Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget az anyanyelvén,mely részben elérhetővé válik' '

Köszönet mindenkinek '


2017. június 29., csütörtök

Krisár Zoltán nagyváradi sebész életéről

Mi,váradiak keveset tudunk Nagyvárad egyik legjobb sebészéről,Krisár Zoltánról.Neve közismert volt,mert sok betegnek az életét megmentette. Klasszikus értelemben volt igazi orvos.Eredményeiről sok anekdoták keringtek Váradon.Az előző bejegyzés közzététele után sokan hozzászóltak,melyekből az látszik,hogy a mai napig hálásak a doktor úrnak.Tovább kutattam az életéről.Egy rövid bevezető :" Krisár Zoltán a Bihar megyei Kabaláspatakon született, 1914. december 21-én. Középiskoláit Váradon, egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte. A budapesti II. Sebészeti Klinika után a dési kórházba került.
A világégést követően Váradra visszakerült sebész manualitása mindenkit ámulatba ejtett." Teljes bejegyzést olvashatja a regivarad.blogspot.ro-n.

Kutatásom eredménye,a következő összefoglaló.Nevét és munkásságát őrizzük meg '

"Nem hallgatható el, hogy az osztatlan magyar sebészet horizontján Krisár Zoltán nagyváradi sebész főorvos volt az, aki elsőként felismerte, és a sanremoi Nemzetközi Gastroenterológiai Sebész Kongresszuson (1971-ben) 21 varratelégtelenségtől mentes totál gastrectomiával bizonyította, a rekeszlebenyek addig alig kiaknázott plaszticitását." - írja Kotsis Lajos egyetemi magántanár.Teljes cikk : informed.hu

A Magyar Orvosi Hetilapban sokszor megjelent Krisár Zoltán neve. Néhány cikk címe az arcanum.hu-n :

Orvosi Hetilap, 1969. január (110. évfolyam, 1-4. szám) 
1. 1969-01-26 / 4. szám • KLINIKAI TANULMÁNYOK • Krisár Zoltán - Kotsis Lajos - Dobjanschy Sándor: Huszonöt marásos nyelőcsőszűkület átfúródásáról (178. oldal) 

Orvosi Hetilap, 1975. április (116. évfolyam, 14-17. szám)  
2. 1975-04-06 / 14. szám • KLINIKAI TANULMÁNYOK • Kotsis Lajos - Krisár Zoltán - Dobjanschi Sándor: A nem resecalható cardia tumorok palliativ kezelése oesophago-jejunalis bypassal 

Orvosi Hetilap, 1980. november (121. évfolyam, 44-48. szám)  
3. 1980-11-02 / 44. szám • KLINIKAI TANULMÁNYOK • Kotsis Lajos - Krisár Zoltán: A tápcsatorna egyrétegű anastomosisainak előnyeiről (2693. oldal) 

Orvosi Hetilap, 1983. december (124. évfolyam, 49-52. szám)  
4. 1983-12-11 / 50. szám • KLINIKAI TANULMÁNYOK • Kotsis Lajos - Krisár Zoltán: A perforált krónikus gastro-duodenális fekélyek primer végleges műtéteiről (3035. oldal) 

Orvosi Hetilap, 1990. június (131. évfolyam, 22-25. szám)  
5. 1990-06-10 / 23. szám • Krisár Zoltán - Kotsis Lajos: A vastagbélből képzett nyelőcső késői adaptációjáról corrosiv nyelőcső szűkületben végzett 135 műtét tükrében 

 Orvosi Hetilap, 1990. október (131. évfolyam, 40-43. szám) 
6. 1990-10-21 / 42. szám • Krisár Zoltán - Kotsis Lajos: A corrosiv nyelőcsősérülések sebészetéről (2343. oldal) 

Orvosi Hetilap, 2005. január (146. évfolyam, 1-4. szám) 
7. 2005-01-23 / 4. szám • Dezső István: Dr. Krisár Zoltán (1914-1990): Egy erdélyi sebész emlékezete (177. oldal) 

Még több cikk : adtplus.arcanum.hu  
Figyelem' A cikkek olvasásához bejelentkezés szükséges '

Kotsis Lajos ezt írta Krisás Zoltánról : "Másfelől, felejthetetlen mesteremnek, Krisár Zoltán nagyváradi sebész főorvosnak kívánok emléket állítani és mindazon kiváló sebészeknek, akik úttörő tevékenységükkel kikövezték a nyelőcsősebészet jelenlegi állásához vezető útvonalat." Forrás : Kotsis Lajos : Rendhagyó nyelőcsősebészet

Csanda Endre így ír a visszaemlékezéseiben :" Ehelyett „talajt fogtam” a Honvédkórházban és folytattam a szakmai vonalamat. Így esett, hogy Krizsár Zoltán, a nagyváradi vezető sebész főorvos – aki mind emberi, mind szakmai szempontból kiváló volt – meghívott, hogy tartsak előadást a váradi sebésztársaságban „Az idegsebészet jelene és perspektívái” címmel. De ha már itt vagy – mondta Zoltán – csinálj egy gerincvelői bemetszést (tractotomia anterolateralist), mert ahány beteget tűrhetetlen fájdalmai miatt Kolozsvárra küldünk, annyinak vagy nem szűnnek a fájdalmai, vagy megbénul a lábuk. Nagy dilemma volt, hogy idegsebészeti eszközök (szívó, diathermia, kétélű Graefe kés) nélkül neki merjek-e vágni, aztán szereztem méhviaszt csontvérzés esetére, kikalapáltam egy egyélű Graefe kést kétélűvé, a műtős nővér készített sósvizes vattalapokat és szerzett csontcsípőket. Aki manuális szakmában dolgozott Váradon és környékén, az mind ott volt. Körülállták a műtőasztalt, és őszinte kíváncsiságból közbe-közbe kérdezgettek. Gyakran fordul elő, hogy a jól kivitelezett műtét esetén is a fájdalom csak másnap kezd csökkenni, itt olyan szerencsém volt, hogy pár órával a műtét után már bekövetkezett a hatás." Forrás : ujsag.semmelweis.hu

Dr. Tóth Imre megemlíti a könyvében Krisár Zoltán nevét.Ezt írja :
"Szintén úttörő tevékenységet folytatott a nyelőcsősebészet és a vastagbeles nyelőcsőpótlás területén Krisár Zoltán Nagyváradon." Forrás :aok.pte.hu 

Sajnos fotót nem találtam Krisár Zoltán doktor úrról.A Facebookon többen is leírták a véleményüket.Íme :

"Megmentette Édesabyám és nővérem életét sokat halottam róla de csak jót ,,Nyugodjon békébe,,, igazi orvos volt , nem volt a köpenyére nagyobb zseb varrva "

"Nyugodjon békében! Édesapám katonatársa ,jó barátja volt.Gyerek korom óta ismertem őt,később dolgoztam a megyei kórházban a 70-es évek elején,ahol Ő még akkor a sebészeten osztályvezető főorvos volt! Igazi Orvos volt!!!" 

"egy igazi dr. és úri ember ,engem műtött dr. cossal. Nyugodjanak békében" 

"Apám többet tudna mondani róla jó ismerősök voltak. Mindketten az egészségügyben dolgozván" 

"Nyugodjon békében! Nagyon jó orvost volt.." 

"Ha jól tudom gyermeke nem volt.Egy húga volt, a Krisár Emmi, akinek tudomásom szerint egy fia és egy lány született, de azok jóval idősebbek lehettek nálam, és szerintem már nem biztos, hogy élnek ." 

"Köszönjük a cikket. továbbítom a családnak" 

Forrás : Egy Váradi Facebook

U.I.
Krisár Zoltán neve szerepel a Megyei Kórház sebészetén.Ez a két bejegyzés segíthet,hogy jobban megismerjük a doktor úr életét.A témát nyitva hagyom,vagyis ha több információhoz jutok,közlöm.
Nagyváradnak sok nagyon jó orvosai voltak.Tud róluk valamit?Írja meg ' 

Köszönet az egyik hozzászólónak :
"Jól emlékszem rájuk. Csak tisztelettel lehet az akkori orvos gárdára emlékezni! Úgy a sebész,mint az orthopéd orvosok kiváló munkájukkal dicsőséget szereztek és ezt nem csak saját személyüknek, hanem a városnak is."

Egy karizmatikus váradi sebész, Krisár Zoltán emlékezete

Ha élt Nagyváradon a xx. század vége felé,akkor megismerhette közelről,vagy hallásból Krisár Zoltán sebészt.Híre bejárta Nagyváradot,és más városokat,mert mint sebész sok ember életét megmentette.A nagyváradi egyetem egyik okleveles doktora szerint egyik legnagyobb sebésze volt Nagyváradnak.A Megyei Kórház egyik sebészosztálya Krisár Zoltán nevét viseli.Miért?Dr. Kotsis Lajos cikkéből kiderül,mely a Várad folyóiratban jelent meg.Ön tud anekdotát Krisár Zoltánról sebészről?Írja,meg,mert megmaradhat a jövő nemzedékének.

"Vajon honnan fogja megtudni egy majdani érdeklődő, mit jelentett a hallgatók generációi számára Littman Imre műtéttana, hogyan illeszkedett Petri Gábor szegedi „tette” a klebelsbergi koncepcióba, milyen szuggesztív előadó volt Dóczi Pál, miért tekinthető Imre József a magyar nyelőcsősebészet atyjának, és professzor társa, Kulka Frigyes a magyar sebészet nagykövetének?
Annyit tehetünk most, hogy felidézzük fél évszázad homályából egy rendkívüli embernek az arcvonásait, aki Bihar ura volt, míg mások csak az országé – ha szabad Mikszáth Kálmánnak Beöthy Andorról mondott hasonlatával élnünk.
Krisár Zoltán a Bihar megyei Kabaláspatakon született, 1914. december 21-én. Középiskoláit Váradon, egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte. A budapesti II. Sebészeti Klinika után a dési kórházba került.
A világégést követően Váradra visszakerült sebész manualitása mindenkit ámulatba ejtett. Keze alatt a Csete Emiltől 1948-ban átvett 90 ágyas közkórházi Sebészeti Osztály 180-as létszámúvá bővült, sőt egy 40 ágyas intenzív részleggel is kiegészült.
Az általa meghonosított új műtéti eljárásoknak hosszú soruk van. De ha úgy adódott, szívsérüléstől, retroperitoneális cava rupturától, zárt comissurotomiától, pericardiectomiától sem riadt vissza. Nem rajta múlott, hogy dédelgetett álmát, a váradi szívsebészetet nem valósíthatta meg; az 56-os forradalom utáni megtorlás ezt is elseperte. Volt olyan total gastrectomiás sorozata, amely halálozás nélkül zárult. Már a 60-as évek derekán áttért a lúgos nyelőcsőszűkületek alacsony kockázatú (by-pass), végleges megoldására, az erre legalkalmasabb harántvastagbél szakasszal. A 200-at megközelítő sorozatához Európában csak a belgrádi Gerzicé hasonlítható. Osztályára látogató bécsi sebészek számára is alig volt hihető, hogy ilyen műtét gyomorsipoly nélkül is végezhető.
Az ileus megoldásában nevét viselő műtét (1970), a gyomorperforációkban alkalmazott rutinműtétek eredményessége, a lúgos nyelőcső perforáció ellátásában oly hatékony transhiatális drenázs alkalmazása, az egyrétegű anastomosisok propagálása, a sok többi között, osztályát a sebészet egyik közép-európai fellegvárává, a térség Mayo Klinikájává avatta. Keszler professzor szavaival: „Szomorú tény, hogy a nagyváradi sebészetet nem tekintették magyar centrumnak, pedig az volt.” A hazai sebészet fájó vesztesége, hogy sebészgenerációk nem tőle tanulhatták a sürgősségi hasi sebészetet, nem leshették el azt a találékonyságot, amivel a szokatlan műtéti szituációkat uralni volt képes. Az anastomosis-típusokról szóló hazai vitában frontáttörés akkor következett be, amikor az egyrétegű, többezres anyagáról közlemény jelent meg 81-ben, az Orvosi Hetilap hasábjain.
A korszak nyugati színvonalán operált. Tudományos címek nem motiválták, annál inkább a legújabb sebészeti technikák mielőbbi bevezetése, osztálya méltó bel- és külföldi képviselete.
A jelenkori magyar sebészet kiválóságainak egész sora: Keszler Pál, Imre József, Kulka Frigyes, Kiss János, Vörös Attila keresték fel osztályát. Sebészeti kongresszusi felszólalásai feszült érdeklődést váltottak ki; az Őt jól ismerő Juvara professzor – a Román Sebész Társaság elnöke – mint egyenrangú társát emlegette.
Országos elismertsége jegyében, páratlan nyelőcsőpótló technikájának bemutatására, egyetemi klinikákra: Temesvárra, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre hívták meg.
Sebészeti érdemeiért 1967-ben a Nemzetközi Sebész Társaság, 1970-ben a Nemzetközi Gasztroenterológiai Társaság tagjai közé választották. A Román Sebész Társaság vezetőségi tagja volt. 1986-ban a MST iránti töretlen hűségét tiszteletbeli tagsággal jutalmazták.
A nagyváradi sebészet eredményeiről – Románia akkori elszigeteltsége ellenére – bécsi (1967), prágai (1970), San Remó-i (1971), hallei (1973), dubrovniki (1974), budapesti (1970–1974) és pécsi (1984) sebészeti kongresszusokon számolt be.
Őt és tanítványát már 1973-ban egy nemzetközi nyelőcső-sebészeti társaság gondolata foglalkoztatta (az akkori viszonyok között felvetni sem volt érdemes). Évekkel később, de már japán kezdeményezésre, a Társaság Tokióban, 1980-ban létre is jött, és egyik tanítványa (jelen sorok írója) a kongresszus elnökével, K. Nakayama professzorral ápolt kapcsolata révén, Őt is képviselte.
Négy évtizeden át osztályát a példamutatás erejével kormányozta; diktatórikus eszközök távol álltak tőle. A sebészetek lelkének számító műtőkben a betegcsere svájci órák pontosságával zajlott, miképpen az operálásra kijelölt sebészeké. Fogalom volt, milyen műtősnői gárdát nevelt. Névcsere, elhalasztott műtét ismeretlen fogalom az osztályán. A sürgősségek sem borították fel a műtői programot, ezek fogadására külön műtő állt rendelkezésre. Mindig feszített tempóban dolgoztak; ezt akár egy főhatalmi látogatása sem zavarhatta meg. Az is előfordult a háború után, hogy egy hétre beköltöztek a kórházba.
Ha nyelőcsövet operált, pontban 6 órakor már bemetszett, hogy fél 9-kor az aznapi programhoz foghasson hozzá. Jótékony szellemiségének hatása a váradi közkórház egész működésében tetten érhető volt.
Első volt az egyenlők között; egyik főorvosa, a tragikus sorsú, hozzá hasonlóan briliáns kezű Orbán Lajos, a lengyel származású, fáradhatatlan aneszteziológus: Dobjánchi Sándor a legkritikusabb helyzetekben is hűséges társai voltak. Pótolhatatlan volt, és ez kikezdhetetlenné tette.
Emberi nagysága akkor mutatkozott meg igazán, amikor segítségét kérték. Köztudott volt, hogy megfeneklett műtét befejezésére vagy reoperáció végett Őt bármikor fel lehetett hívni, és Ő – magát sohasem kímélve – Váradon, a megye kisvárosaiban: Margitta, Szalonta, Élesd, Szilágysomlyó sebészetein, ennek mindig eleget is tett.
A mindenkori kihívásokat vállalni tudó képessége emelte Krisár Zoltánt kortársai fölé; ma is ez tűnik egyik legvonzóbb tulajdonságának.
A közkórház első emeletén levő osztály folyosóit a továbbképzésen lévő sebészek, nyaranta az orvostanhallgatók népesítették be. A hozzá látogatókat baráti légkör várta; velük személyesen foglalkozott.
Aki bár csak egyszer is látta Őt operálni, többé nem szabadulhatott varázsától. Sebészetén nem csak asszisztálni, annál inkább operálni tanították meg a sebészet fiatal jelöltjeit.
Sorsa úgy alakult, hogy egész életét a Sebészetnek szentelhette, annak testet öltött lelkiismerete volt.
Élete végén is a műtőasztal mellett állt, hogy rövid időn belül (1990-ben) kövesse nagy kortársát, Kulka Frigyest.
Várad karizmatikus fiára utcanév, szobor vár. Ma is ott lépked Ő, könnyed, elegáns lépteivel, Várad utcáin, híven szolgált közkórházi sebészete felé."
Forrás : varad.ro

Akitől Ady a „mérgezett csókot” kapta

Kitől kapta Ady a „mérgezett csókot” ? Péter I. Zoltán helytörténész cikkéből megtudjuk,mely a Várad folyóiratban jelent meg :

Ismeretes, hogy Ady Endre 1900. január első napjaiban érkezett Nagyváradra, miután leszerződött a Szabadság szerkesztőségébe. A véletlen folytán ugyanekkor érkezett a városba Rienzi Mária orfeumdíva is. Az utóbbi a korabeli újságok beharangozó cikkeiből tudható:
„A Fekete Sas alsó éttermében olyan kiváló művészi erőkből álló társulat szórakoztatja most a közönséget, amilyen évek óta nem volt nem csak Nagyváradon, de egyetlen vidéki városban sem. A budapesti »chantanok« [énekesek] ünnepelt primadonnája Rienzi Mariska válik ki különösen a jeles társulat tagjai közül. Már megjelenésével is frappirozza [meglepi, meghökkenti] a közönséget. Kosztümjei mintadarabok. Játéka, játékművészete pedig bámulatba ejti a legöregebb orfeum habituéket [törzsvendégeket] is. Minden mozdulata ötlet, elevenség, éneke és játéka a legteljesebb harmóniában állanak, s kupléi igazán gyöngyei a chantan [zene] irodalomnak. Mert a chantanoknak is van irodalma; az orfeumokban is van művészet ha olyan képviselője akad, mint Rienzi Mariska. Önmaga ellen vét, aki meg nem hallgatja.”(Nagyváradi Napló, 1900. január 10.)
A továbbiakban is a „művésznőt” dicsérő kis hírek következnek a Nagyváradi Napló 1900. januári lapszámaiból.
„Rienzi Mariska minden este a Fekete Sas éttermében az előadások központja, ki szellemes új kuplék művészi előadásával szórakoztatja a közönséget.”(1900. január 12.)
„A Fekete Sasban tegnap léptek fel az új tagok, két nő és egy férfi, de az orfeum slágere még mindig Rienzi Mariska…”(1900. január 17.)
„A Fekete Sas alsó éttermében minden este zsúfolt ház mellett játszik Rienzi Mariska. A közönség nagy elismeréssel tapsol játékának, melyet valóban ki is érdemel ez a chansonett zseni, mert kupléi éneklésében és előadásaiban annyi bájt, diszkrét pikantériát, utánozhatatlan sikket tanusít, mint előtte eddig kevesen…” (1900. január 19.)
De egyszer csak egy új orfeumtársulat lépett fel a Fekete Sas alsó éttermében, ahol a sztár már Moni Mandel komikus, a Somossy mulató kedvence volt. A régi társulatból bár visszamaradt Rienzi Mariska, de már nem sokáig, mivel a közönség újabb arcokra vágyott… (1900. február 1.) És ezzel egy időre el is tűnt a nő a váradi vendéglő pódiumáról.
Nagy Endre visszaemlékezése szerint: „A hosszú-hosszú őszi és téli estéken jöttek a Fekete Sasnak, a Zöldfának és a Walterájnak [a Rimanóczy szálloda kávéháza] késő éjszakába nyúló előadásai. A zengerájok. A műfajnak ősidők óta magától értetődően a német nyelv volt az egyetlen megnyilatkozási formája. Kuplékból, sanzonokból, csattanókra épített viccekből, úgynevezett »lócelák«-ból és záradékul néhány paravánból és bútorból hevenyészett boházatból tevődött össze a műsor. A termelés vajmi gyér volt a műfajban; a sikeresebb kuplék, sanzonok, viccek évről-évre hűségesen visszatértek. Itt aztán, ha a közönséget nem is várhatták izgalmasabb meglepetések, de viszont megvolt hozzá a módja, hogy a művészt megelőzve kórusban zengje el e csattanókat. Az is jó mulatság volt akkoriban. […] Ott volt az a nevezetes sanzonénekesnő, aki Ady Endre révén később, ha nem is közvetlenül a művészetével, de művészi pályáján szerzett betegségével bekerült az irodalomtörténetbe.”

Ady harca a brettli ellen
Mialatt a Nagyváradi Napló névtelen újságírói nem fukarkodtak az orfeumi előadások és Rienzi Mária dicséretével, Ady szinte a Nagyváradra való érkezése első pillanatától kezdve harcot kezdeményezett a Szabadság lapjain a művészietlen, főleg a német nyelvű orfeum-előadások ellen.
A lap 1900. január 18-i számában egyebek mellett ezt írta: „Nagyvárad egy idő óta valóságos artista fészek. Cirkusz, orfeumok, daltársulatok, női, férfi és finom vegyes zenekarok cáfolgatják esténként és állandóan a megrendült pénzügyi állapotokról szóló elterjedt véleményt. Különösen a művésznők dominálnak szép számmal. Itt már határozott túltermelésről lehet szó. Mindegyik művésztruppnak megvan a saját sztárja. Egyik rettenetes lángoló frizurájával hódít, a másik excentrikus toalettjével, sőt olyan is van, ki elviharzott ifjúsága egyik kedves emléke gyanánt egy szépségversenyen nyert diplomát őriz. A diploma kiállítási évét homály borítja…”
Az utóbbi „művésznő” valószínűleg Rienzi Mária lehetett, akiről ugyanazon lap egyik névtelen cikkírója – talán éppen Ady – 1900. január 11-én ezt írta: „A Fekete Sasban egy daltársulat működik mostanában. De a reklámjaiknak sokkal nagyobb hangja van, mint énekesnőinek és többek között a plakát egy Rienzi Mariska nevű kisasszonyról is említést tesz, aki »kitüntetett szépség«”.
Ady az egyre jobban elharapódzó brettli – azaz a vásári, olcsó eszközökkel dolgozó, ripacskodó, többnyire énekes-táncos színjátszás – elleni harcát tovább folytatta.
A Szabadság 1900. május 20-i számában, az Orfeumok városa – Könyörgés egy cseppnyi magyarságért – című írásában azt bírálta, hogy ezeken a helyeken csak elvétve lehet magyar beszédet hallani. De hasonló szellemben íródott az ugyanezen lapban 1900. május 31-én megjelent Brettli-kultúra című vezércikk is, úgyszintén Ady tollából.

Visszatér az ünnepelt sztár
A Fekete Sas étterem kerthelyiségének kis színpada 1902 májusától hosszú időre az orfeumok tanyája lett. Néhány, a Nagyváradi Naplóban erről szóló híradás a visszatért és újra itt fellépő Rienzi Mariskát külön is kiemelte:
„A Fekete Sas szecessziós színpada egyre nagyobb közönséget hódít. Az orfeumnak igazán kiváló, jeles művészerői vannak. Rienzi Mariska, ez a páratlan excentrikus művésznő a régi fénykorát varázsolta elő újra a Fekete Sas orfeumának. Az ő csodás temperamentuma, pazar kedve, pompás brettli művészete valóságos Rienzi-lázt csinál újra…”(1902. július 8.)
E rövid hírcikkben akadt egy kifejezés, „excentrikus művésznő”, amelynek értelmét érdemes pontosan meghatározni. Személyekre vonatkoztatva az excentrikusnak több jelentése is van: erősen nevettető számokban szereplő, látszólag ügyefogyott artista; különcködő, eredetieskedő, bogaras személy; bizarr alak; a szokástól feltűnően eltérő magatartású ember, azaz különc. Hogy Rienzi Mariskára a fentiek közül melyik lehetett a jellemző, a személyes ismeretség, netán filmfelvételek hiányában, jó száz év távlatából nehéz lenne megmondani. A visszaemlékezők egyöntetű véleménye szerint harsány számaival nem szolgált rá a Nagyváradi Napló elismerő hangú cikkecskéire.
De folytassuk a Rienzi Mariskát dicsérő cikkek felidézését: „Még csak ma este játszik a Fekete Sasban a mostani orfeum társaság. Pár napig a Tarka színpad művészgárdája foglalja el a helyet, s azután újra visszajő még kitűnőbb atrakciókkal gazdagodva. Tegnap este újra Rienzi Mariskát ünnepelte a publikum. Ez a páratlanul sikkes, temperamentumos excentrik gazdag műsorával mindig szenzációt csinál. Tegnap gyönyörű csokrot nyújtottak föl a művésznőnek, s minden énekszámát megismételtették…”(1902. július 9.)
„A Fekete Sas szecessziós színpadán ma lesz az utolsó előadás. A tegnapi előadásnak nagy kára volt, hogy Rienzi Mariska a nagyon népszerű excentrik művésznő nem lépett föl gyöngélkedése miatt. A művésznő betegsége nem komoly, ma az utolsó előadáson már résztvesz. Négy napig Gyulán és Csabán játszik a szecessziós színpad, s azután új erőkkel gazdagodva fog visszatérni a Fekete Sasba.” (1902. július 10.) Érdekes, még akkor is emlegették Rienzi Mariskát, amikor nem lépett színpadra.
Rienziék visszatérte után az úgynevezett szecessziós színpad, amellyel ő is fellépett, a hirdetési rovatban is reklámozta önmagát: „Ma és minden nap a szecessziós színpad nagy variette előadása a Fekete Sas szálloda nyári helyiségében. A nagyérdemű közönség becses pártfogásáért esedezik az igazgatóság.”(1902. július 22.)
Amíg Váradon voltak, szinte minden előadásuk előtt vagy után néhány mondat csak Rienzi Mariskának szólt: „…Rienzi Mariska sanzonett királynő még egyre aratja a diadalait…”(1902. július 25.)
„…Az eddig nagyon népszerű jelesebb tagok tovább maradnak. Rienzi Mariskán, e nagystílú, pompás sanzonetten kívül… [és itt következik egy néhány névből álló felsorolás]” (1902. július 26.)
„Az orfeumi társaságnak Rienzi Mariska a legünnepeltebb primadonnája…”(1902. július 27.)
De mindennek vége szakad egyszer, és 1902. augusztus elsejétől új orfeumi társulat lép fel a Fekete Sas nyári kerthelyiségében. Nem lépett fel többé Rienzi Mariska sem…
Ady és Rienzi
A Nagyváradi Napló 1902. július 5-i számában Ady is írt az orfeumdíváról, ráadásul dicsérően: „…Rienzi Mariska s az új gazdag művészi gárda felújították a Fekete Sas orfeumának hajdani fénykorát. Újra vidám és mámoros élet lakozik a Sasban. Minden este nagy és előkelő közönség – hölgyek is – hallgatja végig az előadást. Rienzi Mariska természetesen a legfőbb sztár. Pompás számaival alig tud betelni a közönség…”
Mi okozhatta azt, hogy Ady megváltoztatta a véleményét és elismerően írt az addig bírált Rienzi Máriáról? Ennek egyetlen magyarázata az lehet, hogy időközben megismerkedtek egymással.
Ady Lajos állítása szerint vonaton találkoztak, amikor Ady 1902. július 3-án visszatért Nagyváradra Kaposvárról, ahová Bilkey Irén színésznő kedvéért utazott. Július közepén már meghitt kapcsolat alakult ki kettőjük között. Ezt bizonyítja az a fénykép, amelyet Rienzi dedikált Adynak a következő szöveggel: „A Sors keze bárhová üldöz, mindig visszavágyódom hozzád, akinek kezeibe az Életemet elhelyeztem, ez a kívánsága a téged mindig imádó, a sírig hű Máriádnak. Nagyvárad, július 15, 1902.”
Két napra rá Ady egy cikket jelentetett meg a Nagyváradi Naplóban, Mária asszony versei címmel: „Egy laptársunk [a Nagyvárad] már kipattantotta a titkot, hogy Rienzi Mariska, a szép sanzonett királynő verseket ír s akar kiadni. Mária asszony, ahogy őt bizalmasan becézik, csakugyan poéta. […] szomorúak, könnyezők mind a Mária asszony versei. Ő aki a »sikk, fess, snájdig, elegánt« s egyéb szilaj dalokkal gyújtja lángra a publikumot, ha egyedül van, sírni szokott. Annyi bizonyos, hogy érdekes lesz a Rienzi Mariska verseskötete, ha csakugyan megjelenik, de orfeumban aligha adhatják elő egyik versét is…” A költő cikkében két szakaszt közölt Rienzi egyik verséből, s ezekből egyértelműen megállapítható: írásában indokolatlanul dicséri a rímelő sorokat. Azok szerzőjét nem lehet „poétá”-nak nevezni. Érdekes, hogy az erős kritikai érzékkel megáldott Ady, jóval később, hasonlóan túldicséri Csinszka első verspróbálkozásait is. És bár azok különbek voltak Rienzi rémes rímeinél, mégis távol álltak az elismerést érdemlő lírai alkotásoktól. Tudhatta ezt jól Ady is mindkét esetben, de elfogultan nem mondott őszinte véleményt.
Ezek után joggal kérdezhető: milyen lehetett, hogyan nézhetett ki az a nő, akinek sikerült verséről az igaz kritikát „belefojtania” a költőbe. Nem valami hízelgően nyilatkozott róla egyik ismerője, Nagy Andor, aki szerint Rienzi Mária Adynál idősebb volt, „roppant testiség kiabált róla, és molett volt, hatalmas keblekkel és a szája rikított”.
Fehér Dezsőné női szemmel még pontosabb leírást adott a kupléénekesnőről: „Már ha megjelent a színpadon, a férfiközönség erősen megtapsolta. A külsejére határozottan emlékszem: afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős, kit egy kis csúfolódással »debellának« lehetne mondani; erősen befűzött termet, hatalmas domborulatokkal. Szerintem tíz évvel lehetett idősebb Adynál, úgy harmincnégy-harmincöt éves, de ehhez a korhoz képest már hervadt, arca ennek ellenére elég szép. Tűz mindenesetre volt benne; haja vörösre festett. Fekete, csipkés-flitteres sanzonettruhája a kor divatja szerint földig ért, fején nagy fekete kalap, kalapján és szíve táján piros virággal.” Fehér Dezsőné még azt is hozzátette: az énekesnő valódi neve Novák Mária, de az éjszakai életben egyszerűen csak Marcsának nevezték.
Rienzi mint kupléénekesnő népszerű volt Pesten és vidéken egyaránt az éjszakai világban. Valósággal magához láncolta a fiatal újságírót. Ezt támasztja alá a már említett dedikált fénykép, illetve a kortársak feljegyzése arról, hogy amikor Ady 1902. július 21–25. között párbajvétség miatti börtönbüntetését töltötte a szegedi fogházban, Rienzi naponta rövid táviratot küldött, ezzel a szöveggel: „Imád Máriád.”
A veszedelmessé fajult viszony, súlyosbítva a tömény italok fogyasztásában is mértéktelen Rienzi diktálta állandó éjszakázásokkal, nemcsak Ady szerkesztőségi munkabírását, anyagi és erkölcsi helyzetét rontotta le, hanem egészségét is veszélyeztette. Ebben az időben kevesebb írása jelent meg a lapban is. Fehér Dezső augusztus első felében megsokallta a veszedelmesen elfajult kalandot, amelyből gyenge akaratával Ady nem tudott szabadulni, ezért azt ajánlotta neki, hogy egy időre tűnjön el a városból.
Ahogy Fehérné mondta: „Ady belátta, hogy Fehér Dezsőnek igaza van, hajlott a jó tanácsra, és miután szakításra természetesen gyönge volt, beleegyezett, hogy Dezső megszöktesse a nő elől.” Megegyezésük szerint Fehér a közeli Püspökfürdőben levő István Szállóba kísérte fiatal munkatárását, nagy titoktartás mellett.
A költő öccse szerint a Püspökfürdőben elszállásolt bátyjának „nappal nem volt szabad mutatkoznia, s csak éjszaka járhatott ki a parkba mozogni és levegőzni. Öt napig ment a dolog valahogy, akkor aztán ez a kísérlet is csődöt mondott: s a hatodik naptól kezdve Mária asszony költözködött be a püspökfürdői hotel egyik szomszédos szobájába. Tudom, hogy Mária asszony detektívvel kutatott Bandi után, de igen valószínű, hogy mégsem ő fedezte fel a búvóhelyet, hanem vagy maga Bandi, vagy az ilyen ügyekben mindig példátlan ambícióval beleavatkozni szerető Szűts Dezső vagy ketten együtt.”
Fehérné azt állította, hogy a hatodik napon Szűts Dezső vitte ki kocsival Máriát Adyhoz. „Hogy vajon Ady titkos utasítására történt-e ez, vagy pedig Mefisztó magánszorgalomból nyomozott, s mikor nyomra jutott: sürgősen kiszállította hozzá a kétségbeesetten kutató nőt? – kérdezte mintegy önmagától Fehérné, majd így folytatta: – Tény, hogy mikor Fehér Dezső pár nappal szökésük után meglátogatta barátját, az Adyéval szomszédos szobában már Rienzi lakott. Így sikerült a szöktetés…”
Ady és Rienzi Mária kapcsolatát Ady Lajos úgy látta, hogy: „A Mária-esethez, legalább a Bandi oldaláról, a szívnek aligha volt köze, annál inkább a vérnek, melynek ifjúi áradásától 1902 augusztusában maga is meghökkent, s már akkor látta ő is, hogy a könnyű és könnyűvérű kalandnak indult viszonyt Mária asszony halálosan komoly szenvedéllyé fűtötte fel.”
1902. szeptember 27-én még az is megtörtént, hogy a váradi színház páholyában nyilvánosan mutatkoztak Ady darabjának bemutatóján.
Ady és Rienzi Mária kapcsolata egy darabig még ez után is folytatódott Váradon. Hogy mikor zárult le a viszony, azt pontosan nehéz lenne megállapítani. Ady Lajos szerint a szakítási kísérlet után „lassan hűlő módon, de még vagy egy jó félévig eltartott”. Fehérné szerint Rienzi 1902 októberében Pestre szerződött, bár ez nem zárja ki, hogy többé ne találkoztak volna.
Hogy Adynak mit jelenthetett Rienzi Mária? Nos, erre nehéz volna válaszolni, de az őt Váradon jól ismerő Antal Sándor szerint: „Ady nem törte magát a nők után, majdnem affektálva negligálta őket. Kezdetben is, később is elvárta, hogy barátai a legjobb nőknél konferálják be, a nők udvaroljanak neki. Az éjszaka női közül soha, egy se, még a nevezetes Rienzi Mária se foglalkoztatta komolyan. Csak elfogadta, ha valamelyik ügyesen, gusztusosan kínálta magát…”
Azt ellenben biztosan állíthatjuk, hogy Rienzi Máriának nem volt szerepe Ady költészetében, de sajnos hatással volt további életére, egészségére, ugyanis tőle kapta a „mérgezett csókot” – ahogy Ady váradi barátaira hivatkozva Fehérné állította. Ebben perdöntőnek a Mihályi Rozália csókja című novellát tekinthetjük, melyben Ady művészi őszinteséggel, de regényessé bonyolítva mondja el a végzetes csók történetét. Ha a címben szereplő névnek a kezdőbetűit fordított sorrendben olvassuk, Rienzi Mária monogramját kapjuk.
Vérbajából Adynak nem sikerült teljesen kigyógyulnia, egyrészt mert nem volt türelme az akkor még hosszadalmas, kellemetlen kezeléseket végigcsinálni, másrészt – dr. Czeizel Endre genetikus szerint – élete során Ady valószínűleg két vagy három alkalommal is megfertőződött ezzel a betegséggel, ami a közhiedelemmel ellentétben lehetséges. Később szervi bajaihoz lelki betegségek is társultak. Ezzel kapcsolatban a neves professzor megállapította: „Ami a költő szervi bajaihoz társult lelki betegségeit illeti, neuraszténiája, hipochondriája majd csak később hatalmasodik el rajta, de már nagyváradi évei alatt is jelentkezett álmatlansága, amely a Léda-szerelem alatt már állandósult, amire rendszeresen panaszkodott is.”

Lefelé a lejtőn
Ady Endre 1903. október 7-én kilépett a Nagyváradi Napló szerkesztőségéből, és bár még többször meglátogatta szeretett városát, többé már nem kötelezte el magát egyik váradi lapnak sem. Nem lett többé Váradon hivatásos újságíró.
Rienzi Mária – a korabeli újságok híradásai szerint – később még néhány alkalommal fellépett Nagyváradon. Először 1904 karácsony vasárnapján Fejér Dezső és Szücs Laci igazgatása alatt egy 16 tagból álló művészcsoporttal a Lloyd kávéházban. Rienzi Máriát „extrentik énekesnő”-nek nevezte a korabeli sajtó, amely nem fukarkodott a dicsérettel sem: „A Lloyd kávéházban működő varieté társulat estéről estére általános tetszés mellett tart előadásokat.” (Nagyváradi Napló, 1904. december 23.) Aztán január elején azt is megtudhatták a váradiak, hogy új tagok jöttek a Lloyd kávéházban fellépő varietéhoz, de Rienzi Mariska, „Nagyvárad kedvelt énekesnője” még maradt. (Nagyváradi Friss Újság, 1904. december 31.)
1905 januárjában a társulat Szabó Gyula vendéglőjében szórakoztatta a mulatni vágyókat. Ahogy az egyik helyi lap írta: „Szabó Gyulának Körös utcai rendkívül kényelmes és díszes vendéglőjében Szücs Laci kitűnő daltársulata játszik. A tagok ugyanazok, akik a Lloyd kávéházban játszottak nagy tetszés mellett. Rienzi Mariska, Bártfay Lola, Szilágyi Elemér nőimitátor, Lánczy Gyurka komikus, Szűcs Laci igazgató. A közönség kiszolgálásáról a borairól és konyhájáról híres Szabó Gyula vendéglős gondoskodik.” (Nagyváradi Napló, 1905. január 19.)
A társulat tagjai közül Rienzi Mariskát jól ismerték a váradiak, igaz, korábban jóval előkelőbb helyekről, de a nő már nem tudott megállni a lejtőn. Legközelebb 1910 februárjában tér vissza Nagyváradra, ekkor már korántsem ünnepelt sztár. Már csak a Nagyvásár téri harmadrangú Polgári kávéházban fellépő orfeum-trupp egyik tagja – amint arról a Nagyváradi Napló 1905. február 15-én beszámolt.
A továbbiakban nem szerepel többé a váradi újságok hasábjain. Élete későbbi folyását nem ismerjük, állítólag évekig a lipótmezei tébolydában sínylődött és ott is halt meg 1932-ben." 
Forrás : varad.ro

2017. június 28., szerda

Ady és Léda megismerkedésének története

Mikor és hogyan ismerkedett meg Ady Lédával?A választ megkapjuk Péter I. Zoltán helytörténész cikkéből,mely a Várad folyóiratban jelent meg :

"Már külön irodalma van Ady és Léda váradi megismerkedésének. Többen és többféleképpen mesélték el, jobbára másodkézből szerzett információk alapján. Ezek között sok olyan visszaemlékezés is akad, amelynek semmi valóságalapja sincs, mint például annak, hogy Adél azért jött Váradra, mert a Nagyváradi Napló hasábjain fölkeltette érdeklődését az Ady nevű fiatal poéta, és meg akart ismerkedni vele.
A visszaemlékezések csak a megismerkedés változatos legendatárát gazdagítják. Ezekkel nem óhajtunk foglalkozni. Most a legendaoszlató valóság következik.
Diósyné Brüll Adél 1903 nyarán hazajött Párizsból, hogy meglátogassa édesanyját. Váradi barátnője, Fehér Dezsőné éppen nyaralt, nem tartózkodott a városban. Az elegáns párizsi asszonyt váradi gavallérok vették körül, akik közül a leghevesebben Halász Lajos hírlapíró udvarolt neki. A történethez tudni kell, hogy Halász hosszú éveken át Fehérné szeretője, leányának apja volt. Halász nem sejtette, hogy az asszonyok barátnők. Amikor Fehérné visszatért a nyaralásból, megtalálta Adél leveleit Halász lakásán és ezekből rájött, hogy a barátja megcsalta Adéllal. Úgy tett, mintha semmit sem tudna. Derűsnek mutatkozva szervezte meg barátnője búcsúvacsoráját. Hogy ne legyenek hármasban, Fehérné megkérdezte Adélt: kit hívjanak számára partnernek. Ő mit sem sejtve Halász Lajost nevezte meg nagy ártatlanul, aki, mint mondta, hetek óta hozzá szegődött. Fehérné kíváncsi volt a férfi reakciójára, ezért amikor meghívta őt telefonon, nem mondta meg, hogy rajta és férjén kívül ki lesz még a társaságukban. Mikor a kissé késve érkező Halász a Royal kávéház bejáratánál meglátta az asztalnál Fehérrel a két asszonyt, megértette a helyzetet, majd se szó, se beszéd sarkon fordult, valósággal elmenekült. Adél elképedt, nem értette a történteket. Annál inkább Fehérné, aki ekkor az elkedvetlenedett barátnőjét megszánva felajánlotta, hogy hív majd számára egy másik partnert. Így bukkan fel Ady, bár ő Fehérné és Biró Lajos noszogatására is csak igen nehezen akarta elfogadni a meghívást. Végül engedett, a találkozás megtörtént, igaz, már az EMKE kávéházban. Hogy milyen eredménnyel? Benedek István író, ideggyógyász szakorvos megállapítása szerint: „Ahogy egymással szemben ültek, pillanatok alatt megváltozott a világ. Adél kivirult, mert hódítani akart, hogy kiküszöbölje a hiúságán esett csorbát (őt cserbenhagyták!), Ady pedig egy csapásra beleszeretett Lédába. Itták a pezsgőt, csillogó szemmel nézték egymást, és beszéltek összevissza. Lédának is tetszett a nagyszemű barna legény, nem a költő, hanem az áhított kisfiú a 26 évével, provinciális üdeségével. Adyt az érett, 31 éves párizsi asszony varázsolta el, az okos, a tapasztalt, a szenvedő, aki meleg hangján a sikereiről és gyötrelmeiről egyformán méltósággal beszél. Hódítás és hódolás: Adél élvezte a sikert, Ady ellenben szerelmes lett, végletesen, ahogy még soha. A tömérdek nő közt, akikhez Léda előtt és Léda után köze volt, egy sem ragadta el ilyen mély szenvedéllyel, ilyen megszállott szerelembe-zuhanással. Léda még csak játszott a tűzzel, nem forrósodott át, épp csak örült annak, hogy szépeket mond neki valaki és nincs egyedül. A szerelem vihara később őt is eléri, de akkor nem évekre szólóan, mint Adyt, hanem életre szólóan, elhagyottan is.”
Különös, hogy Ady soha nem közölt visszaemlékezést arról, hogyan ismerkedett meg Lédával. Az asszony pedig erről homályosan és vázlatosan írt.
A fenti idézetben már szerepel a Léda név, amely az Adél megfordított változata. A hagyomány ellenére ezt nem Ady adta az asszonynak. Adél találta ki még gyermekkorában, és tetszett Adynak is. De a költő az asszonyt mindig Adélnak nevezte, leveleiben is, Lédaként csak a verseiben szerepelt.
Megismerkedésük időpontját egy képeslap igazolja, mely az EMKE kávéházat ábrázolja, s amelyre Ady a következő sorokat írta: „Csókolja a kezét Ady Endre, Nagyvárad 1903. szept. 6.” Ha hiszünk Lédának, aki szerint a kávéházi találkozásuk másnapján kapta az első pár sort, e lapot megismerkedésük estéjén írhatta Ady, miután elbúcsúztak, és másnap délelőtt, tehát szeptember 7-én kézbesítették a címzettnek. Ezen a napon Léda már utazott Budapestre, ahol a Continental szállodában egy hónapig tartózkodott. „Délután utaztam Pestre és ő is utazott. Egy hónapig voltam talán Pesten, hová ő gyakran, de rövid időre fellátogatott. Némelykor későn este érkezett és az éjjeli vonattal visszautazott. Akkor igérte meg nekem, hogy irni fog, kiszabaditja magát Nagyváradrol és jön Parisba. Csináljon belőlem valamit, amit maga akar, mondta. Akarom […] maga legyen Magyarország első költője, mondtam én mindég, mire ő szégyenlősen lehajtotta a fejét. Hogy beszélhet igy mondta mindég. Majd meglátja, hogy igy lesz.”
Ady tehát 1903. szeptember 7-én, egy hétfői napon utazott Lédával a fővárosba. Bölöni György erről így ír: „Ady előtt csábítóan és szerelmesen eggyé olvadt az Asszony és Párizs. Budapestig kísérte Adélt. De kegyetlen emlékét őrizte ennek az útnak. Bántó, képzelhetetlenül tragikus történt közöttük, ami Adyban évek múlva még sajgóbb sebbé mélyült. Ekkor Ady sebét és csalódását elmosta Párizs káprázata…” Hogy mi is történt, azt Bölöni 1910-ben hallotta először Adytól, de soha nem beszélt róla. Ha beszélni nem beszélt is, de 1936-ban a következőket válaszolja az érdeklődő Révész Bélának: „Az, amire céloztam a könyvemben, de amit nem írhattam meg világosabban, a legelső Nagyváradról való felutazás után történt köztük, a szerelem kezdetén. Színházaztak s vacsoráztak együtt Pesten, mások is voltak társaságukban. Ady lerészegedett, s Léda egy más gavallért, egy váradi fiatal ügyvédet vagy bankigazgatót engedett be a szobájába. Ezt Ady maga mondotta el nekem.” A váradi gavallér Halász Lajos újságíró, a későbbi ügyvéd, majd parlamenti képviselő volt. Az önérzetében megsértett költő egy megrázó féltékenységi jelenet után, szeptember 9-én sebzetten tért vissza Váradra.
Hogy mit keresett ott Halász Lajos? Benedek István feltevése szerint: „Alkalmat arra, hogy kimagyarázza elmenekülését a Royal kávéházból. Végtére három-négy héten át viszonya volt Diósinéval, akkor kurtán-furcsán megfutamodott Fehérné, részben Ady miatt. Eljött hát a pesti hotelbe, vagy hazudni valamit, vagy bevallani az igazat. Hogy eközben netán csókolództak? Meglehet. De ne feledjük, Adél nem volt még Adynál angazsálva (ahogy akkoriban mondták), úgyhogy csókolódzhatott az egyik szeretőjével, mint a másikkal. Itt persze fölmerül a kérdés: szeretője volt-e Adél (már) Adynak? Ehhez ugyan semmi közünk, kettőjük későbbi sorsa szempontjából mégsem közömbös. Biztosat mondani ilyen intim dolgokról nem lehet, de el lehet hinni, amit Fehérné mond, aki Adyt és Adélt is jól ismerte: »Nem, az ő forrósága – főként azokban az igazán fiatal éveiben – nem elégedett meg epekedéssel.« Ezt Adyról mondta, a jelek szerint azonban Lédára is mondhatta volna.”
Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, tudnunk kell azt is, hogy a későbbiek során nem Halász Lajos lesz majd az asszony egyetlen váradi látogatója Budapesten a párizsi utazásig. Ady nemcsak Halászra, hanem Radó Ignác bankügyészre és Bognár Sándor gazdag borkereskedőre is féltékenykedett, az ő nevük is előfordul Adynak ebben az időben Lédához írott leveleiben. Ady leveleiben dr. Várady Zsigmond neve is felmerült.
1903. szeptember 9-én már visszatért Váradra a költő. Hogy a történtek után milyen lelkiállapotban utazhatott haza, azt csak sejthetjük. A veszekedés után szenvedélyesen fellángoló szerelme ellenére is valószínűleg megfordult a fejében a szakítás gondolata. De talán még a haragnál, a sértett férfiönérzetnél is nagyobb volt benne a bizonytalanság érzése, és miután hazatért, féltékenységét legyőzhette az asszony iránti vak rajongása és a nő elvesztése miatti félelme. Emiatt szinte naponként egzaltált vallomásokkal, könyörgő levelekkel ostromolja Lédát, és ha tehette, hétvégeken felrohant hozzá. Egy rövid részlet a szeptember 10-i első leveléből: „Bolond, lázas aggyal utaztam és érkeztem. Emlékezni sem igen tudtam, s még ez volt ami vigasztalt. Kétségbe ejtett újra és újra a gondolat, vajon milyen ítéletet hagytam magánál. Egyetlen asszony, akit érzek most is, akivel… Bolond vagyok bizony isten. Pedig úgy jöttem, s íme, most is azt fogadom: olyan leszek, amilyennek Maga óhajt, édes Egyetlen. És ismét csak annyit kérek: tűrjön engem, s minden jelentkezésemben, szavamban, dolgomban, az a kivételes, minden beteg kis idegszálammal szított nagy érzést lássa meg, amely a Maga alakját most is itt tartja mellettem, bennem…”
Másnap ismét ír egy hódoló hangú levelet az „Egyetlen Asszony”-nak, akit mellesleg szentnek is nevez. Tudva, hogy vasárnap Radó is Budapesten lesz, arra kéri Lédát: „bocsásson meg Drága, Édes, Egyetlen, Minden – talán egy kis jogom mégiscsak van, hogy kérjek Magától a magam számára egy órát…” Ady minden esedező, epekedő sora ellenére sem kap választ, ezért szombaton éjjel ismét kezébe veszi a tollat, alázkodó, hűséges szolgájának nevezve magát levelében, majd bejelenti: vasárnap utazik. „Kérem mindenre: tűrjön engem. Én édes, Szépséges Romboló Sorsom…”
Szeptember 13-án valóban felutazott a fővárosba, s talán már vitte magával Lédához írt első versét, amely aznap jelent meg a Nagyváradi Naplóban, A könnyek asszonya címmel. Erről a versről írta Ady Lajos, hogy bátyja halálos komolysággal mondta neki: vele megszületett „a század legszebb lírai verse”.
Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
A könnyek asszonya itt még három szakaszból áll. Egy hétre rá, szeptember 20-án ugyanebben a lapban jelent meg a második Léda-vers Strófák címmel, két szakaszban. Az 1903-ban Nagyváradon kiadott Még egyszer kötetébe Ady a megjelenésük sorrendjében összekapcsolta a két verset A könnyek asszonya címmel, s az első szakasz elé írt még egy strófát. Amikor 1906-ban kiadja az Új versek kötetét, ebben A könnyek asszonyának csak az eredeti három szakaszát veszi át.
Néhány nappal egy újabb pesti útja előtt, szeptember 17-én Ady féltékenységtől zaklatottan ismét levelet ír Lédának: „Csókolom a kezét, s kívánom, ne érezze soha azt a megbolondító kínt, amit én most érzek. […] Bolond vagyok, s meg fog talán bocsátani. Édes, gyötrelmes Mindenem, vigyázzon magára önmagáért. Mondtam már Magának, hogy hitványnak tartom R[adó]t. Bebizonyosodott. Valósággal publikálta, hogy ő B[ognár]t felvitte, és összehozta Magával. Az egész város beszéli az ő nyomorultsága folytán, hogy Sch[wartz] Ferenccel együtt ma Magánál lesz fent Budapesten, s pár nap múlva V[árady] Zsigmondot viszi el. Olyan gyalázatosan szabadjára engedte ő e híreket, hogy kétségbe ejt rágondolni. Megbolondulok. Kérem, vigyázzon. […] énrám, szegény bolondra, ne haragudjék. Hiszen a megőrülésig imádom…”
Szeptember 19-én, szombaton végre választ kapott Ady. Ez a levél nem maradt meg, de a költő aznapi válaszleveléből arra következtethetünk: az asszony azzal magyarázhatta, hogy nem írt addig, mert nem kapta meg Ady előző leveleit. Hogy ez nem így volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Adynak ezek a levelei fennmaradtak. Egyébként Léda a későbbiek során is gyakran élt ezzel a kifogással, amikor hosszabb ideig nem válaszolt. Ady válaszlevelében megköszönte, hogy Léda írt, s az asszony levele némileg megnyugtathatta.
Tudjuk, hogy a következő vasárnap ismét Pesten volt Ady, ugyanis miután ledolgozta a hétfői napot, szeptember 22-én, kedden éjjel az útját felidéző levelet írt. Ebben mintha oldódott volna bizonytalansága. Lédának talán sikerült lecsillapítania Adyt, jelentéktelennek tüntetve fel hódolóinak szerepét. S már az asszony is más szemmel nézhette a fiatal poétát, akinek e második vasárnapi látogatása idején megjelent az újabb Léda-verse Strófák címmel a Nagyváradi Napló vasárnapi számában. E levélben Ady megírta azt is, hogy Halász megkérdezte tőle: elárulta-e őt és az asszonyt? Fehér pedig kérdezősködés nélkül kijelentette: felmegy Budapestre, hogy megkeresse Lédát. Halász kérdése arra utalhatott – ami nyílt titok lehetett újságíró körökben, s amit Ady is tudhatott –, hogy Halász Lajos és Fehér Dezsőné hosszú idő óta szerelmi viszonyt folytatott, de Halász nem szerette volna, ha erről Léda is tudomást szerez. Az, hogy Ady beszámolt erről levelében, jelzi: Léda tőle vagy mástól, de már tudomást szerzett a történtekről. Hogy a Fehér Dezső budapesti útjának is e szerelmi háromszög tisztázása volt a célja, azt csak sejthetjük. Szeptember 22-i levele záró részében Ady visszatér Radóra: „…fájt, hogy Maga nem kímélt meg attól a föltevéstől, hogy Radó megteheti magával is azt, ami az ő módszere és úzusa. Érti és érzi az én disztinkciómat? Ez se nem gyanú, se nem féltékenység, s nem okvetetlenkedés. Én akarom, hogy Maga nekem az Illúzió maradjon, a legmagasabb fokú. És így lesz, mert így akarom – még maga ellenére is…”
Szeptember 23-án írt levelében amiatt aggódik, hogy Radó ismét a fővárosba utazik. Tudatja azt is, hogy Lédáról már nem pletykálnak a városban. Ebben a levélben olvasható: „Én az akarok lenni, aminek Maga akar engem.” Másnapi keltezésű levelében ismét kétségek gyötrik az asszony miatt, de a fő téma ismét Halász és Radó. Ugyanebben olvasható: „…borzasztó hajsza az, ami lelkemben újra és újra megindul. Folytonos kérdés, folytonos nyugtalanító sejtés. A leggyakoribb, hogy vajon milyen helyet foglalok én el a Maga lelkében? Könnyen letaszíthat, ledobhat e helyről?…”
„Hogy én mi s milyen vagyok? – írja Ady szeptember 25-én. – Szinte magam sem tudom. Egy kissé túlteng bennem az értelem, no meg a fantázia is. De most mindkettőt Maga dirigálja, s érzem, hogy egész sorsomat is. Hogy mi s milyen leszek? Aminek s amilyennek Maga akar…” Ugyanebben a levélben beszámol arról is, hogy másnapra egy példány elkészül a kötetéből, amit Lédának szánt. Ez volt a Még egyszer.
Két nap múlva ismét Budapesten van, ahol ismét szenvedélyes összetűzések lehettek, főleg Adynak Radó és Halász miatt keletkezett kételyei, féltékenysége okán. Erről árulkodik a költő szeptember 29-i második levele, amelyben bocsánatot kér Lédától. Azért is aggódik, mert azt a hírt kapta, hogy az asszony beteg, emiatt aznapi első levele tele van aggodalommal, de továbbra is téma Radó és Halász személye. „Hitványak mind s ezeknek még gondolatban sem volna szabad Magához érniük. Nem poétázás ez. Ezek olyan nyomorultak, piszkosan kicsinyek és kicsinyesen gonoszak…” A második levélben a költő Léda szeretetéért esedezik, miközben az első pesti napon a Continental szállóban történtek „emlékét” is feleleveníti az asszonynak: „Én igazán hittel s valami abnormális fanatikus erővel igyekszem alkalmazkodni Magának minden szavához. Másképpen talán nem tudnám elviselni azt az emléket, amit Maga nem akar feledtetni velem. De Maga azt mondta, hogy triviálisan gondolkodni erről nem illik hozzánk. Nem illik: igaz. S én igazán hittel s a magába olvadás gondolatának kínos gyönyörűségével nem is beszélek róla. […] De érzem, ha hideg, összeroskadok a gondolatra, hogy felesleges vagy teher vagyok magának. Mondja mit tegyek?…”
Szeptember 30-án, éjjel 1 órakor írt levelében bocsánatot kér az egy nappal előtte írt két leveléért: „Nagyon beteg voltam, s vagyok ma is…” – írja mintegy magyarázatként.
Időközben Léda táviratozott: október 4-én, vasárnap már utazik Párizsba. Ady ekkor már eldöntötte: szakít a Nagyváradi Naplóval, s követi Lédát Párizsba. Az asszonynak is megírja: „Úgy fogok már magával legközelebb találkozni, mint aki végre kiszabadította magát ebből az ocsmány, gyilkos piszokból. Valóságos fuldoklást érzek már, s imádattal gondolok magára: a maga szent lénye siettette bennem a tiszta levegőre vágyakozást. No nem bírom tovább. Áldassék Maga, édes Gyötrelmem és üdvösségem érte. [… ] Kérem, Mindenségem, nyugtasson egy gyors levéllel, hogy ezt a tervem tudomásul veszi…” E levélrészlet egyértelműen bizonyítja, hogy Léda nem Ady miatt jött Váradra – amint a legendák regélik –, az asszony még megismerkedésük után sem dönthetett, hiszen Ady még a megerősítését várta annak, hogy Léda tudomásul veszi az ő párizsi útját.
Eltelt egy újabb nap, de Léda nem írt. Erről Ady október elsején éjjel keltezett leveléből szerezhetünk tudomást. Ismét tudatja az asszonnyal: a fonalak el vannak vágva, távozik Váradról. Október 2-án végül csak megkapta Léda levelét, s abból némi megnyugtatást olvashatott ki szörnyű kételyeire.
Másnap, október 3-án Ady ismét felment a fővárosba, hogy elutazása előtt még találkozzék Lédával. Előző napi levelében ezt így indokolta: „Azt az erős vágyat még nem éreztem magát látni, mint most. Most már érzem, igazán magában élek…”
Az asszony visszaemlékezése szerint október 4-én Ady is elkísérte Bécsig. Elutazásával megszűntek a Lédát több-kevesebb rendszerességgel látogató váradi gavallérok is.
Mielőtt Ady Váradról elutazott volna, október 7-én még egy levelet ír Lédának. Ezt már, akárcsak a későbbi, Párizsba címzett bizalmas leveleit, Léda húga, Brüll Berta közvetítésével juttatta el az asszonyhoz. Ebben egyebek mellett így ír: „Mindig Magára gondolunk. Kérem: egy pillanatra se feledje el, hogy ott vagyunk a lelkeinkkel – Bertuska meg én – Maga mellett. Én ott vagyok most is, a szemeit nézem, s úgy könyörgöm, hogy érezzen maga is engem, ne gyötörje magát, várjon, bizakodjék, és legyen büszkébb, mint valaha. Én ma búcsúzom Nagyváradtól…”
Ady leveleinek hangvétele, esedező szerelme, Léda elzárkózása attól, hogy a költő bepillanthasson gondolataiba, magánéletébe, egyértelműen bizonyítja: megismerkedésük véletlenszerű volt, és Léda nem Adyért jött Váradra, akinek személye, költészete felkeltette az érdeklődését – vélekedett Kovalovszky Miklós. – Ennek ellenére az asszonyra nyilván hízelgően hatott az érdekes, fiatal költő-újságíró rajongása, megragadta és izgatta is talán, de kissé meg is hökkent, visszariadt a szenvedélynek ilyen elemi erővel kirobbanó eksztázisától, felé süvöltő rohamától."
Forrás : varad.ro

Gyermekkorom városa – Nagyvárad az ’50-es években - Hatodik rész

35 
Forrás : varad.ro 

Péter I. Zoltán helytörténész megírta a visszaemlékezéseit az 1950-es évekről a Várad folyóiratban.Milyen volt Nagyvárad?Olvassa a hatodik részt : 

Részlet egy készülő szubjektív váradi korrajzból

"A kiskoromból felderengő Szent László (akkor már/még Malinovszkij) téri emlékek között elsőként a két ágyú jelenik meg. Jól el lehetett játszadozni körülöttük, megfelelő militarista környezetet teremtettek a szovjet hősök emlékműve számára. Hogy miért meredt a két ágyúcső az ország belseje felé, amikor a szovjet hadsereg éppen ellenkező irányba tört előre, az örök rejtély marad. Feltehetően nemigen törték a fejüket ezen az akkori város újsütetű vezetői sem. Így akarták valahol az elvtársak, hát így lett! Nagyobb gondjuk volt akkor a helyi vezetőknek, hogy mielőbb felállítsák a tér közepére a szovjet csapatok emlékére az obeliszket. Ebben az időben csak a győzedelmes szovjet hadseregről esett szó, a román katonák második világháborús szerepét csak később hangsúlyozták. Az ismeretlen román katona emlékművét is csak 1959-ben állították fel a Nagyvásár téren, amelyet akkor Május 1. térnek neveztek. Aztán az 1989-es eseményeket követően egyik napról a másikra lebontották a szovjet emlékműveket, míg a szerepüket vesztett ágyúk a Rulikowski úti (akkor még egy rövid ideig Armatei Roșii, majd Armatei Române, hogy mára már a Pece árapasztó csatornáig terjedő rész az Universității nevet viselje) katonai múzeum elé kerüljenek, ottani első világháborús két társuk mellé.
De térjünk vissza a 2. Ukrán Front parancsnoka, Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsall nevét viselő térre, az ottani épületekre.

A tér nyugati frontjának épületei


A Szent László-plébániatemplommal szemben, a Körös partján az akkori Tudor Vladimirescu és Visinszkij utca között gyermekként is megcsodáltam a városháza impozáns, tornyos épületét. Honnan tudhattam volna, hogy ifj. Rimanóczy Kálmán építésznek ez a legjelentősebb váradi alkotása. Arról sem igen világosítottak fel, hogy kit is rejt a Visinszkij utca neve, hiszen szüleim is csak a régi nevén, Teleki utcaként emlegették. Andrej Januarjevics Visinszkij az 1930-as években a Szovjetunió főügyésze, a sztálini politikai tisztogatás egyik főszervezője, az ötvenes évek elején külügyminiszter volt. Mikor már lanyhult a hivatalos hazai szovjetimádat, az 1960-as évek derekától Transilvaniei lett az utca neve, később a gyanús körülmények között műtét közben elhunyt Leontin Sălăjan hadseregtábornok, hadügyminiszter nevét viselte. Csak a történelmi hitelesség kedvéért meg kell említenem, a Szatmár megyei születésű tábornok eredeti neve Szilágyi Ignác volt! Természetesen mindezt csak jóval később tudtam meg.
A városháza ifjú gyermekéveimben kívül és belül is Joszif Visszarionovics Sztálin (becsületes grúz neve szerint: Joszeb Dzsugasvili) generalisszimusznak, a Szovjetunió első emberének hódolt az 1953-ban bekövetkezett haláláig. Kívül – mint mellékelt képünkön is látható – a városháza oromzatának tengelyében egy nagyméretű képét helyezték el, míg a lépcsőháznak a folyosó felőli homlokzatára egy hasonlóan nagy Sztálin-képet aggattak. Ennek nyomát, egy hatalmas kampó helyét, amire a képet felfogták, 2003 őszén lelték meg, az ekkor feltárt falkép restaurálása során. Ez utóbbit, mint „burzsuj csökevényt”, 1945 tavaszán Ványai Károly polgármester utasítására festették le, megmentve ezzel az utókor számára.
A béke első évében komoly felújítási munkálatokat végeztek az épületen, helyreállították a jelentős háborús károkat. Nagyvárad ostromakor, 1944. október 12-én ugyanis a városháza utolsó szintje, a díszteremmel együtt, kiégett, tetőzete megsemmisült. Ezt az okozta, hogy a városházától néhány száz méterre, az olaszi parton megjelent egy szovjet gépesített hadtestet néhány nehézharckocsija, s ezek gránátokkal lőtték a városházát. A belövések nyomán kigyulladt az épület.
Az ötvenes években a városháza épületében a városi néptanács és egyéb intézmények kaptak helyet. Természetesen ebben az időben nem léptem be ide, de mit is keresett volna itt egy hét-tíz éves gyermek. Honnan gondolhattam volna, hogy 1990 után újságíróként hetente többször is megfordulok majd itt…
A Visinszkij utca másik sarkán egy XIX. századból megmaradt emeletes banképület volt, földszintjén üzlethelyiségekkel. Ezekből csak a sarki gyógyszertárra emlékszem, ahol többször is voltam szüleimmel. Hogy mikor költözött a patika az épület Visinszkij utcára néző sarkára, nem tudom. Előzőleg, a századfordulón még az épület tengelyében volt, s akkor Arany Kereszt néven volt ismert. Gyermekkoromban, mint a város többi gyógyszertárát, ezt is államosították, s a neve helyett egy számot kapott. Mára már hiába keresnénk ezen a helyen, mivel a privatizált épület tulajdonosai egy banknak adták át a sarki helyiséget…
Hogy milyen üzletek voltak ebben a házban a gyógyszertáron kívül az ötvenes években, erre nem emlékszem.
Arra ellenben igen, hogy a vele szomszédos Pavel utca sarki díszes emeletes épületben a tartományi könyvtár volt. Majd később, gimnazista koromban látogattam rendszeresen. Megcsodálhattam az impozáns márványborítású lépcsőházát, a díszes olvasótermet és az egyéb helyiségeit is, ahol megfordulhattam. Mindenki mélyen hallgatott arról, hogy eredetileg a görög katolikus püspök palotája volt, melyet egyszerűen elvettek tőle, miután 1948-ban az unitus egyházat erőszakosan beolvasztották az ortodox egyházba.
A Pavel utca másik sarkán a város legjelentősebb profán klasszicista épülete húzódott. Ez a Kováts-féle ház, melyet az ötvenes években nem volt ildomos nevén nevezni. Ugyanez volt érvényes a város többi palotájára, bérházára is, melyek nevüket építtetőjükről, esetleg első tulajdonosukról kapták. Az Internacionáléban szereplő egyik verssort – „A múltat végképp eltörölni” – még a köztudatban megőrzött háznevek esetében is keményen alkalmazták.
A Kováts-féle háznak a földszintjén is üzletek sorjáztak. A legnagyobb helyiségben – ahol a Monarchia idején a Csarnok kávéház volt – később a csirkéket nevelő Avicola vállalat üzlete kapott helyet. Volt is benne bontott csirke, grilleztek is az üzletben. A hetvenes évek első felében is volt benne áru, később már kongott az ürességtől. Hogy az ötvenes évek elején is az Avicola üzlete lett volna itt, arra nem emlékszem. A tér déli házsorában levő üzletekbe nem voltam bejáratos.

Gyermekvárosi kitérő

Az egykori Rhédey kertbe már akkor is az Avram Iancu utca vezetett, a Kert utca – ahogy a régi váradiak emlegették. Maga az utca nem érdemelne különösebb említést, bár itt volt a tűzoltóság, amelynek kerítésén keresztül, amikor csak arra jártam, mindig megcsodáltam a pirosra festett járműveket. Az ötvenes évek elején még járt ebben az utcában a temetőig vezető villamosjárat. Egy másik is az utca elején, amely letért a Cuza Voda utcába sörgyári végcéllal. A kisgyermekeket nem ezek a villamosok izgatták, hanem az, amelyik a közeli Gyermekvárosban közlekedett. Hogy mitől volt ez a gyermekek városa, mikor ebben sem volt több hinta és egyéb játék, mint más parkokban? Talán azért ragasztották rá a nevet, mert itt tartották a gyermeknapi rendezvényeket. Később meg is változtatták a park nevét Bălcescura. Szobrot is kapott 1970-ben a park bejáratánál az 1848-as politikus.
De térjünk vissza a gyermekvárosi kis villamosra. Külsőre olyan volt, mint a városban közlekedő korszerűsített Siemens társai, de méretében jóval kisebb. Kicsik voltak benne a székek, az ablakok, egyedül a felnőtt villamosvezető széke s műszerei egyeztek meg a „nagy” villamosokéval. Keskeny nyomtávú volt a sínpár is. Ez a kis villamos egy jegyért a park körül forgott néhány kört. Engem különösebben nem vonzott a kis jármű, talán egyszer ültem benne. Jobban szerettem a nagy társait, amelyek hosszabb távon bejárták az egész várost, miközben lehetett nézelődni. Valószínűleg nem lehetett kifizetődő vállalkozás a kis villamos, mert egy idő után csöndben felszámolták, mielőtt az én generációm kinőtt volna belőle…

Malinovszkij terének keleti frontja

A tér keleti frontján a Vasile Alecsandri (az egykori Zöldfa) utca sarkán impozáns szecessziós épület áll, a Moskovits-palota. Az épület földszintjét teljes egészében egy hatalmas zöldségüzlet foglalta el. Ha beléptél, azonnal megcsapott a zöldségek, gyümölcsök illata. Az ötvenes években még árubőség volt, ennek ellenére anyám a szokások rabjaként inkább a nagypiacon vásárolt zöldséget és gyümölcsöt. Mint mondta: „Ott frissebbek és olcsóbak.” Így lett volna? Ki tudná ma már megmondani.
Külön pultoknál árulták a zöldségüzletben a különféle termékeket, melyek nem nagyon nyerték el a gyermeki érdeklődésemet. Annál inkább a terem közepén levő egyik masszív tartópillér körül kialakított medencében úszkáló nagy halak látványa. Közülük választhatta ki a vásárló a számára szimpatikusabb halat, hogy aztán odahaza fejbe kólintsa, majd következhetett a pucolás nem egyszerű művelete.
A tér ezen oldalán megfordultam még a Fekete Sas palota melletti gyógyszertárban is. Már 1855-ben is említették ezen a helyen az Arany Sas patikát, melynek tulajdonosa a századforduló környékén Molnár Lajos okleveles gyógyszerész volt. Már az édesapja is ebben a patikában keverte a porokat, és készítette a pirulákat. Mert akkor még a gyógyszerész nem csak elárusító volt, tudott gyógyszert is készíteni recept alapján! Az ötvenes években is gyógyszertár volt itt, de már nem az Arany Sas, hanem számmal ellátott állami patika. A rendszerváltás után ezt is privatizálták, de az új tulajdonos már más nevet választott patikájának. Vélhetően nem is hallott az Arany Sasról…
De hagyjuk a patikát, inkább szenteljünk figyelmet a vele szomszédos szecessziós stílusú Fekete Sas palotának, amely 1908 végére épült fel Komor Marcell és Jakab Dezső terve alapján. Hogy ezt már tudhattam volna gyermekként is? Nem valószínű, de ettől még szívesen jártam a passzázsában, s nézegettem a kirakatokat, kiváltképp a központi kupola alatti fekete sas madarat az üvegképen. Akkor még le lehetett olvasni – ma ismét – az egyik üvegszemen, hogy Neumann K. üvegfestészetében készült 1909-ben.
Hogy milyen üzletek nyíltak a passzázsból? Csak kettőre emlékezem. Az egyikbe a térről vezető passzázs szakaszból, illetve a Kossuth utcából is be lehetett jutni. Ebben a díszes, több helyiségből álló üzletben készruhákat és egyéb ruhaneműket, talán még kalapot is lehetett kapni. Ekkor még nem tudtam, eredetileg vendéglőnek szánták, és a passzázs felőli széles lépcsős bejárati helyiségben valaha télikert volt.
A másik üzlet a kupola melletti bizományi áruház volt, amelyet a román neve alapján leginkább „konszignáció”-ként emlegettünk. Ebben az üzletben sokáig el lehetett nézelődni, talán csak egy dologgal nem voltam kibékülve: úgy emlékszem, nem voltak benne játékok…
Ekkor már hiába kerestük volna a főtérre néző díszes kávéházat, gyermekkoromban egy nagyméretű, de jellegtelen élelmiszerüzlet volt helyette. Erre kevésbé emlékszem, inkább a később itt létesített önkiszolgáló üzletre, melyben egy galériaszerű részben édességet és felvágottat árultak. Már ameddig lehetett hentesárut kapni…
Külön érdekességet jelentett számomra az emeleten levő egykori vigadó, amelynek az ötvenes években talán csak a nagytermét használták. Mozi működött benne, a város legnagyobb és legszebb filmszínháza, Puskin néven. Egészen kisgyermek voltam még, amikor előadásokat is tarthattak ugyanitt. Egy balettre emlékszem mindössze, talán a neve miatt: Vörös pipacs. Csak most néztem utána, s tudtam meg, egy Glier nevű szovjet komponista írta a zenéjét a szocialista realizmus jegyében. Többi emlékem inkább az itt látott filmekhez kötődik.
A központi kupolából a Vasile Alecsandri utca felé vezető passzázsból nyílt a gyermeki világ másik csodája: a bábszínház. Ide is sokszor elvittek, nagyon élveztem az előadásokat. Amikor nagyobb lettem, már derogált számomra a bábszínház, talán azért is, mert akkor még csak gyermekdarabokat játszottak benne. Abban a helyiségben, ahol hajdanán, még a Nagy Háború előtt a Kondor-féle kabaré működött…

Át a Körösön a színház felé

Emlékeim szerint már egy vasbeton hídon lehetett átjutni Újváros főteréről a színház előtti Sztálin tére. A változatosság kedvéért ekkor így nevezték a Bémer teret. Ez a híd is új volt még ebben az időben, hiszen 1954-ben építették. Az ezen a helyen levő elöregedett, több mint fél évszázados vashidat 1944-ben a visszavonuló német csapatok felrobbantották. Tíz évig egy ideiglenesnek szánt fahídon zajlott a közlekedés. Én is járhattam rajta, de nagyon kicsi lehettem, mert nem emlékszem rá. Csak egy fényképem maradt róla.
A szovjet generalisszimuszról elnevezett térről már megemlékeztem egy előző részben, így véget ér képzeletbeli csatangolásom gyermekkorom városában."

Forrás fotókkal : varad.ro

Gyermekkorom városa: Nagyvárad az ’50-es években (3.) – Részlet egy készülő szubjektív váradi korrajzból

Péter I. Zoltán helytörténész megírta a visszaemlékezéseit az 1950-es évekről a Várad folyóiratban.Milyen volt Nagyvárad?Olvassa a harmadik részt :

Óvodáskor

"A gondtalan gyermekévek számomra 1955-ben értek véget. Bár már betöltöttem a hatodik életévemet, szüleim nem az iskolába, hanem az óvodába írattak be. Román óvodába, mondván: tanuljon a gyerek románul, mielőtt iskolába menne. Gyakorlatilag addig nem volt hol tanulnom románul, hiszen a családban, a barátokkal is csak magyarul beszéltünk.
Egy szeptemberi reggelen anyám megfogta a kezemet és elindultunk az óvodába. Nem tudom, kettőnk közül ki izgult jobban, talán anyám, hiszen én nem is sejtettem, mi vár majd rám. A Schubert utca, az Ady tér, majd a Fő utcának az Úri utcai torkolattól kezdődő szakasza, ahol elhaladtunk, egyaránt ismerős volt számomra. Ekkor már az Úri utcát József Attiláról nevezték el, de úgy emlékszem, a sarki utcanévtáblán az szerepelt, hogy Iosif Attila. Olvasták volna az illetékesek a költőnek A Dunánál című versét, amelyben azt írja, hogy: „apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az…”? Nem hinném, meg aztán nem is sokáig viselte az utca költőnk nevét, mert a hatvanas években már Porţile de Fier, azaz Vaskapu lett.
A József Attila utca sarki háztól egészen a Moscovei utca sarkáig egy hosszú emeletes házsor húzódott. Akkor még nem tudtam, hogy a felső szinten a 3. számú magyar tannyelvű középiskola található, ahová majd én is járni fogok.
Az utóbbi utcasarkon befordultunk, hogy a színház mögötti Moscovei utcán menjünk tovább, amíg a Bariţiu utcai leágazás után, a második háznál el nem értünk az óvodához. Többablakos földszintes ház volt, széles bejárattal, tágas füves udvarral. Bementünk az első terembe, ahol egy fekete hajú, meghatározhatatlan korú óvó néni fogadott bennünket. Néhány szót váltott anyámmal, majd felém fordult, s számomra valami érthetetlen nyelven – románul – kezdett el beszélni. Hamar észrevehette, hogy nincs kivel, ezért ismét anyám felé fordult, hogy elmondja a szükséges tudnivalókat. Újabb gyermekek érkeztek szüleikkel, hogy most már velük foglalkozzon. Anyám láthatóan sírással küszködve próbált lelket önteni belém, biztatva, hogy majd megszokom az ittlétet. Azzal búcsúzott el, hogy délben értem jön.
Mikor már minden új gyermek megérkezett, az óvónő – akit úgy kellett szólítani, hogy tovarasa, azaz elvtársnő – összeterelt bennünket, hosszasan beszélt hozzánk, amit nem értettem, majd vezényszóra mindenki elindult egy nagy terem felé. Én is… Hát így kezdődött az óvodai kálváriám, amely a következő év nyaráig tartott, és számomra egy örökkévalóságnak tűnt.
Az óvónő meg sem próbált bevezetni a román nyelv rejtelmeibe, úgy tekintett rám, mintha ott sem lettem volna. Amikor valamilyen foglalkozást, például rajzolást tartott, nekem is a kezembe nyomott egy darab papírt és ceruzát, hogy rajzoljak, mint a többiek. De verset, mint a román gyermekeknek, nekem nem tanított meg. Beszélni csak szünetekben és szabad foglalkozások alatt a többi gyerekkel tudtam. Magyarul. Egyébként úgy voltam ott, mint egy süketnéma. Így aztán románul sem tanultam meg egész ottlétem alatt. Egyetlen „eredménye” az óvodás évemnek az lett, hogy egy önbizalmát vesztett gyermek lett belőlem, amit csak nagyon sok év elteltével sikerült kihevernem.
Már az első napokban észrevettem, hogy az épület utcai homlokzatán, a középső két ablak között egy emléktábla található. Nagybetűkkel – amelyeket már el tudtam olvasni – az szerepelt rajta, hogy Szilágyi Dezső. Otthon, érdeklődésemre apám elmondta, hogy valamikor így hívták ezt az utcát. De hogy miért lett belőle Moscovei, arról már nem szólt… Aztán egyik nap már nem láttam ott az emléktáblát, helyét bevakolták. Idővel én is elfeledtem az egykor látottakat, mígnem jóval később, az 1989-es fordulat után olvastam Szilágyi Dezső életéről és munkásságáról. Ekkor tudtam meg azt is, mi szerepelt az emléktáblán:

Itt állott SZILÁGYI DEZSŐ SZÜLŐHÁZA
          Született 1840. április elsején
           Meghalt 1901. július 30-án.
          A jogtudomány tanításában,
          az igazságügy szervezésében,
         a közszellem irányításában
tudásra, ékesszólásra, és jellemre egyaránt
            nagy fia emlékezetének,
              Nagyvárad városa.

Az emléktáblát 1903. március 1-jén helyezték a falra. Szilágyi Dezső szülőházát 1902-ben bontották le, hogy helyébe kisdedóvót építsenek, ahol napjainkban is a tanítóképző gyakorlóóvodája működik.
Visszatérve az 1955. esztendőre, az első napot kivéve, később már egyedül jártam óvodába, nem úgy, mint a mai gyermekek, akiket még a negyedik osztályba is a szülők visznek gyalogosan, de legtöbben autóval. Igaz, azt sem szabad elfeledni, hogy a mai közúti forgalmat össze sem lehet hasonlítani a hat évtizeddel ezelőttivel.

Az egykori Arta mozi

Egyedül járva alkalmam volt meg-megállni a számomra érdekesebb helyeken, mint például az Arta mozi két kirakata előtt, amelyben az éppen játszott film meg a műsoron következő filmek fényképei voltak kitéve. Talán amiatt is volt bennem a képek iránt olyan nagy kíváncsiság, mert ebben az időben még a szüleimmel mentem moziba – nagyon ritkán. Ők inkább a színházat kedvelték, ahová – anyám szerint – már karon ülő csecsemőként engem is elvittek. De ettől még jól emlékszem arra, hogy az Arta moziba zárt kapualjon keresztül kellett bemenni, majd több lépcső megtétele után juthattunk az előcsarnokba. Itt volt a pénztár is, amely előtt, ha jó filmet vetítettek, mindig hosszú sor állt. Az előcsarnokból széles lépcsőn vezetett az út a mozihelyiség irányába. A jegykezelő a lépcsőforduló előtti vaskorlát mögött állt, hogy „kezelje” a jegyeket. Majd csak a jegy elszakítását követően juthattunk, egy újabb lépcsősor megtétele után, az emeleti előcsarnokba, s innen a félhomályos moziterembe, ahol akkor még az ülőhely megkeresését segítő asszonyok is szorgoskodtak. Főleg akkor akadt munkájuk, amikor a későn jövőket elemlámpával a kezükben vezették a helyükre. Akkor is szerephez jutottak, amikor ugyanarra a helyre két személynek is szólt a jegye. Ez eléggé gyakran megtörtént. Ilyenkor az egyik nézőt egy másik szabad helyre kellett kalauzolniuk. Miután végre leültünk, jöhetett a csoda, elkezdődhetett a várva várt filmvetítés, de előtte még a híradót is meg kellett nézni, hiszen ekkor még nem létezett televízió… Alighogy véget ért a film vetítése – sőt megesett, hogy kevéssel előtte is –, a nézők többsége felpattant és a kijárat felé tódult, emiatt csak ritkán lehetett látni a stáblistát. A kijárati ajtó a hátsó szabadtéri mozira nyílt, ahol nyári estéken tartottak vetítést.
Honnan tudtam volna, hogy az Arta filmszínháznak otthont adó épület eredetileg a XIX. század utolsó évtizedében a Katolikus Kör székházának épült, majd 1914-ben kibővítették az udvari szárnnyal – ennek emeleti részén volt a mozi is. E helyiség eredetileg színház-, koncert-, illetve bálteremnek készült, de már a harmincas években is tartottak benne vetítéseket.
Talán azon sem lehet ma már csodálkozni, hogy arról sem szereztem tudomást, hogy a 3-as középiskola épületeit egykoron az orsolyita rend zárdája számára építették a Szent Anna-templommal együtt.
E tanintézet Fő utcai földszintjén már jó ideje üzletek sorjáztak. A József Attila utca sarki Merinos nevű szövetüzletre jól emlékszem, állítólag itt lehetett a városban a legjobb szöveteket kapni. Engem nem is ez fogott meg, hanem az, ahogy az öltönyös, elegáns kereskedő levette a polcról a kiválasztott vég szövetet, majd lendületből a pultra csapta. Ez mintha törvény lett volna náluk, de utólag visszagondolva talán csak így sokkal könnyebb volt bánni a nehéz göngyölegekkel.
Aztán a Fő utcának ezen a szakaszán emlékszem még egy cipőüzletre, egy szabóságra, ahol később az érettségire szánt öltönyömet is készítették, meg egy orvosi műszereket árusító boltra. Két másik olyan üzlethelyiség is volt itt, amelynek érdekességét majd csak jóval később fogtam fel. Az egyik talán egy rövidárubolt lehetett, közvetlenül a templom mellett. Eredetileg itt a zárda udvarára vezető zárt kocsibejárat volt; 1905-ben szüntették meg, amikor az épület ezen részének földszintjén öt üzlethelyiséget hoztak létre. Ekkor alakították át a zárda itteni gyalogos bejárati részét is egy kis bolttá. Gyermekkoromban, de még később is, hosszú évtizedeken át, dohánybolt működött benne. A tanintézetbe ekkor már a színház mögötti kapukon lehetett bejutni.

Az iskolának a Fő utcai házsorával szemben, a Nagy Sándor utca sarki ház földszintjén patika volt – ma is az van ott –, a mellékutcai homlokzatára magyarul is felírták: 3-as számú állami gyógyszertár. A sarki rész emeletére egy időre hatalmas vörös csillagot is odabiggyesztettek, hogy ne legyen senkinek se kétsége afelől, hová is tartozunk… E ház eredetileg az Orsolya-rend számára épült 1906-ban, emiatt a régi váradiak még ekkor is az Orsolya-szüzek palotájaként emlegették, de leginkább mint Szent István palotája lett ismert. Az eredetileg túlzsúfolt díszítésű, árkádos erkélysoros homlokzatú épület 1944. október 13-án ismeretlen okból kiégett. Helyreállítása nyomán jellegtelen lett. Lecsupaszították róla a díszes erkélyeket a homlokzati stukkódíszekkel együtt. Így láthattam már én is, természetesen, ha felnéztem az emeleti részre, mert a figyelmemet ekkor még inkább a kirakatok kötötték le.
Ezen az úton mentem és jöttem óvodás koromban hazafelé, örülve annak, hogy kiszabadulhattam a számomra idegen világból…

Sztálin téri nézelődés

Igen, ebben az időben így nevezték az egykori Bémer teret, napjaink Ferdinánd király terét. Mint mindenhol ezen a vidéken, az utcák és terek neve Nagyváradon is a pillanatnyi politikai helyzetet tükrözte. Az eredeti Bémer tér az 1920-as évek elejétől Regina Maria tér lett, majd 1940-től ismét Bémer László püspök nevét viselte, hogy 1944-ben a generalisszimusz Sztálin nevét kapja. Az 1960-as évek derekán Republicii – azaz Köztársaság – tér, majd 1995-től Regele Ferdinand tér lett.
Az 1950-es esztendőkben, ahogy az egész városban, a Sztálin téren és a szomszédos utcákban is a szürkeség jellemezte a házakat. Csak helyenként bontotta meg ezt az egyhangúságot egy-egy sárgára festett épület. A Moscovei és a Patrioţilor utca sarkán levő emeletes Adorján-féle ingatlan, valamint a mellette levő hasonló nevű homlokzatán is a Komor Marcell és Jakab Dezső által megálmodott gazdag virágmotívumok belevesztek az egyszínűségbe. Majd csak jóval később váltak ismét láthatóvá ezek az újraszínezett szecessziós virágdíszek.
Nem járt jobban a közeli Sztarill-palota sem, melynek földszintjén egykoron az EMKE kávéház csábította a váradiakat. A rendszerváltás kezdetén a kávéházzal együtt eltüntették a szecessziós stílusú belső stukkódíszes dekorációt is. Hogy mi lett a kávéház helyén az ötvenes években? Textil- és készruhaüzlet – amit a mellékelt korabeli felvétel is igazol. A sarki bejáratot nagyméretű reklámpannó takarta el, rajta románul és magyarul is az volt olvasható, hogy készruhák részletre is kaphatók. De nem akárhogyan, hanem „pontra”. Erről sokat hallottam gyermekkoromban, de túl kicsi voltam hozzá, hogy megértsem a lényegét. Ebben segített most érdeklődésemre egykori kitűnő tanárom, Szűcs Loránd Gyula mérnök, aki jól emlékezett a pontrendszerre. Elmondása szerint ebben az üzletben is csak pontra adható ruházati cikkeket lehetett vásárolni. A pontrendszer valójában jegyrendszer volt. A családok a munkahelyen keresztül vagy a városházán kapták a „kartellákat”, melyeken ollóval kivágható szelvénykék voltak. Ezeknek a „kartelláknak” a papír bankjegyekhez hasonlóan különböző pontértékük volt (talán 5, 10, 25, 50, 100 pont). A rendszernek az volt az érdekessége, hogy az egyes árucikkek mellé ki volt írva a lejben kifejezett értékük és a pontértékük is. Vagyis az árat nemcsak lejben kellett kifizetni, hanem a szükséges pontértékű szelvényeket is le kellett adni. A kivágott szelvénykéket a pénztáros egy külön erre a célra készített ívre ragasztotta rá, és éppen úgy el kellett számolnia velük, mint a pénzzel. Hogy az emberek mekkora pontértékű „kartellákat” kaphattak, az függött a beoszlásuktól, munkakörüktől (fizikai vagy szellemi munkás, értelmiségi, tanuló, gyerek, nyugdíjas). A hiánygazdaság körülményei között az akkori rendszer ezzel a módszerrel igyekezett szabályozni a kereslet és kínálat közötti egyensúlyt. Mert hiába volt valakinek sok pénze, az alapvető árucikkek megvásárlásához „pontokra” is szüksége volt.
Később képkiállításokat tartottak a fehérre meszelt falú korábbi készruhaüzletben, majd visszaállították a kávéházat Astoria névvel. De ez már nem őrzött meg semmit az egykori szecessziós belső térből. Belesimult a szocialista társadalomra jellemző – egységes, vasvázas, műanyag lapos asztalokkal, székekkel ellátott, sivár jellegű – kávéházak sorába…
A készruhabolt főbejáratának két oldalán már gyermekkoromban is egy-egy márvány emléktábla volt látható. Az egyik román, a másik magyar nyelvű volt. A magyar nyelvű tábla szövege így szólt:

             Ebbe a házba járt
irni, pihenni, barátaival beszélgetni
a nagy magyar forradalmár költő:
               ADY ENDRE,
 a kapitalizmus és feudalizmus elleni
küzdelem harcosa és az együttélő népek
       testvériségének hírdetője.

Mindkét tábla 1953-ban került a falra, a korra jellemző ideológiának megfelelő szöveggel. Ráadásul a román nyelvű változatban az szerepelt, hogy e házban 1901–1904 között dolgozott a forradalmár költő, miközben az ingatlan csak 1902 októberére készült el, az EMKE kávéházat pedig ugyanezen év december 10-én nyitották meg!
Sokkal szerencsésebb volt az egykori EMKE kávéháznál a vele szomszédos Transilvania szálloda étterme, amelynek kissé giccses, színes faldekorációi máig megmaradtak. Ezt csak később ismerhettem meg, gyermekként nem jártam benne a szüleimmel.
A szálloda melletti épületben volt a Transilvania mozi, ebben már kisgyermekként is megfordultam. Az egykori bankpalota udvari részének földszintjén az Apolló mozit 1912 novemberében nyitották meg. A korabeli sajtótudósítás szerint a tágas bejáratot óriási pálmák és délszaki növények díszítették, mintha valamelyik előkelő párizsi teátrum vesztibülje lett volna. Az én gyermekkoromra ebből már nem maradt semmi, a gyengén megvilágított sivár bejárat díszeiként csak a falra helyezett megsárgult nagyított színészképeket lehetett megtekinteni. Úgy emlékszem, még köpőcsészék is voltak a fal mentén, mint ebben az időben a legtöbb közhivatal folyosóján. E bejárati folyosó nem az egykori bankpalota földszintjén volt, hanem a vele szomszédos emeletes házban. A folyosó mélyén nyíltak jobb felé a moziterembe vezető ajtók. Maga a moziterem hagyományosnak volt mondható, s egy tágas erkély is tartozott hozzá. A kijárat is – mint minden moziban – más irányba vezetett, az akkori Breiner Béla (mai Ady Endre) utca felé, az itteni emeletes bérház alatt. Hogy miket vetítettek itt gyermekkoromban? Ki tudná ma már ezt megmondani? De a Fanfan la Tulipe Gérard Philipe főszereplésével megmaradt az emlékezetemben.
A térnek ezen az oldalán levő többi létesítményből csak a mozi bejáratával szomszédos cukrászdára emlékszem. Talán Berecz-féle cukrászdának nevezték a bérlője – vagy még a tulajdonosa – neve után. Nagyon finom gesztenyepürét lehetett itt enni. A sütemények is jók voltak, de számomra a csúcsot a gesztenyepüré jelentette. Bármit is rendeltél, adtak hozzá egy pohár vizet is. Váradi csapvizet, amely akkor még nagyon jó minőségű víz volt.
A tér közepén, akárcsak Újváros főterén, az elesett szovjet katonák emlékére obeliszket állítottak még 1944-ben. Hogy mi volt a két emlékmű között a különbség, nem tudom. A Sztálin térit talán csak a 2. ukrán front katonáinak emlékére emelték. Az obeliszk négy oldalán levő nagyméretű fekete labrador gránit lapokra vésték fel cirill betűkkel az elesett szovjet katonák nevét. Majd csak a rendszerváltás után – amikor mindkét emlékművet lebontották – tudtam meg Méder Árpád köztiszteletben álló geológus barátomtól, hogy e lapok a Fő utca 13. szám alatti emeletes házból származtak, ahol a XX. század második évtizedétől Weiszlovits Lajos temetkezési vállalata működött.
A tér jobb oldalán levő házsor földszintjén is üzletek voltak. Ezekből csak egyre emlékszem. Azt ma sem tudom, hogy mit árultak benne, de kisfiúként megragadta a figyelmemet és sokáig nézegettem Houfnagel ma már jól ismert metszetének nagyméretű színezett másolatát, amely magasan volt felfüggesztve az üzlet falára.
Aztán ott volt a Poynár-ház; földszintjén az Eminescuról elnevezett könyvüzlet csak később vált kedvencemmé.
A Rimanóczy utca az idősebb jeles építészünk halála évétől, 1908-tól 1958-ig az ő nevét viselte. Csak ekkor változtatták át Iosif Vulcanra. Ennek az utcának a sarkán volt az a szállodaépület, amelyet a régi váradiak akkor is, most is Rimanóczy szállodaként emlegetnek, pedig a szállodát már rég bezárták. Én is így hallottam gyermekként, s nem mint Crişul Repede, azaz Sebes-Körös szálloda… Ebben az időben a földszintjén, az egykori Royal kávéház helyén már a Szedosz vendéglő volt. E név talán a Szervezett Dolgozók Szövetkezetének a rövidítése lehet. A vendéglő belső dekorációja szerencsésen megmaradt, s így még őrizhette az egykori Royal emlékét. Az ötvenes években még jókat lehetett itt vacsorázni, cigányzenekar mellett, mintha itt megállt volna az idő. Csak a vendégek cserélődtek ki, ők már nem a régi kávéházak törzsvendégei voltak…
Illik néhány szót ejteni a tér emblematikus épületéről, a színházról is. Be kell vallanom, gyermekként az épület külseje nemigen kötötte le a figyelmemet. Annál inkább az, amit benne játszottak. Leginkább operettet néztünk. A Csárdáskirálynőre biztosan emlékszem. Ilyenkor idejében kellett jegyet venni, mert zenés darabok mindig telt házzal mentek. Prózai darabot kevesebbet láttam, nem mintha a szüleimet csak a zenés darabok érdekelték volna, de ebben az időben a repertoárt a proletkultos művelődéspolitika kötelező előadásai uralták. Szovjet darabok katonákkal, partizánokkal. Mellettük színre kerültek a kollektív gazdaságot dicsőítő román színdarabok is. Az utóbbiak mellé felsorakozott a helyi munkáskáder színigazgató Kézfogó című darabja. De ez a korszak is elmúlt, a hatvanas évek végén már középiskolás bérletesként egészen más, értékes darabokat láthattam itt, kitűnő rendezésben és kiváló művészekkel. Ekkor már túlléptünk az ötvenes éveken, ez egy másik korszak volt, de még előttünk voltak a nyolcvanas évek megpróbáltatásai…


Megjelent a Várad folyóirat 2015/10. számában.
Forrás : varad.ro

Gyermekkorom városa: Nagyvárad az ’50-es években - Első rész

Péter I. Zoltán helytörténész megírta a visszaemlékezéseit az 1950-es évekről a Várad folyóiratban.Milyen volt Nagyvárad?Olvassa az első részt :

"Nagyváradnak tudtommal egyetlen olyan utcája van, amelynek létrehozásától napjainkig nem változott meg a neve. Ez a Schubert utca. Számomra azért van különös jelentősége ennek a kis utcának, mivel itt éltem le a gyermekkoromat – életem első 18 évét – a 9. szám alatti házban.
Az első világháború után még néhány évig jobbára beépítetlen, zárt telkek húzódtak az igazságügyi palota mögött levő egykori bábaképezde – későbbi járványkórház – épületétől északra és keletre. Ezeket az 1920-as évek derekán felparcellázták. Ekkor alakították ki a törvényszék és a bábaképezde épületei közötti kis zsákutcából induló Schubert utcát, illetve az ebből a Fő utca irányába derékszögben leágazó Gheorghe Dima, illetve a Coriolan Pop (ma Snagovului) utcát. Az előbbi zeneszerző volt, az utóbbi ügyvéd, Bihar megye első román prefektusa 1919-ben, de még ugyanebben az évben meg is halt. Nem lehetett eléggé vonalas a kommunista hatalom számára, mert 1966-ban az utca nevét Snagovului-ra változtatták.
A húszas évek derekán kezdte el építeni a Palatinus cég ezekben az utcákban a korszerű földszintes és egyemeletes lakóházakat, közöttük a 9. szám alattit, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Ez utóbbi ház kivitelezésében derekasan kivette részét a fiatal építészmérnök, Pintér István. Vélhetően ő volt a tervezője is a mi lakóházunknak, amely eredetileg egy család számára készült a századelő funkcionalista stílusában. Mikor szüleim friss házasként 1948-ban beköltöztek a házba, az már három lakrészre volt osztva, a földszinten két család, az emeleten egy harmadik részére. A házhoz egy kis udvar is tartozott, amely számomra gyermekként a valóságosnál jóval nagyobbnak tűnt.
1949. február havától lettem e ház lakója, miután hazahoztak a Szent József kórházból, ahol megszülettem. Itt cseperedtem fel, s ezen az akkor még csendes környéken játszottam barátaimmal.
Utcánkban az úttengely felé enyhén emelkedő úttestet még Körös-kő borította, mint ebben az időben a legtöbb utcában. A járdával párhuzamosan az esővíz elvezetésére szolgáló keskeny, némileg mélyített poros részt nem kövezték ki. Ezen jól lehetett biciklizni, nem rázott úgy, mint a köves útfelület. Egyébként ez a burkolat praktikusnak bizonyult, esőzések alkalmával hamar elnyelte a vizet. A rázós kőburkolat nemigen zavarta az akkori gyér forgalmat, hiszen csak néha haladt el utcánkban egy-egy gépkocsi. Néhány konflis gyakrabban, ahogy mi is ilyen egylovas bérkocsival jöttünk haza alkalmanként a nagyállomásról.
Hetente többször is végigzörgött az utcán a szódás egy szekéroldal nélküli egyszerű stráfkocsival. A platóján ott sorakoztak a fél- és egyliteres szódásüvegeket rejtő rekeszes szódás ládák. Néhány baniért cserélték talán hetente kétszer az üres üvegeket. Nem emlékszem arra, hogy a szódás verte volna a lovait, néha talán enyhén megsuhintotta őket az ostorral. A szólás mégis úgy szól: veri, mint szódás a lovát! Utánanéztem: nem az a kocsis verte a lovát, aki szikvizet szállított stráfkocsin, hanem az, amelyik egykoron a mosópor gyártásának alapanyagául szolgáló szódát fuvarozta nagy távolságról. És ő bizony erősen ostorozta a nagyon megterhelt szekereket húzó elfáradt lovakat.
Előzőleg szikvizet írtam szóda helyett. Ez a helyes elnevezés, de a köznyelvben mégis a szóda terjedt el. Ez volt a fröccs alapanyaga is, ha valaki ezt a szénsavas vizet borral keverte… Ma már tudom, Nagyváradon valamikor a XIX. század végén nyílt meg az első szikvízüzem, Budapesten már 1841-ben…
A szódás mellett akkoriban a jeges is rendszeresen járt az utcánkban. Szabályosan formált hosszú jégtáblákat hozott a családi hűtőszekrények fontos alapanyagaként. Hol voltak akkor még a korszerű fridzsiderek? Arra nem emlékszem, hogy zárt lemezborítású kocsikkal is hoztak volna jégtáblákat, csak az maradt meg az emlékezetemben, hogy az egyszerű stráfkocsikon a táblák dél felé már erősen csöpögtek.
Aztán gyakran hallhattuk azt is, hogy: „Oblok!” Az üveges „tót” járta ilyenkor az utcát lassú járással, hátán farámába helyezett néhány tábla üveggel. A ráma alsó részén egy fiókszerű alkotmány volt, ebben tarthatta a szerszámait, no meg az elmaradhatatlan gittet. Nagy ritkán megtörtént, hogy behívta valaki a törött ablaküvegét kicserélni. Később – ahogy változott a város lakosságának nemzetiségi összetétele – az üveges is megtoldotta az „oblok” szót a román nyelvű ablakból (geam) formált „dzsámő” szóval…
Az is elhangzott néha, hogy: „Tollat veszek!”, de mi sohasem hívtuk be a testes asszonyt, hogy valamit is eladjunk neki.
Hetente rendszeresen megjelentek az utcaseprők is, lomhán seperve az utcát. Hofi Géza szavaival: „súlyosan sepertek, sohasem pihentek…” Seprés közben, ha kellett, a seprű végére szerelt spaknival felkaparták a lócitromot, majd a többi szeméttel együtt belapátolták a kézikocsiba. Hogy aztán hová vitték a szemetet, nem tudom, azt sem, hol lehetett akkor még a városi szeméttelep. Arról ellenben olvastam, hogy a sokat emlegetett és dicsőített századfordulón a szemetesek nemes egyszerűséggel a hidakról a Körösbe öntötték az odáig kocsikáztatott szemetet!
A járda seprése és tisztán tartása a lakók feladata volt. Nem kellett erre biztatni senkit, mindenki buzgón sepert, télen pedig lapátolta a havat, és hamuval vagy fűrészporral szórta be a járdát, hogy ne csúszkáljanak az emberek. November 7-én – a fiatalok kedvéért: akkor „ünnepeltük” a nagy októberi szocialista forradalmat –, május elsején és egy idő után már augusztus 23-án is a járda szegélyköveit be kellett meszelni. A fák törzsét is bemeszelték váradi specialitásként a parkokban… Természetesen ilyenkor a zászlót is ki kellett tenni a házakra. Az ötvenes években elegendő volt még a vörös színű, bár akkor is volt, aki trikolórt tűzött ki, majd csak később lett kötelező mindkettő.
Az utca páros oldalán csak a Dima és a Coriolan Pop utcai leágazások között voltak házak. A Schubert utca elejétől a Dima utcáig a járványkórház udvarának kerítése húzódott. Mindössze egy kis ház szakította meg ennek a kerítésnek a folytonosságát, nagyjából a telek közepén. A házhoz még egy ennél is kisebb udvar tartozott. Itt lakott a Somhegyi-Huszár nevű fényképészcsalád, s később itt volt a műtermük is. Egy időben gyakran fordultak meg itt a színészek, az utcára is kihallatszott az éneklésük. Valószínűleg nem hiányzott az eszem-iszom sem a dínomdánom mellől. Ennek az volt az oka, hogy Huszár, a házaspár férfi tagja műdalszerzőnek vagy talán szövegírónak csapott fel, erősen áthallásos műveit végül egyszer bemutatták a színházban, vagy talán a nyári színházban. Ezt onnan tudom, hogy mi is kaptunk meghívót tőlük. Utána csend lett, nem jöttek már a színészek, csak a fényképezés folyt tovább még akkor is, amikor mi már elköltöztünk az utcából…
A járványkórház több épületből állt. Ezeket eredetileg a bábaképezde számára építették még 1881-ben. Kezdetben csak két épület volt: egy földszintes udvari és egy utcára néző emeletes, L alakú. Ez utóbbi földszinti részében volt az intézeti igazgató tanár és főorvos, dr. Konrád Márk lakása. Fenn az emeleten öt nagy kórtermet létesítettek. Később újabb szárnyat építettek a Dima utca irányában.
Az 1944. június 2-i bombázás során „a bábaképző szélső kis épületét is érte egy bomba, a környező házak is nagyon megsérültek…” – olvasható a székesegyház Historia Domusában dr. Lestyán Endre teológiai tanár, plébános tollából. A bábaképezde lebombázott szélső kis épületének kétablaknyi része látható egy XX. század elején készült képeslapon is. A második világháború után a helyén már csak kerítés volt.
A város több pavilonból álló járványkórháza még a második világégés idején is a velencei vasútállomás közelében volt. Ezt is bombatalálat érte, de már az 1944. szeptember 6-i légitámadás során. A kórház egyetlen megmaradt pavilonjában később egy ideig egészségügyi iskola működött, majd az épületet lebontották. Ma ezen a helyen tömbházak állnak. A járványkórházat valamikor a háború után az egykori bábaképezde megmaradt épületeibe költöztették. Kisgyermek koromban már járványkórház volt itt. Csak arra emlékszem, hogy az ablakokban síró kisgyermekek ültek. Az 1950-es években igen sok áldozata volt a gyermekparalízisnek, azaz a járványos gyermekbénulásnak, amelyre nálunk akkor még nem volt védőoltás. Az itteni járványkórházat 2013-ra lebontották, hogy helyébe egy emeletes parkolóház monstrumot építsenek. Az idők során a kórházat övező utcák arculata e kivételtől eltekintve nem sokat változott. Talán csak annyi történt, hogy néhány évtizede mindhárom utcát leaszfaltozták, akárcsak az egykori járványkórház előtti kis térséget, amelynek közepén az én időmben még egy téglalap alapú alacsony fémkerítéses füves rész volt. E körül haladt a gyér körforgalom…
A Schubert utcáról gyalogosan az igazságügyi palota melletti kis sikátoron juthattunk el a Traian parkba, míg a járművek a palota másik oldalán levő Tribunalului – azaz Törvényszék – utcán haladtak.

Ady Endre parkja

Az igazságügyi palota előtti térséget a régi váradiak csak Széchenyi térként emlegették, 1945-ben kapta a római császár, Traianus nevét. 1958-ban aztán „átkeresztelték” Ady Endre nevére, a nagy magyar költő születésének 80. évfordulója alkalmából. Nem tartott sokáig ez a „gesztus”, talán csak a következő évtized derekáig. Attól kezdve ismét Traian lett a park neve. Természetesen kilencéves gyermekként nem érdekelt különösképpen, hogy Ady Endréről nevezték el a teret. Pedig egyéb Adyval kapcsolatos események is történtek ebben az időben. A park közepén volt egy érdekes épület, amelynek kirakataiban kitömött állatok és vadászfelszerelések vonták magukra a kíváncsi gyermekszemeket. Az enyémet is. Ki tudta akkor még, hogy ez volt Müller Salamon 1895-ben felépített híres-nevezetes kioszkja. A Mülleráj. Aztán egyik napról a másikra eltűntek a vadászüzlet kirakataiból ezek a tárgyak, a helyiséget bezárták, hogy felújíthassák. Majd csak 1955. november 26-án nyitották meg, de már Ady Endre Emlékmúzeumként. A múzeum kiharcolója, majd „őre” egészen 1958-ban bekövetkezett haláláig Tabéry Géza volt. Itt érte a halál is. Íróasztalára borulva találta meg egy sorkatona, aki a múzeumot jött látogatni. Talán éppen az Adynak tulajdonított íróasztal mellett…
Az emlékmúzeum mögött, egy kör alakú virágágyás közepén 1957 novemberében felállították Ady Endre mellszobrát. Érdekes, erre az eseményre nem emlékszem, pedig már másodikos voltam. Arra ellenben igen, hogy kora nyáron selyemharisnyákból készített lepkefogó hálóval itt gyűjtöttük a káposztalepkéket. Nem volt nehéz munka, hiszen egymást érték a levegőben ezek a lepkék, olyan sok volt belőlük. A „zsákmányt” aztán egy tű segítségével cérnára fűztük, hogy utána eldobjuk az egészet…
Nem emlékszem arra, hogy már az ötvenes években kiköltöztették volna a bíróságot és a törvényszéket az igazságügyi palotából, hogy itt legyenek a tartományi néptanács hivatalai. Valószínű, hogy így volt, és a törvénykezés embereinek már ekkor át kellett költözniük az igazságügyi palotával szemben levő egykori ódon megyeházába. De ettől még a törvényszék épületének homlokzatán levő négy – napjainkban felújított – allegorikus szoboralak továbbra is az igazságügyi palota eredeti rendeltetését hirdette: az igazságot, a jogvédelmet, a büntetést és az ítéletet. Ezekből azokban az időkben leginkább csak az utolsó két elvet alkalmazták…
Egyetlen praktikus „előnye” ennek a hivatalcserének az lehetett, hogy a bíróság épülete mellett volt a börtön, így aztán azt, akit elítéltek, nem kellett sokat utaztatniuk. Ítélet pedig igen sok született az 1950-es évek elején. A koncepciós pereket hosszú börtönévek, esetleg kitelepítések követték. Gyermekként erről nem volt tudomásom, a szülők, ha tudtak is valamit, bölcsen hallgattak a gyermekek előtt, nehogy bárhol valamit is kikottyantsanak később…
Az emlékmúzeum előtt, a park közepén emberemlékezet óta egy bronzba álmodott karcsú nőalak állt a magas talapzaton, égre nyújtott bal kézzel. Ez volt a Mária mennybemenetele szobor, melyet 1888-ban állítottak fel. Bánthatta a megyei elvtársak szemét ez a szobor, s talán emiatt, 1960 augusztusában a városi néptanács utasítására a szobrot a talapzat felső részével együtt a Barátok templomának udvarára szállították. Ott látható ma is. A szobor talapzatának alsó részére pedig Adynak az emlékmúzeum másik oldalán levő mellszobrát helyezték. Azzal már nem törődtek, hogy Vetró Artúr alkotása stílusidegen volt ettől a historizáló talapzattól. Érdekes, annak idején ez az esemény is elkerülte valahogy a figyelmemet.
A szobrot övező kovácsoltvas kerítés körül naphosszat rabló-pandúrt játszottunk, míg az egykori megyeháza előtt levő egysávos aszfaltos úttesten lehetett a legjobban rollerezni. Gépkocsi csak nagy ritkán zavarta meg az önfeledt rollerversenyeket. A régi, háború előtti Ford, Skoda, Opel és egyéb márkájú autóknak talán egyetlen közös tulajdonságuk a fekete színük volt. A néhány hasonló korú taxinak is. Tátott szájjal néztük az egyetlen világos színű – talán szürke –, Pobeda márkájú magántaxit. Egyébként ilyen gépkocsikkal utaztatták a tartomány és a város párt- és állami vezetőit is. Az ötvenes évek derekán a munkásokból lett gyárigazgatóknak még csak régi, háborút megjárt autók jutottak… Nagy szó volt, hogy a városi és tartományi párttitkárok és tanácselnökök új Volga kocsikat kaptak a fenekük alá! De ez már nem sokkal 1960 előtt lehetett. Ekkor már láthattunk IMS terepjárókat is, a szovjet típusú Gaz autók hasonmásait. Gyermekkoromban még a város központjában is járhattak a teherautók. Igaz, nem volt sok belőlük. Láthattunk néhány újabb típust is. Ilyen volt a dízelmotoros Csepel autó, a Prága, a Molotov gépkocsi, majd 1954-től egyre inkább teret nyert a Brassóban – akkor még Sztálinvárosnak hívták – gyártott SR. A Steagul Roşu, azaz a Vörös Zászló. Úgy emlékszem, a motorháza elején volt is egy fémből készített, vörösre festett kis zászló.
A park nyugati részén még nem terpeszkedett a tér hangulatától idegen többszintes tömbház. Téglakerítés húzódott ott, közepén nagy fakapuval. Eredetileg még a Fő utca sarkára néző Széchenyi szállodához tartozott ez az udvar, de gyermekkoromban, egészen 1955-ig, már a román tannyelvű Gojdu Középiskola tantermei foglalták el az egykori szálloda emeleti részét. Akkor még elégséges volt számukra ennyi osztályterem is. Majd az emeleten lakásokat alakítottak ki, a földszinten üzlethelyiségeket. Jogos lehet a kérdés: mi történt a Gojdu Középiskolának a Körös-part mentén levő épületével, amely mellesleg magyar állami főreáliskolának épült 1896-ban, de helyet kapott benne a polgári iskola is. Nos, az egykori főreáliskola épületében 1955-ig gyorstalpaló munkásegyetemet működtettek a jövendő munkáskáderek képzésére – ahogy jóval később megtudtam.
Az Ady téri téglakerítés a börtön irányában egy emeletes épületnél ért véget. Ez utóbbi az egykori Bartsch-ház mellékhomlokzata volt, persze akkor már nem így nevezték a házat. Barátaimmal sokszor megszakítottuk a játékot az épület Fő utca sarki részénél, ugyanis itt volt a bizományi áruház, a „consignaţia”, melynek kirakataiban sok fantáziát megmozgató dolgot láthattunk. Később hosszú ideig tejbár működött a helyén. A szűk úttest másik sarkán a neogótikus stílusú Plesz-ház volt – eredetileg a Rimanóczyak tulajdona –, amelynek fűszerüzlete akkor még tele volt illatos, de ízfokozók és tartósítószerek nélküli felvágottal.
Gyakran fociztunk is Ady parkjában, pontosabban az igazságügyi palota melletti sikátor és az akkori Hübschenberger József (ma Enescu) utca közötti ház előtti, sűrű bukszusbokrokkal körülvett füves részen. Mi már nem rongylabdával játszottunk, mint az előttünk járó nemzedékek, hanem egyszerű gumilabdával. Nem is lett egyikünkből sem focista… Hogy ki volt ez a nehezen kimondható nevű ember, akiről az utcát elnevezték, egyikünk sem tudta, nem is érdekelt bennünket. Állítólag a munkásmozgalomba keveredett nyomdász.
A hosszú, két utca közti, utólag részben átalakított homlokzatú ház eredetileg Ritoók Zsigmond otthona volt. A XIX. század utolsó harmadában ő volt a Királyi Ítélőtábla tanácselnöke, a váradi Ügyvédi Kamara elnöke, igen sikeres ügyvéd, aki munkája mellett felkarolta a népoktatás ügyét is, évtizedeken át iskolaszéki elnök, számos egyesület alapító tagja, elnöke, lelkes vezére is. Mindez nem lehetett elegendő a kommunista hatalom birtokosainak, mert bár halála után róla nevezték el a lakóháza és az Ügyvédi Kamara közti egykori Korona utcát, az 1945-től már Hübschenberger József nevét viselte…
Gyakran megfordultam ebben az utcában, tegyem hozzá, sokszor szorongó szívvel, hiszen ilyenkor a 14. szám alatti hosszú földszintes épületbe, Vígh doktornő fogászati rendelőjébe vitt édesanyám. Hogy ez a ház a XIX. század végén még a Wertheimstein famíliáé volt? Honnan tudhattam volna, akárcsak azt, hogy a családot rokoni szálak fűzték a londoni Rothschildokhoz.
A másik, sokkal kellemesebb itteni emlékem az, hogy az ötvenes években még a Ciorogariu ortodox püspökről elnevezett utca (1958-tól Magheru út) sarkán levő iskolában jártam ki az első négy elemit. Az épület régebbi szárnyát még Korona fogadónak építették az 1720-as években, s csak 1899-től lett községi fiúiskola, miután kibővítették a Korona utcai szárnnyal. Természetesen mindezt nem kötötték a nebulók orrára, úgy hiszem, még a tanító néni sem ismerte iskolánk történetét.
A XIX. és XX. század fordulóján még Sztaroveszky utcaként volt ismert a városnak ez az egyik fő útvonala, majd csak 1945-től lett Ciorogariu – amit az ebben az utcában lakó Tompa Misi osztálytársam nemes egyszerűséggel csak „Csorog Áron”-nak nevezett. Az L alakú iskolaépület széles folyosója az udvarra nézett, az osztálytermek a két utca irányába. A tanító néninknek a keresztnevét nem ismertem, mert csak mint Lakatos Lajosné írta alá az ellenőrző könyvecskéket, meg a jutalomkönyveket is. Egyébként Balázs Samu közismert színművész egyik húga volt. A Sztaroveszky utca közepén lakott. Lakóházát, akárcsak az iskolánkat, már rég lebontották, hogy tömbházakat emeljenek a helyükre.

Tisza Kálmántól Lenin nevéig

Amikor a Hübschenberger utcán hazafelé igyekeztem az iskolámból, az Ady parknál egy többszintes szobortalapzat közelében kellett elmennem. A szobrot a két mellékalakkal együtt már rég eltüntették, de a talapzaton még ott virított bevésve Tisza Kálmán neve. Nem tudtuk, kit rejt ez a név, de jó játszólehetőséget nyújtott számunkra a talapzat. Felmásztunk rá, majd leugorva onnan azt kiáltottuk, hogy Tisza Kálmán! Egy idő után kivésték a nevét, csak egy téglalap alakú mélyedés emlékeztetett a talapzat közepén az egykori miniszterelnök nevére. Biztos vagyok benne, hogy nem miattunk történt, de végül is megtörtént.
Tisza Kálmán bronzszobrát a két mellékalakkal együtt 1942-ben szállították Berettyóújfaluból Nagyváradra, hogy május 5-én állítsák fel ezen a helyen. Szentgyörgyi István szobrászművész ezt az alkotását még az első világháború előtt formázta meg, de utána már nem lehetett Nagyváradon felállítani, így került 1928-ban Berettyóújfaluba. Onnan hozták át 1942-ben a megyeszékhelyre, de csak rövid ideig maradhatott, mivel 1945. augusztus 4-én éjjel ledöntötték a talapzatáról.
Állítólag még ebben az évben a Groza-kormány felajánlotta a Magyar Népköztársaság vezetőinek, hogy visszajuttatja Berettyóújfalunak Tisza Kálmán szobrát. A nagyváradi Fáklya napilap 1948. április 14-i számában megírták, hogy a Magyar Minisztertanács nevében nem tartottak igényt a szoborra. Bukaresti nagykövetük még az alapanyagáról is lemondott, mondván: olvasszák be, hogy a bronzból megönthessék Petőfi és Bălcescu szobrát. Kérésének első fele – mármint a beolvasztás – azonnal meghallgatásra talált…
A kopár talapzat – ez vált később egyik játszóhelyünkké – 1973-ig a helyén maradt. Akkor B. Şt. Delavrancea büsztje került a helyébe. Az igazsághoz tartozik, hogy a román írónak már 1934-ben felállították ugyanitt a mellszobrát, de 1940 nyarán a volt román városvezetés elvitte a többi román jellegű szoborral együtt.
De miért került éppen erre a helyre Tisza Kálmán szobra? Nos, ennek az a magyarázata, hogy nem messze tőle volt a Tisza család ősi, provinciális barokk stílusú háza, melynek telke egészen a Körös-partig nyúlt. Sok történelmi esemény kötődik hozzá, egyebek mellett ennek udvarán tartották az első református istentiszteletet a török hódoltság után. Én már nem láthattam, mert születésem előtt tíz évvel lebontották.
Helyén egy sportpálya volt, ahová csak mint néző mehettünk, focizni nem engedtek bennünket. Itt vertek sátrat a városba látogató cirkuszok is. Ez már sokkal nagyobb szenzációt jelentett számunkra. Sajnos pénzt nemigen adtak a szülők cirkuszra, emiatt ha csak lehetett, belógtunk az előadásokra. Megesett, hogy többször is…
Gyermekkoromban a térnek a sportpályánál kezdődő elszűkült szakaszát egészen az egykori Sztaroveszky utcáig Lenin térnek nevezték. Tisza Kálmán halála évétől, 1905-től az egykori miniszterelnök nevét viselte egészen 1920-ig, amikor a moldvai fejedelem, Ştefan cel Mare nevét adták neki. Rövid négy évre még visszatért Tisza Kálmán neve az utcanévtáblákra, hogy 1945-től már Lenin neve díszelegjen ott egészen 1990-ig, amikor ezt a parkszakaszt „hozzácsapták” a Traian térhez…"
Forrás : varad.ro