"Megyeszékhelyünk egyik
legrégibb napilapja a Nagyvárad. E lap megjelenésének első évtizedéből
válogattuk ki az alábbi összeállítást; remélhetőleg érdekességeket rejt a
mai olvasó számára is." - írja Péter I. Zoltán a Biharországban.Teljes cikk :
„A
várad-velencei római kath. templom melletti országúton egy földalatti
beroskadt boltozatra bukkantak, melybe ásatás után négy, már-már
porladozni kezdő koporsót találtak, melyek egy felnőtt és három gyermek
hullát tartalmaztak. Amint hallottuk, a hamvak még tegnap tétettek a
kath. sírkertbe örök nyugalomra. Alkalmasint ott valaha temetkezési hely
volt.”(1875. január 29.)
Valószínű,
hogy az ezen a helyen levő előző, az 1750-es évekre befejezett Szent
Katalin-templom körüli cinterem egyik sírjáról lehetett szó. A cikk is
erre utalhatott azzal, hogy ott valaha temetkezési hely volt.
Egy nappal később a lap visszatért erre a hírre: „A
tegnap említett Katonavároson talált hamvakat illetőleg, már a plébánia
útján rájöttek, hogy azok az 1776-ban elhalt szolgabíró Kalibán János
hamvai, továbbá neje Fritz Mária és két gyermeke porladtak ott a templom
melletti kriptafélében. A koporsók selyemmel vannak kibélelve, a
férfiún látszik talár volt. A gyermekek ezüsttel kivarrt selyem
fejkötőcskékben feküdtek. A lelet onnan jön, mert akkoriban kivált jobb
móduaknak még szabad volt a templom körül temetkezni.”
Az első cikkben volt egy mondat arról,
hogy a hamvakat a velencei katolikus sírkertbe temették el „örök
nyugalomra”. Honnan tudhatta volna a cikkíró, hogy a velencei temetőket
1952-ben felszámolják majd, így az egykori szolgabíró és családja itt
sem lelhetett örök nyugalomra.
De váltsunk témát, következzék egy olyan reklám, amilyenre a mai sajtóban valószínűleg nemigen akadnánk: „Figyelmeztetés.
Olcsó és jó reverendát, cimádát készít és templomi ruhák kijavítását a
legillendőbb módon elvállal Lobótka István férfiszabó. Úri utca, a
postával szemben.” (1875. április 15.) A szövegben szereplő cimáda egy liturgikus ruhadarab, a reverenda egyik formája.
Ezek után evezzünk „civil” vizekre, azokon belül is egy zajos, agresszív helyszínre: „A
Bunda. Nem azt akarjuk mondani, hogy »mégis bunda a bunda«, hanem
inkább »miért Bunda még a Bunda?« – értvén alatta a hasonnevű kocsmát.
Múlt éjjel ismét halálra sebzettek ott egy szegény szolgát.
Változatosság kedvéért most az egyszer közös hadseregbeli bakák helyett
vörös nadrágos honvédek voltak a vitézek. Ebben a félreeső korcsmában
annyi embert halálra sebzettek és megöltek már, hogy bezárását
hatóságilag el kellene rendelni.” (1875. április 20.)
De bizony a hatóság nem hallgatott a
cikkíró szavára. Bizonyság erre, hogy még a századfordulón is vígan
üzemelt, immár Grósz Béla tulajdonában, ez a Kossuth utcai kocsma. Tanú
rá Krúdy Gyula, aki már az első váradi napján megtalálta ezt a
pálinkamérő helyet, és kora reggel itt fizetett italt az aznap hoppon
maradt napszámosoknak.
Egy nagyjából akkoriban játszódó történet is ehhez a kocsmához kötődik: „Nagy
volt tegnap a nép öröme és riadalma: a régi Sas-utcán Grósz Béla
pálinkamérőnek szállítottak egy szekéren néhány hordó pálinkát. A szekér
felborult, a hordók széttörtek a járdán, és azokból mind kiömlött a
szesz. Akadtak olyan ipsék, akik fel akarták használni az alkalmat, hogy
ingyen berughassanak. Lehasaltak a földre és úgy szürcsölték fel a
pálinkát a járó-kelők mulatságára mindaddig, míg aztán a rendőri önkény
meg nem akadályozta a potya élvezetet.” (1894. május 24.)
Maradjunk továbbra is a bundánál, de már a szőrméknél. Ezúttal egy ilyen reklám következik: „Mindennemű
bundák nyaraltatását a legnagyobb gondviselés mellett elfogadok.
Tisztelettel Stark Arnold szűcsmester, Sas utca, Haas alapítványi
épület.” (1875. május 2.)
Annak
bizonyságául, hogy az 1870-es években messze állt még Nagyvárad attól,
hogy modern nagyvárosnak tekinthessék, álljon itt az alábbi kis cikk: „Az
újvárosi csordás zengő kürtje ellen csak nemrég emeltük szavunkat, s
most a másik városrészben, Olasziban lakó és a cukrászdában ozsonnáló
elegáns világ sokkal nagyobb bajáról panaszolkodik. Naponkint d. u. 6
órakor hajtják haza Rusz és Netyő cukrászata előtt ama teheneket,
melyeknek habár megvan is »szemgyönyörködtető termetök«, mégsem vágyik
senki látására. Egy-két tehén kiválik a sorból, s úgy kergeti egymást e
válogatott közönséggel telt helyre, mintha bizony fagylaltozni akarna
mindenik. Mikor vetődik gát e hortobágyi csendéletnek? Vagy akkor sem
lesz késő, ha valaki felöklelődik?” (1875. május 21.)
A hírlapíró kérdésére ma már nehéz volna
válaszolni, bár a későbbi lapszámokban már nem tértek vissza erre a
témára. Annyit talán érdemes pontosítani, hogy ez a cukrászda a Bémer
téren volt egy néhány évtizede lebontott házban, amelynek helyén ma már a
divatházzal szomszédos tömbház található.
Május végén már megkezdődött a fürdői
szezon. Nemcsak a váradiak kedvelték a Püspök- és Félixfürdőt, hanem más
településekről is jöttek fürdőzni vágyók. A nagyállomástól omnibusz
vitte ki őket a fürdőbe. Erről szól az alábbi cikk: „Az omnibuszok
délelőttönként még tetejükben is megrakodva pirospozsgás alföldi
arcokkal, jóképű nénémasszonyokkal, bundákkal és bársonybőrös
mellényekkel érkeznek be a vasútról. A vendégek természetesen mind a
»bányába«” – értsd a Püspök- vagy különösen a Félixfürdőbe érkeztek.” (1875. május 30.)
Fürödni természetesen Váradon is
lehetett, nyaranta a Körös vizében, korábban pedig a közfürdőkben is.
Ilyen volt a Kert utca végén levő Diána. Erről szól az alábbi kis
híradás: „A Diana fürdőben a hidegzuhanyok és medence használata a közönség számára már egész nap nyitva áll. A díj igen mérsékelt.” (1875. június 11.)
De hogyan álltak hivatásuk magaslatán a közrend védelmezői az 1870-es években? Erről tájékoztat az alábbi cikk: „Mióta
külrendőrségünk kissé talpra állt, megszünt az éjjeli kóborlók éktelen
orditozása csaknem egészen. Ha itt-ott akad mégis egy-két legénykedő,
azokat szép csöndesen bedugják a kóterbe, hogy csiklandoztató kedvük
lelohadjon. A közelebbi vasárnap éjjel például egy pár gavallért és
konyhakirálynőt csíptek be utcai garázdálkodásért.” (1875. augusztus 31.)
A kóter fogda volt a korabeli
szóhasználat szerint. Hogy aztán a randalírozók megúszták-e az ott
eltöltött éjszaka után a pénzbírság kifizetésével, arról már nem írt az
újságíró. Vélhetően közismert volt az ilyenkor kiszabható büntetés abban
az időben, hiszen még a „jobb emberek” is gyakran éjjeli randalírozásra
vetemedtek.
Hogy honnan indulhatott el egy ilyen
vidám csapat? Akár az alábbi kis hírben szereplő helyszín is lehetett a
kiindulópontjuk. Természetesen majd csak a zárás után… „A Zöldfa
című vendéglőben esténként német sängerinek (énekesek) rontják a jó
levegőt. A kurtakocsmába illő trágárságoknak akad hallgatója. Sokféle
ízlés van a világon.” (1875. október 22.)
És mi kellett egy ilyen éjszakai
hangoskodáshoz? Természetesen jókedv, vidám felszabadultság, amit
egyebek mellett a jó bor is gerjeszthetett. Ebben pedig nem volt hiány.
Sok helyen lehetett kapni a korabeli Nagyváradon. Egyetlen példa erre: „Jó
bor. A Kis Komló bérlője, Vékony Pál oly kitűnő óbort tart, mely igazán
megérdemli a dicséretet. Egy magánházhoz legalább olyat küldött,
melynél jobbat bármelyik vendéglőben nem talál az ember.” (1875.
december 29.) Mivel a cikk megjelenésekor már közel volt az esztendő
vége, vélhetően egy szilveszteri házi mulatságra rendelték az óbort."
Forrás : biharmegye.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése