Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget az anyanyelvén,mely részben elérhetővé válik' '

Köszönet mindenkinek '


2017. augusztus 13., vasárnap

Nagyváradi sajtóhírek az 1875. esztendőből

 
"Megyeszékhelyünk egyik legrégibb napilapja a Nagyvárad. E lap megjelenésének első évtizedéből válogattuk ki az alábbi összeállítást; remélhetőleg érdekességeket rejt a mai olvasó számára is." - írja Péter I. Zoltán a Biharországban.Teljes cikk : 


„A várad-velencei római kath. templom melletti országúton egy földalatti beroskadt boltozatra bukkantak, melybe ásatás után négy, már-már porladozni kezdő koporsót találtak, melyek egy felnőtt és három gyermek hullát tartalmaztak. Amint hallottuk, a hamvak még tegnap tétettek a kath. sírkertbe örök nyugalomra. Alkalmasint ott valaha temetkezési hely volt.”(1875. január 29.)

Valószínű, hogy az ezen a helyen levő előző, az 1750-es évekre befejezett Szent Katalin-templom körüli cinterem egyik sírjáról lehetett szó. A cikk is erre utalhatott azzal, hogy ott valaha temetkezési hely volt.
Egy nappal később a lap visszatért erre a hírre: „A tegnap említett Katonavároson talált hamvakat illetőleg, már a plébánia útján rájöttek, hogy azok az 1776-ban elhalt szolgabíró Kalibán János hamvai, továbbá neje Fritz Mária és két gyermeke porladtak ott a templom melletti kriptafélében. A koporsók selyemmel vannak kibélelve, a férfiún látszik talár volt. A gyermekek ezüsttel kivarrt selyem fejkötőcskékben feküdtek. A lelet onnan jön, mert akkoriban kivált jobb móduaknak még szabad volt a templom körül temetkezni.”
Az első cikkben volt egy mondat arról, hogy a hamvakat a velencei katolikus sírkertbe temették el „örök nyugalomra”. Honnan tudhatta volna a cikkíró, hogy a velencei temetőket 1952-ben felszámolják majd, így az egykori szolgabíró és családja itt sem lelhetett örök nyugalomra.
De váltsunk témát, következzék egy olyan reklám, amilyenre a mai sajtóban valószínűleg nemigen akadnánk: „Figyelmeztetés. Olcsó és jó reverendát, cimádát készít és templomi ruhák kijavítását a legillendőbb módon elvállal Lobótka István férfiszabó. Úri utca, a postával szemben.” (1875. április 15.) A szövegben szereplő cimáda egy liturgikus ruhadarab, a reverenda egyik formája.
Ezek után evezzünk „civil” vizekre, azokon belül is egy zajos, agresszív helyszínre: „A Bunda. Nem azt akarjuk mondani, hogy »mégis bunda a bunda«, hanem inkább »miért Bunda még a Bunda?« – értvén alatta a hasonnevű kocsmát. Múlt éjjel ismét halálra sebzettek ott egy szegény szolgát. Változatosság kedvéért most az egyszer közös hadseregbeli bakák helyett vörös nadrágos honvédek voltak a vitézek. Ebben a félreeső korcsmában annyi embert halálra sebzettek és megöltek már, hogy bezárását hatóságilag el kellene rendelni.” (1875. április 20.)
De bizony a hatóság nem hallgatott a cikkíró szavára. Bizonyság erre, hogy még a századfordulón is vígan üzemelt, immár Grósz Béla tulajdonában, ez a Kossuth utcai kocsma. Tanú rá Krúdy Gyula, aki már az első váradi napján megtalálta ezt a pálinkamérő helyet, és kora reggel itt fizetett italt az aznap hoppon maradt napszámosoknak.
Egy nagyjából akkoriban játszódó történet is ehhez a kocsmához kötődik: „Nagy volt tegnap a nép öröme és riadalma: a régi Sas-utcán Grósz Béla pálinkamérőnek szállítottak egy szekéren néhány hordó pálinkát. A szekér felborult, a hordók széttörtek a járdán, és azokból mind kiömlött a szesz. Akadtak olyan ipsék, akik fel akarták használni az alkalmat, hogy ingyen berughassanak. Lehasaltak a földre és úgy szürcsölték fel a pálinkát a járó-kelők mulatságára mindaddig, míg aztán a rendőri önkény meg nem akadályozta a potya élvezetet.” (1894. május 24.)
Maradjunk továbbra is a bundánál, de már a szőrméknél. Ezúttal egy ilyen reklám következik: „Mindennemű bundák nyaraltatását a legnagyobb gondviselés mellett elfogadok. Tisztelettel Stark Arnold szűcsmester, Sas utca, Haas alapítványi épület.” (1875. május 2.)
Annak bizonyságául, hogy az 1870-es években messze állt még Nagyvárad attól, hogy modern nagyvárosnak tekinthessék, álljon itt az alábbi kis cikk: „Az újvárosi csordás zengő kürtje ellen csak nemrég emeltük szavunkat, s most a másik városrészben, Olasziban lakó és a cukrászdában ozsonnáló elegáns világ sokkal nagyobb bajáról panaszolkodik. Naponkint d. u. 6 órakor hajtják haza Rusz és Netyő cukrászata előtt ama teheneket, melyeknek habár megvan is »szemgyönyörködtető termetök«, mégsem vágyik senki látására. Egy-két tehén kiválik a sorból, s úgy kergeti egymást e válogatott közönséggel telt helyre, mintha bizony fagylaltozni akarna mindenik. Mikor vetődik gát e hortobágyi csendéletnek? Vagy akkor sem lesz késő, ha valaki felöklelődik?” (1875. május 21.)
A hírlapíró kérdésére ma már nehéz volna válaszolni, bár a későbbi lapszámokban már nem tértek vissza erre a témára. Annyit talán érdemes pontosítani, hogy ez a cukrászda a Bémer téren volt egy néhány évtizede lebontott házban, amelynek helyén ma már a divatházzal szomszédos tömbház található.
Május végén már megkezdődött a fürdői szezon. Nemcsak a váradiak kedvelték a Püspök- és Félixfürdőt, hanem más településekről is jöttek fürdőzni vágyók. A nagyállomástól omnibusz vitte ki őket a fürdőbe. Erről szól az alábbi cikk: „Az omnibuszok délelőttönként még tetejükben is megrakodva pirospozsgás alföldi arcokkal, jóképű nénémasszonyokkal, bundákkal és bársonybőrös mellényekkel érkeznek be a vasútról. A vendégek természetesen mind a »bányába«” – értsd a Püspök- vagy különösen a Félixfürdőbe érkeztek.” (1875. május 30.)
Fürödni természetesen Váradon is lehetett, nyaranta a Körös vizében, korábban pedig a közfürdőkben is. Ilyen volt a Kert utca végén levő Diána. Erről szól az alábbi kis híradás: „A Diana fürdőben a hidegzuhanyok és medence használata a közönség számára már egész nap nyitva áll. A díj igen mérsékelt.” (1875. június 11.)
De hogyan álltak hivatásuk magaslatán a közrend védelmezői az 1870-es években? Erről tájékoztat az alábbi cikk: „Mióta külrendőrségünk kissé talpra állt, megszünt az éjjeli kóborlók éktelen orditozása csaknem egészen. Ha itt-ott akad mégis egy-két legénykedő, azokat szép csöndesen bedugják a kóterbe, hogy csiklandoztató kedvük lelohadjon. A közelebbi vasárnap éjjel például egy pár gavallért és konyhakirálynőt csíptek be utcai garázdálkodásért.” (1875. augusztus 31.)
A kóter fogda volt a korabeli szóhasználat szerint. Hogy aztán a randalírozók megúszták-e az ott eltöltött éjszaka után a pénzbírság kifizetésével, arról már nem írt az újságíró. Vélhetően közismert volt az ilyenkor kiszabható büntetés abban az időben, hiszen még a „jobb emberek” is gyakran éjjeli randalírozásra vetemedtek.
Hogy honnan indulhatott el egy ilyen vidám csapat? Akár az alábbi kis hírben szereplő helyszín is lehetett a kiindulópontjuk. Természetesen majd csak a zárás után… „A Zöldfa című vendéglőben esténként német sängerinek (énekesek) rontják a jó levegőt. A kurtakocsmába illő trágárságoknak akad hallgatója. Sokféle ízlés van a világon.” (1875. október 22.)
És mi kellett egy ilyen éjszakai hangoskodáshoz? Természetesen jókedv, vidám felszabadultság, amit egyebek mellett a jó bor is gerjeszthetett. Ebben pedig nem volt hiány. Sok helyen lehetett kapni a korabeli Nagyváradon. Egyetlen példa erre: „Jó bor. A Kis Komló bérlője, Vékony Pál oly kitűnő óbort tart, mely igazán megérdemli a dicséretet. Egy magánházhoz legalább olyat küldött, melynél jobbat bármelyik vendéglőben nem talál az ember.” (1875. december 29.) Mivel a cikk megjelenésekor már közel volt az esztendő vége, vélhetően egy szilveszteri házi mulatságra rendelték az óbort." 
Forrás : biharmegye.ro

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése