Emlékek kavarognak bennem a régi Váradról. Ha vissza emlékszem az 1960-as és az 1970-es évekre, több kérdés vetődik fel bennem, válaszok nélkül. Nem értettem a Ceaușescu "Aranykorszakát". Miért. Nicolae Ceaușescu új Romániát akart építeni, csakhogy közbejött 1989 decembere. Az eszméje tovább él más formában. Nem lett észak-koreai típusú állam. Ezért tudom leírni a gondolataimat.
A régi Várad emlékei megmaradnak az emlékeinkben. Ha Várad átalakítása ilyen ütemben folytatódik, csak néhány " hírmondója " marad a régi Váradból. Nem szeretném dramatizálni a helyzetet, inkább olvassa el a néhai Farkas László helytörténész írását. Nekem még az maradt, hogy rögzítsem a mi Váradunk képét, hogy tudjunk visszaemlékezni.
"Előttem az asztalon két térkép. Az egyik: gyermek- és ifjú- korom városának térképe. A másik a mai, állítólag modern, nagyvárosnak nem nevezhetõ, nem teljesen idegen, de már szinte semmitmondó város térképe. Nem teljesen idegen, mondom, mert naponta járom utcáit, tereit. Semmitmondó, mondom, mert már nem mindig érzem magaménak ezt a várost. Szóval, nem sokat mond nekem. Bár, ha jól belegondolok, a régi, még megmaradt városmag és a néhány, az esztelen rombolástól megmenekült külváros azért még mesél. Embermeséket mesél. Az utcákat járva csak ki kell nyitnom lelkemet, és meséket hallok. Valaki egyszer azt írta, hogy egy város tükre az utcák arculata. Várad külvárosi utcái meséket súgnak az arra járóknak. Az odafigyelőknek. Olyan meséket, amiket csak azok hallanak meg, akik itt születtek, itt nőttek fel, itt találtak és veszítettek el pajtásokat, barátokat, szerelmeket. Mesélnek ifjú házasokról, akik fészket raktak valamelyik girbegurba külvárosi utcácska jó pénzen megvásárolt üres telkén. Teli reményekkel, ábrándokkal fogtak munkához, éltek. A gyerekek jöttek szép sorban, és az élet is csordogált szép lassan, mint a krumpliköves utcácskák kis sáncaiban a szennyvíz, esővíz. Lemorzsolt, apró örömökkel, nagyobb bánatokkal tarkított kicsi életmesékről regélnek a régi házak. Aztán korszerûsítették az utcákat, lett már lefolyó, az udvari kutat felváltotta a vezetékes víz. A szorgalmasabbak, igényesebbek kis fürdőszobát ragasztottak a házikóhoz.
Állnak még a házak. De sok ház, utca, kerület nem létezik már. Az emberek kicserélődtek az utcákban, ahol már nincsenek utcák, csak nagy, soklakásos tömbök, ott csak idegenek vannak. Egymásnak is idegenek. A szomszéd fogalma elfelejtődött. Itt nem kér Kovács néni Tóth nénitől egy rántásnyi lisztet, de Józsi bácsi sem ül ki esténként az udvarra megjavítani a lurkó cipőjét, mert az istenadta kölke lefocizta az utca végén álló grundon.
Mesél az utca szakadatlanul. Csak hallani és hallgatni kell.
Névtelen Gézáékról mesél, akik családostól lógtak át a határon egy jobb, nyugodtabb élet reményében. Mire két év múlva hazajöttek, már egy sokgyermekes család, önkényes lakásfoglalók költöztek be. Szélmalomharc, kálvária, belefásulás a harcba.
Vissza a semmibe. Azóta nincs hír róluk. Mesék, embermesék. A lerombolt, korszerűtlen, közmű nélküli utcák helyére épült „blokkok” lakóit nemigen érdeklik a mesék. Az élet már nekik kreált harcot. Másfajtát. Harcot a parkolóhelyért. Mert már nincs hely a blokkok között. Ma már nem státuszszimbólum az autó. Három autó már igen.
Annak hely kell. És a helyért harcolni kell. Kit érdekel már az, hogy az egykori házacskák majdnem mindegyikéhez kertecske is dukált, és a kertek termésének egy része a város piacain landolt? Persze voltak utcák, házak, amik tényleg… De azok is otthonok voltak! Otthonok, amiket egykori építőik tégláról téglára építettek a családnak. De ez akkoriban senkit nem érdekelt. Mit tudtak a kis csendes utcák, házak lakói az etnikai arányokról? Semmit. Csak a reszkető kezekbe nyomott, írógéppel írt, pecsétes fluszpapír fenyegető hangvételét értették meg. Azt, hogy menni kell. Hová? Miért fontos az? Modern, világos lakásba. Távol az évtizedes szomszédoktól, idegenek közé, a város valamelyik végébe. Mentek.
A fiatalabbak könnyebb szívvel, de a barázdált arcúak nagyon nehezen búcsúztak el életük apránként összegyűjtött emlékeiktől.
Nem tudom elfelejteni a Rét egyik utcájának kis udvarán halmokban álló Színházi Élet és Tolnai Világlapja lángjait. Otthagyták őket. Az idegen guberálóknak nem jelentett értéket. Röhögve melegedtek az égő újság- és könyvhalom mellett. Kitörölhetetlen képek ezek. Azoknak pedig, akik megélték, tragédia volt. A lerombolt utcák vonala sem ugyanaz! Eltörölni – volt a jelszó. Ha a két térképet egymás mellé teszem, nem ugyanazt a várost látom. Egy másik, néha teljesen ismeretlen, majdnem idegen várost látok. De a lelkemben az én régi Váradomat őrzöm, amit a régebbi várostérképen látok. Látom a villamost csilingelni a Fő utcán vagy várakozni a kitérőben a színház mellett. És látom az Olaszi temetőt és a Lóvásárteret. Madárvárost, a Béke-dombot és a Szilvást. Szőllőst és a Püspöki utat. Ha becsukom a térképet, és nagyon erősen akarom, térképnélkül is látom. Az én egykori városomat."
Farkas László (Emlékek és újabb történetek a régi Nagyváradról 2023)
Fotók: Darabont József
