"Az egykori Városliget és a Dőry-sziget kialakulásával foglalkoztunk a múlt héten, most nézzük meg, hogyan alakult át Olaszinak ez a része. Az 1885-ben megjelent, K. Nagy Sándor által írt, Bihar-Ország című munka Nagyváradról szóló részében egyetlen szót sem találunk a Városligetről. Ez azt jelenti, hogy akkoriban még az Országút utca menti házakon és a folyópartig lenyúló kerteken kívül nem volt azon a részen semmi. Az utca bal oldalán azonban már régen állt „az a nagy hosszú s szép egyemeletes épület, a szeminárium, keleti végén csinos templommal”, írja K. Nagy Sándor. Később Pásztor Bertalan egyik cikkében, mely a Szabadság című napilapban jelent meg, már olvashatunk a Dőry-szigetről. Lássuk, milyen lehetett akkoriban a környék." - írja Farkas László a Reggeli Újságban.Teljes cikk :
A Dőry-sziget vonzereje egyre jobban fokozta a híd körüli forgalmat, így aztán mindinkább indokolttá vált egy utca nyitása, melyen könnyen megközelíthetővé válhat a Városliget. A két rosszhírű kocsma felszámolása is időszerűvé vált, hiszen a szigetre járó, szórakozni vágyó jobb közönség jelenléte megkívánta, hogy a kocsmák duhaj, alpári népe, aki ráadásul még „a közbiztonságot is veszélyeztette”, eltűnjön a környékről.
Mint tudjuk, akkoriban elég nehézkesen hoztak meg fontos döntéseket a magisztrátus tagjai, mintha egyenesen ellenségei lettek volna minden újnak, de lassan megérlelődött a dolog, mivel a közvélemény és a sajtó is sürgette a változásokat.
A döntést az is siettette, hogy a város gazdasági fejlődése egyre nagyobb arányokat öltött. Megépültek a városi vasút vonalai, melyek befutottak az összes nagy ipartelepre, így azt a hatalmas árumennyiséget, amit eddig tengelyen szállítottak a Nagyhídon át az Országút utcán a vasúti állomásra, már vagonok szállították. Ezen körülmények miatt az Országút lassan elvesztette jelentőségét, a forgalom lecsökkent, a kocsisok és munkások már nem jártak arra, így az ott levő üzletek elveszítették bevételeik nagy részét. A város urai ebben a helyzetben már „magas lóról” tudtak tárgyalni a Gőzhajó tulajdonosával, hogy egy jó darabot lehasíthassanak telkéből, és megkezdhessék a Városligetbe vezető út kialakítását. Mudura hentes is szívesen elköltöztette boltját és jóízű áruját egy jobb forgalmú helyre, így aztán minden adott volt az út kiépítéséhez.
Felépült az új vashíd, eltűnt a Gőzhajó, a Mudura-ház és a falépcső, kész lett a széles út, mindkét oldalán járdával.
A lebontott házak és a Körös partjáig lenyúló kertek tulajdonosai az út bal oldalán nagyon értékes házhelyekhez jutottak. Az építkezések hamar megindultak, és ki lett volna a legelső építtető, ha nem a város!
Óvoda épült, melyben sokáig az akkoriban ismert budapesti író-tanárnak, Roboz Imrének a nővére, Rosenzweig Szeréna nevelte, tanította a gyerekeket. Sorban építkeztek aztán: Duma Flórián ügyvéd, Bartsch Sándor üzlettulajdonos, Aberle Ottó vasúti tisztviselő, valamint a frissen nyitott utca utolsó telkén Szathmáry Király Andor vármegyei főpénztárnok. (A villaszerű házban 1936-ban Coriolan Bucico polgármester lakott.)
Egy üres telek maradt meg, nagyjából az utca közepén, melyet 1913-ban megvásárolt a nagyváradi baptista gyülekezet, akkori pénzben 14 ezer koronáért, és itt építtette meg a nagy imaházat.
Szóljunk most néhány szót a baptisták történetéről is, akik az 1880-as években kezdtek fel-feltünedezni a városban. Mint mindent, ami új volt, idegenkedve fogadták a váradi polgárok, sőt megszólásnak és gúnyolódásnak voltak kitéve. Idézzünk most szó szerint Pásztor Bertalan cikkéből:
„Nazarénusoknak csúfolták az új hívőket, akik titkos üzelmeiket az «Úr neveibe folytatják«. Rájuk fogták, hogy a gyülekezeteikben nem sokat törődnek az erkölccsel, és a szertartás végeztével nagy orgiák következnek. Mikor levonultak a Körösre, hogy az újrakeresztelési szertartásukat megtartsák, nagy hejehuja kísérte őket a bámészkodók részéről”.
Persze, eleinte sokan a kíváncsiságtól hajtva csatlakoztak hozzájuk, de látva, hogy az elhíresztelt „tiltott édességekből” semmi sem igaz, épp ellenkezőleg, nagy önfegyelemmel, odaadással és az élvezetekről való lemondással kell gyakorolniuk a vallást hittársaik között, sokan csalódva hagyták el a gyülekezetet.
A váradi baptisták első gyülekezetüket a Kertész utcában alapították, és itt is volt az imaházuk. „Mi, katonavárosi gyerekek furcsán néztünk vasárnaponként a fekete ünneplőbe öltözött férfiakra és nőkre, akik vaskos bibliával a kezükben, csendes beszélgetés mellett haladtak az imaházuk felé, vagy már jöttek onnan”, írja Pásztor.
Nézzük tehát a nagyváradi baptista egyház további történetét, lássuk, hogyan jutottak el a Katonavárosból a Körös-parti imaházig.
A kezdetekkor Darabonth Gyulát, a fiatal szabósegédet választották elöljárónak, kinek vezetése alatt fejlődött ki a gyülekezet. A Kertész utcai imaházat hamar kinőtték, így aztán 1897-ben a Kolozsvári utcán, szemben a Jakabovics-házzal telket vásároltak, amire templomszerű imaházat építettek. Hamarosan ez sem volt elegendő a megnövekedett taglétszám részére, így aztán az épületet eladták, de addigra már a Körös partján megvásárolt telken folyt az építkezés, amit a baptista testvérpár, a Bíró fivérek vállaltak fel, és amelyhez százezer darab ingyen téglával is hozzájárultak. A munkához 1912-ben fogtak hozzá, de befejezni már nem tudták, mert az akkori rossz pénzügyi helyzetben csődbe mentek. A hívek nagy anyagi áldozattal csak tető alá hozták a templomot, és 1913 nyarán fel is avatták azt.
A Kolozsvári úti helyiségben mindeközben egy építész raktára, majd lakatosműhely, végül pedig Schwartz Antal bőrkereskedő raktára működött. Végül a „szombatot tartó adventisták” vásárolták meg, és így újra imaház lett.
A nagyváradi baptista egyház a sok akadályoztatás ellenére is fejlődött, és a ’20-as években már négyszáz körül volt tagjainak száma.
Említsük meg mint érdekességet, hogy a felekezet hivatalosan elismert egyházzá válását egy volt nagyváradi polgármesternek, a darabont-kormány kultuszminiszterének, Lukács Györgynek köszönheti. 1895-ben folyamodtak a vezetők felekezetük elismerése és egyházzá nyilvánítása végett a kultuszminisztériumhoz, de akkor elutasították őket. Az irat tíz évig hevert egy íróasztal fiókjában, mígnem 1905-ben Lukács György teljesítette a vezetők kérését és a törvényesen elismert vallásfelekezetek köré sorolta a baptista egyházat.
Zárjuk mai időutazásunkat egy eleinte, a címet olvasva furcsának, aztán érdekesnek bizonyuló tudósítással. A cikk címe: Hacsek és Sajó a Rulikovszky temetőben.
A városban két napig vendégszereplő kabaréíró és konferanszié, Békeffy László és a népszerű Hacsek és Sajó párost megszemélyesítő Komlós Vilmos és Herczeg Jenő hatalmas sikert aratott nagyváradi fellépésén, mely erdélyi körútjuk első állomása volt. Bukaresti fellépésük is szóba került, hiszen mint tudjuk, abban az időben sok magyar élt és dolgozott a fővárosban.
A művészek különös kéréssel álltak elő, jelesül látogatást akartak tenni a temetőben, hogy megkeressék és tiszteletüket tegyék az egykori Nagy Endre-kabaré egyik jeles karakterszínészének, Boldizsár Andornak a sírjánál. Boldizsár Andor nemcsak kitűnő kabarészínész volt, hanem a magyar parasztot kitűnően megformáló művész is.
A színész az első világháborúban az orosz fronton betegedett meg, és vérhassal hozták haza a nagyváradi kórházba, ahol 1917-ben elhunyt. Ennek a színésznek a sírját keresték meg a pestiek és virágot helyeztek a sírhantra. Békeffy László itteni tartózkodása idején szerette volna kinyomozni Boldizsár Andor származását, ugyanis ez a dolog nem volt tisztázva budapesti színházi berkekben. Ez sikerült is neki, mert kutatásai során kiderült, hogy a magyar parasztot kitűnően megformáló, nagyváradi születésű színész eredeti neve Münz Adolf volt.
Kedves olvasó, ennyi fért az új hetilap első História rovatába, reméljük, továbbra is megtisztelnek a visszaemlékezések, lapszemlék olvasásával."
Forrás : reggeliujsag.ro
