Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget az anyanyelvén,mely részben elérhetővé válik' '

Köszönet mindenkinek '


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ady Endre. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ady Endre. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. július 4., kedd

Ady, a szabadkőműves

"Ady Endre 1912. március 5-én kezdeményezte a Martinovics Páholyba való felvételét. A kapott szívélyes ajánlásoknak köszönhetően fel is vették, de a páholy mindennapi életében nem vett részt." - írja Szlovikné Berényi Márta Kupán Árpád kutatásai alapján.

"Ady Endre már nagyváradi tartózkodása (1900–1903) alatt megismerhette a szabadkőműves eszméket, ott működött ugyanis a László Király Páholy. Célkitűzéseiket a László Király Páholy könyvtára című sorozatban tették közzé, lehetséges, hogy ezek a kiadványok Adyhoz is eljutottak. Adynak a Szabadságban és a Nagyváradi Naplóban megjelent publicisztikájában felismerhetők azok az eszmék, amelyeket az említett kiadványok is megfogalmaztak. Az új páholyház felavatása kapcsán pedig a Nagyváradi Napló 1902. február 2-i számában A hétről című tárcájában fogalmazta meg gondolatait a szabadkőművességről. Személyes ismerősei között is voltak szabadkőművesek.
Budapesti évei alatt is kapcsolatba került szabadkőművesekkel, többek között Jászi Oszkárral, a Martinovics páholy alapító tagjával és egy ideig főmesterével. Ady a lap indulásától kezdve verseket és cikkeket is publikált a szabadkőműves Világ c. lapban.


  
  
  

Családok, személyek, 1945 előtti nem kormányzati szervek iratai – Szabadkőműves szervezetek Levéltára – Martinovics páholy (P 1123) – 6. tétel Felvételi iratok

1912. március 5-én írta meg felvételi kérelmét a Martinovics páholyba. A szokások szerint három kutató ajánlása kellett ahhoz, hogy a kereső felvételt nyerjen. Az egyhangú, meleg ajánlások alapján Adyt felvették a páholyba, és 1912. április 12-én taggá avatták. A három kutató egyike Jászi Oszkár volt.
A páholy ismertebb tagjai: Kőhalmi Béla könyvtártudományi szakíró, egyetemi tanár, Bölöni György író, újságíró, Ady barátja és életrajzírója, Reinitz Béla zeneszerző, zenekritikus, aki Ady műveinek első megzenésítője volt.
A páholy tekintélyét emelte Ady tagsága. Nagyon rövid idő alatt léptették legény, majd mesterfokba. Az összejöveteleken azonban csak igen ritkán vett részt, hét éves tagsága alatt mindössze négy alkalommal. Szabadkőműves társai mindvégig harcostársuknak tekintették. Kilencven évvel ezelőtt bekövetkezett halálakor szép nekrológban búcsúztatták a Kelet című szabadkőműves folyóirat hasábjain." 

Forrás : mnl.gov.hu

2017. június 23., péntek

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Hetedik rész

A Páris-parti Párizsban a Kis Pipa vendéglőben több eseményt történt a xx. század elején.A Nagyváradi Napló több munkatársa fordult meg a vendéglőben.Szilágyi Aladár bolyongásaiból azt tudjuk meg,hogy milyen kapcsolatban voltak Ady Endre,Léda (Diósyné,Brüll Adél),Fehér Dezsőné,valamint Halász Lajos.Választ kaphatunk arra a kérdésre : Ady Endre mikor szeretet bele Lédába?A szerző a Páris patak partját használja fel a cikkében.Az ERportban ezt olvashatjuk :

"Mielőtt a címbe foglalt patak forrásvidékén elkezdett bolyongásait a Szent János utca 5. szám alatti Kis Pipánál befejezné, Szilágyi Aladár megkísérli felidézni azt a 11. szám alatt lezajlott, később szerelmi vihart okozó találkozást, mely megannyi városi legendának és főleg Ady Léda-vers lavináinak az előidézője lett.


A Kis Pipa vendéglő kerthelyisége, Juhász Gyula váradi törzshelye

Ez az ideiglenes redakció, mely a Nagyváradi Naplónak 1898-as beindulása óta immár a harmadik székhelye, kényszermegoldás volt 1901-ben a laptulajdonos-főszerkesztő Fehér Dezső részéről, hiszen magukat összébb húzva, a saját otthonából különített el egy tágas, de ablaktalan helyiséget (mely 63 esztendővel később csekélységem első váradi albérlete lett). Ezt a személyemhez kötődő adalékot nem dicsekvésképp ismételgetem, hanem mert odahurcolkodásomat követően lépten-nyomon azon kaptam magam, hogy engedve a genius loci kísértésének, újból és újból megpróbálom felidézni: ki mindenki fordulhatott meg ezen a helyen, e komor falak között hat évtizeddel azelőtt?
Állandó „szobatársaim”, Ady, Szűts Dezső és Pásztor Ede, valamint az akkori házigazda, Fehér Dezső mellett, a város szellemi elitjének a színe-java forgolódhatott itt, hiszen a Nagyváradi Napló egyik erőssége éppen a külmunkatársak népes serege volt. Már indulása pillanatától olyan váradi nevek kötődtek a laphoz, mint a rendkívül művelt, dúsgazdag jogász, Adorján Emil, a nagytudományú, jeles tárcaszerző, Várady Zsigmond, avagy a szépirodalomban, a művészettörténetben, társadalomtudományokban egyaránt kiváló – ekkor még pályakezdő – Ritoók Emma. Vettem magamnak a fáradságot és előszámláltam, hogy Ady 1903 októberében bekövetkezett távozásáig, csupán Nagyváradról közel harminc szerző kopoghatott be a Szent János utcai redakció ajtaján. Nem hiába: sikk volt és megtiszteltetés a Nagyváradi Naplóban publikálni. Korabeli feljegyzésekből tudom, hogy olyan helybéli polgárok is bejáratosak voltak a redakcióba, akik csak olvasókként kerültek a lap bűvkörébe. Mint például a szemközt lakó Aufricht Mór, „mindenki Aufricht bácsija”, az Emilia malom társtulajdonosa, aki „nagy házat” vitt elől a Szent János utcára, hátul, kertjével a Körösre néző családi rezidenciáján. Sikeres, áldozatkész vállalkozó volt, a városi közgyűlés oszlopos tagja, aki a színházépítés, a Kereskedelmi Kamara stb. ügyének előremozdítójaként is jeleskedett. Szűts Dezső jegyezte fel, hogy „naponta bejárt a Nagyváradi Napló műhelyébe dr. Friedlander Sámuel is. Nem írt ugyan egy betűt se, de zsenialitásának egész kincsestárát pazarolta az újságra. Buzdított, bátorított valamennyiünket, és olyan rettegett kritikusunk volt, hogy írás közben mindig arra gondoltunk félve: mit fog szólni hozzá dr. Friedlander Sámuel?”

Deésy Alfréd, Ritoók Emma és Várady Zsigmond

Ez a redakció, minden szűkössége mellett igen-igen „jó helyen” volt, hiszen három házzal odébb, az 5. szám alatt egy fontos intézmény: a Kis Pipa működött, tőle húszlépésnyire már a mitikus Bémer térre nyílott az utca. Oda, ahol a frissen emelt Szigligeti Színház működött, s amely az ide torkolló utcákkal, meg a Körösön túli ikertestvérével, a Szent László térrel és annak környékével egyetemben, csupa vendéglővel, kávéházzal, cukrászdával, kiskocsmával volt kibélelve. Ami a Kis Pipát illeti, Fehér főszerkesztő úr innen hozatta az ebédjét és a friss sörét, Adynak viszont – bár elő-előfordult benne –, közelsége ellenére, mégsem vált a kedvenc törzshelyévé. Az ő távozása után bő két esztendővel, 1906. februárjában Váradra csábult pályatársnak, Juhász Gyulának viszont a legkedvesebb időmúlató helye lett. Péter I. Zoltán barátom A Zöldfától a Kék macskáig. Nagyváradi vendéglők a Monarchia korában témájú könyve számos adalékkal bizonyítja ezt. Maga a költő Várad című versében így emlékezett: „Várad: szőlőkoszorús őszöd / Mily tarka pompa tört szememben, / S a Kispipában kék ködök közt / Hány szürke bánatot feledtem, / Mikor az élet öklelőzött, / S az évek szálltak már felettem, / S én csak daloltam s késve késtem / Aratni jégvert kis vetésem.” Juhász rendszerint itt ebédelt, elmaradhatatlan cimborája, Deésy Alfréd társaságában. Ez a páros bizarr látványt nyújthatott a váradi publikum számára: a csupa görcs, kopott ruhájú költő a válláig sem ért a rafinált eleganciájú énekes-színésznek, aki mindig maga tervezte öltözetben járt. A cirkuszi erőművész múlttal dicsekvő Deésy – aki később, a két világháború között filmrendezőként és filmszínészként híresült el – 1909-ben Atalanta címmel operettet komponált Juhász verseire. A váradi legendárium szerint, mivel nem ismerte a hangjegyeket, a Kis Pipába menet magukkal cipelte asztaltársaságába a színház valamelyik karmesterét. Ha netán eszébe jutott egy-egy motívum, egy-egy zenei frázis, elkezdte fütyörészni, a dirigens meg sebtében lekottázta a frissiben kiötlött dallamtöredéket. Ugyancsak ehelyt generálódott legenda az is, hogy Juhász annyira izgult az Atalanta prömierje miatt, hogy nem mert megjelenni a teátrumban. Deésy a színház és a kisvendéglő között ingázva jelentette a Kis Pipában szorongó költőnek a bemutató fejleményeit…
Előző Szent János utcai sétám alkalmával szerzői önkényem előjogával (vissza)élve hagytam abba egy jelenetet: „Az »én szobám« üveges ajtaja ugyanarra az előszobára nyílott, mint a Fehérék hajdani lakása. S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy…” Itt szakítottam félbe – eléggé el nem ítélhető módon – a mondatot. Úgymond, az érdeklődés fokozása érdekében késleltettem a később irodalomtörténeti jelentőségűnek bizonyuló mozzanat folytatását. Nos, úgy vélem, épp itt az ideje, hogy befejezzem a félbehagyott epizódot: S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy, a legutolsó párizsi divat szerint öltözött hölgyet, akit Fehér Dezső kísért ki a lakásuk ajtaján, és bemutatta neki a költőt. – Gondolom, nem rejtély olvasóink számára sem, hogy ki lehetett ez a nagyvilági dáma…
Ady és Léda első találkozásának és megismerkedésének irodalma – ahogy azt már idézett kollégám, Péter I. Zoltán megállapította – kisebb könyvtárnyi terjedelmű. Sokan, sokféleképpen megírták, ahány szerző, annyiféleképpen, megannyi legenda született belőle, hitelesnek vélt szemtanúk, vallomástevők, kortársak emlékeit értelmező szerzők, irodalomtörténészek sora legalább nyolc-tíz változatban hagyta az utókorra ennek a viharos, valóban irodalomtörténeti jelentőségű szerelemnek a történetét. Maguk az érintettek – pillanatnyi hangulatuk hatására – alig, olykor önmaguknak is ellentmondva idézték fel a történteket. Zoltán barátom több szitán áteresztve, megkísérelte átszűrni és hitelesen prezentálni Ady és Léda megismerkedésének történetét:

Ady és Léda. Szerelemféltés szülte szerelem

„Diósyné Brüll Adél 1903 nyarán hazajött Párizsból, hogy meglátogassa édesanyját. Váradi barátnője, Fehér Dezsőné éppen nyaralt, nem tartózkodott a városban. Az elegáns párizsi asszonyt váradi gavallérok vették körül, akik közül a leghevesebben Halász Lajos hírlapíró udvarolt neki. A történethez tudni kell, hogy Halász hosszú éveken át Fehérné szeretője, leányának apja volt. Halász nem sejtette, hogy az asszonyok barátnők. Amikor Fehérné visszatért a nyaralásból, megtalálta Adél leveleit Halász lakásán, és ezekből rájött, hogy a barátja megcsalta Adéllal. Úgy tett, mintha semmit sem tudna. Derűsnek mutatkozva szervezte meg barátnője búcsúvacsoráját. Hogy ne legyenek hármasban, Fehérné megkérdezte Adélt: kit hívjanak számára partnernek. Ő mit sem sejtve Halász Lajost nevezte meg nagy ártatlanul, aki, mint mondta, hetek óta hozzá szegődött. Fehérné kíváncsi volt a férfi reakciójára, ezért amikor meghívta őt telefonon, nem mondta meg, hogy rajta és férjén kívül ki lesz még a társaságukban. Mikor a kissé késve érkező Halász a Royal kávéház bejáratánál meglátta az asztalnál Fehérrel a két asszonyt, megértette a helyzetet, majd se szó, se beszéd sarkon fordult, valósággal elmenekült. Adél elképedt, nem értette a történteket. Annál inkább Fehérné, aki ekkor az elkedvetlenedett barátnőjét megszánva felajánlotta, hogy hív majd számára egy másik partnert. Így bukkan fel Ady, bár ő Fehérné és Biró Lajos noszogatására is csak igen nehezen akarta elfogadni a meghívást. Végül engedett, a találkozás megtörtént, igaz, már az EMKE kávéházban.”
Benedek István, a sokoldalú pszichiáter, író, a lélekbúvár érzékenységével jelenítette meg az ott történteket: „Ahogy egymással szemben ültek, pillanatok alatt megváltozott a világ. Adél kivirult, mert hódítani akart, hogy kiküszöbölje a hiúságán esett csorbát (őt cserbenhagyták!), Ady pedig egy csapásra beleszeretett Lédába. Itták a pezsgőt, csillogó szemmel nézték egymást, és beszéltek összevissza. Lédának is tetszett a nagyszemű barna legény, nem a költő, hanem az áhított kisfiú a 26 évével, provinciális üdeségével. Adyt az érett, 31 éves párizsi asszony varázsolta el, az okos, a tapasztalt, a szenvedő, aki meleg hangján a sikereiről és gyötrelmeiről egyformán méltósággal beszél. Hódítás és hódolás: Adél élvezte a sikert, Ady ellenben szerelmes lett, végletesen, ahogy még soha.”
Ezek szerint el kell vetnem a magam örömére épített egyszerű és egyszeri legendámat, mely szerint Ady és Léda egymásra találásához elegendő volt az a bizonyos első mozzanat, amidőn a költő kilépett a „szobánk” ajtaján, és megpillantotta főszerkesztője oldalán a múzsájának menendő asszonyt… " 

Forrás : erport.ro

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Hatodik rész

Szilágyi Aladár bolyongásai a Páris-parti Párizsban Az ERportban hozzájárul,hogy jobban megismerjük a Nagyváradi Naplót,Ady Endrét,Fehér Dezsőt,vagy Halász Lajost.A szerző a nagyváradi Páris patakra utal a cikkében.

"A napjainkban Ady Endre nevét viselő utca elején, a 11. számú, földszintes házban hosszabban időzik el a Várad-Olaszi kultúrtörténetében portyázó Szilágyi Aladár. Okkal teszi, hiszen ennek a jellegtelennek tűnő épületnek a falai nagy idők izgalmas, bizarr történeteinek színteréül szolgáltak a huszadik századelőn.


A keskeny, kanyargós, egykori Pokol utca, mely me Ady Endre nevét viseli

Ámbátor tisztában vagyok azzal, mennyire nem ildomos a város múltjába indított bolyongásaimra – melyek egy-egy korszak számos fontos héroszának alakját villantják föl – a magam személyes dolgait felfűzni, de elkerülhetetlen. Elkerülhetetlen, mert a számomra szerencsés véletlen úgy hozta, hogy első nagyváradi albérletem (az akkortájt egy illegalista-kommunista hős: Breiner Béla nevét viselő utcában), ez az ablaktalan, homályos fészek, behurcolkodásom előtt bő hat évtizeddel a Nagyváradi Napló szerkesztőségi szobája volt! Házigazda-rokonaim révén pontosan lokalizáltam: az én fekvőhelyemmel szemközti fal mellett állt egy, azóta legendák forrásává emelkedett íróasztal, mely Ady Endre szerkesztő urat szolgálta. Ez a szükségmegoldásból ideiglenes szerkesztőségként fungáló helyiség annyira szűk volt, hogy a kortársak emlékezete szerint Adynak éjszaka is elválaszthatatlan cimborájával, Szűts Dezsővel kellett a bútordarabon osztozkodnia. Később Szűts „önállósította magát”, amikor – akár kollégájuk, a náluk ifjabb Pásztor Ede – saját munkaasztalt kapott. A nem túl terjedelmes lakás utcára néző traktusa a főszerkesztő-laptulajdonos Fehér Dezső és szépasszony neje, Breitner Janka (Ady szerelmi életének buzgó bonyolítója) otthonául szolgált. Az „én szobám” üveges ajtaja ugyanarra az előszobára nyílott, mint a Fehérék hajdani lakása. S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy… Az érdeklődés kaptációja érdekében hadd késleltessem ezt a majdan irodalomtörténeti jelentőségűnek bizonyuló találkozást.

Emléktábla is jelzi: itt működött egykor a Nagyváradi Napló

Az utcát, mely ma Ady Endre nevét viseli, az ő korában Szent János, azelőtt Pokol utcának hívták. A Páris-patak mentén („in platea fluvii Paris” – ahogy az 1766. évi adójegyzékben szerepel) elterebélyesedett Olaszi, szeszélyes utcaszerkezetében megtartotta törökvilág előtti-alatti jellegét. „A török vircsaftot csak a keskeny, kanyargó sikátorok őrizték meg – olvasható Nagy Endre Várad-könyve, az Egy város regénye lapjain –, szeszélyesen kikönyöklő, szegényes viskóikkal, és a kövezet, ami szintén hires váradi specialitás volt. Kutyafej kövezetnek hívták. A Körös medréből kaparták ki a görgetegköveket, azt rakosgatták egymás mellé. Az egyik utcát Pokol utcának hívták. Aki egyszer gyalog végigjárta, vagy szekérrel végigzörgött rajta, mindjárt megtudhatta, hogy miért hívják így…” – Nagy Endre kutyafejkövei még „éltek” az én gyerekkoromban. Valahányszor néhány vakációs napomat itt múlattam a Szent János utcában, reggelente, az akkor még nagyon is létező konflislovak ritmikusan csittegő-csattogó patamuzsikájára ébredtem.
Ady 1901. május 22-én szerződött át a Szabadságtól Fehér Dezső lapjához, s a városból való távozásáig, 1903 októberéig dolgozott a Nagyváradi Naplónál. Fehér, aki a Nagyvárad szerkesztője volt Sas Ede oldalán, 1898-ban indított újabb lapot, mely a már bejáratott Szabadság mellett nem csak konkurenciát jelentett Sasék számára, hanem tovább színesítette a sajtóvilágot. Ady másik elválaszthatatlan cimborája, Halász Lajos pedig – ugyanígy – már Fehér Dezső Nagyváradi Naplójából kiválva, 1900 nyarán alapította meg a maga Friss Újságját. Ekkoriban születhetett az a legendába illő anekdota, mely szerint egy pesti kávéházban megkérdik az oda betévedő nagyváradi atyafit: „mi újság Váradon?” „Az, hogy ezen a héten egyetlen újságot sem indítottunk” – hangzik a frappáns válasz. Fehér Ady átcsábításakor már nagyon sikeres „médiamogul” volt, tekintélyt szerzett mind az olvasók körében, mind a szakmán belül. Nagy Endre, aki ekkor a rivális Szabadságnál dolgozott, nem véletlenül írta róla, hogy „az újságírók doyenje Fehér Dezső volt. Talán a 30-ik évéhez is közel járt már, de azért lobogott, mint a két végén meggyújtott gyertya.” Ady számára nem csupán szabadelvűsége miatt válhatott vonzóvá Fehér lapja, hanem kényelmi szempontból is konveniálhatott neki, hiszen éppen akkoriban bérelt a Szent János utca 28. szám alatt hónapos szobát, onnan szinte csak át kellett sétálnia az utca egyik oldaláról a másikra, máris a redakcióban termett. Szűts Dezső számára is „jó hely” lehetett a Szent János utca 11., hiszen tíz perces sétával jutott el ide másik munkahelyéről, a Széchenyi téri régi városházáról. Ami pedig a hangyaszorgalmú Pásztor Edét illeti, ő hosszú ideig két vasat tartott a tűzben, hiszen rendszeresen bedolgozott a Fehérhez 1900-ban hűtlenné vált Halász lapjába is, a Friss Újságba. (Az ekkor még a Szabadságnál dolgozó Ady hírhedetté vált Egy kis séta című cikke éppen a Friss Újságban jelent meg…) Furcsa sajtóvilág volt ez a múlt századelőn, furcsa és szövevényes viszonyokkal, kapcsolatokkal, átjárásokkal egyik redakciótól a másikig.

Ady íróasztala az Emlékmúzeumban, korabeli tárgyakkal és a Napló egy példányával

Ady Endre és Fehér Dezső kölcsönösen tisztelték, értékelték egymást. A költő halála után ő gyűjtötte egybe 1900 és 1904 között megjelent publicisztikai írásait, Ha hív az acélhegyű ördög címmel. Ady pedig a maga részéről a Nyugat 1914. májusi számában tisztelgett Fehér nagysága előtt, Fehér Dezső jubileuma címmel: „Huszonöt év óta újságíró, a vidéki zsurnalisztika daliás kőkorszakát még ismerte, mikor is Iványi Ödön írósága és emberi kedvessége adott a többi skriblernek ilyen-amolyan menlevelet. De Fehér Dezső átnőtte a rohamosan zúdult korokat, mindig benne maradva a forgatagos fejlődésben, együtt fejlődött a nagyvárosiasodó »Pecze-parti Athén«-nal, sőt mindig előtte haladt. Az immár legendás Iványi óta nem volt vérbelibb, munkásabb, városibb, érdeklődőbb és váradibb újságírója Nagyváradnak nála. Nekem különösen háládatos emlékezéssel kell tömjéneimet parázsra szórnom, hogy most őt jubilálják. Írót ad az isten többet, mint kéne, de Fehér Dezső jóval több lett egy írónál, mihelyst a keserű Élet ráfogta a kiadó-szerkesztői robotra. Tudta, talán ma is legjobban ő tudja, hogy kicsoda és micsoda a jó újságíró, de adorálásig térdelt, ha az újságíróiban írót érzett meg. Talán ma érzem legfájóbban, micsoda ritka fajtát reprezentál ez a jubilált vidéki szerkesztő, aki az író-talentumot úgy tudta és tudja ma is imádni. »Szálljatok, fiúk – ez érzik egy-egy kedves-szomorú pillantásán, ha a szerkesztőség ifjai szép írásokkal rukkolnak elő –, mert miért is maradnátok Biharnak és Nagyváradnak?« Ez az önzetlenség tette Nagyváradot egy időben s ma is egy kicsit zsenihíressé, holott csak Fehér Dezső látta meg s küldte tovább az embereit. Irodalomban, újságírásban, politikában s a fórum sok más ágálásában Budapesten s szerte az országban bevált nevek és sikerek hirdetik a nagyváradi jubiláns érdemeit.”

Legendáriumot generáló eset Halász Lajos Fehér Dezső lapja elleni – a sajtótörténetben példátlan –, cselszövéssel egybekötött „merénylete”. Kettejük viszonya igen összetett volt. Egyrészt „mindenki” tudta Váradon (a férj kivételével), hogy Halász Fehérné, a szépséges Breitner Janka szeretője. A város jól értesült kávéházi köreiben azt is le merték fogadni, hogy… ő „részesítette gyermekáldásban” a Fehér famíliát. Úgy tűnik, az „érintett férj” mit sem tudhatott minderről. Ő amiatt haragudott igazán Halászra, mert annak idején ugyanazt cselekedte vele, mint ő a Nagyváraddal: otthagyta a Naplót, és megalapította a saját újságját. Minden lap, a Nagyváradi Napló kivételével üdvözölte az új laptárs, a Friss Újság megjelenését. A nevezetes Halász–Fehér affért Nagy Endre mesélte el a legrészletesebben az Egy város regénye oldalain. Ezzel a könyvvel egy gond van: szerzője – saját bevallása szerint – a kötet megírásakor nem törekedett filológiai pontosságra: „Óva intem a hivatásos böngészőket, hogy írásomban ne keresgéljenek kronológiai tévedéseket és zavarokat, mert ilyesmit keresgélés nélkül is bőven fognak találni benne. Aki a történetírás mágiájával a múltat akarja fölidézni, nem sok hasznát látja a kronológiai sorrendnek és a száraz adatoknak. Ezek mint a rosta, csak a zörgő kavicsot tartják vissza, de nyomtalanul áteresztik a lényeget: a kor lelkét.”

A Nagyváradi Napló szerkesztősége egy néhány évvel később, Juhász Gyula látogatásakor készült felvételen

„A Nagyváradi Naplóban Fehér Dezső már nyáron hirdetni kezdte, hogy Iványi Ödön hátrahagyott írásai között sikerült megtalálni Tisza vármegyéje című tanulmányát, amelyet a karácsonyi számban fog közölni, ünnepi szenzációnak – idézi Nagy Endre a történteket –. Attól kezdve naponta ott virított a lap homlokzatán a Tisza vármegyéjének hirdetése, a házfalakon pedig plakátok figyelmeztették a járókelőt, hogy várjon az eseményhez illő izgalommal, de türelmesen karácsony első napjára, akkor végre megtudhatja, hogy mi van a Tisza vármegyéjében.” Halász Lajos egy nappal az ünnepi szám megjelenése előtt megvesztegetett egy nyomdászinast a Nagyváradi Napló tipográfiájában, ellopatta vele a Tisza vármegyéje kefelevonatát, s a szenzációt ígérő szöveget a Szabadságban jelentette meg. „Akkor aztán egy frissen gőzölgő újságot zsebre dugott, engem karon ragadott, és magával cipelt a hajnali utcára. (…). Egyenest Fehér Dezsőhöz siettünk vizitre. A konyha felől kerültünk, Halász Lajos bezörgetett, és a kis cseléd ijedt arccal bocsátott a lakásba. Lábujjhegyen surrantunk a hálószobába, ahol Fehér Dezső a falnak fordulva gyanútlanul aludt. Halász a két kezével magasra fogta a Szabadságot, amelynek első oldalán nagy betűkkel harsogott Tisza vármegyéje. Valamikor Mózes tarthatta így a kőtáblát hívei elé, aztán rettenetes fahangján rázendített a vérforraló harci dalra: »Föl, föl vitézek a csatára, a szent szabadság oltalmára!« Fehér Dezső felriadt álmából, felénk fordult álmos szemmel, értelmetlenül. Elolvasta a címet, aztán újból visszafordult a falnak. Többször meg kellett ismételni az ébresztést, míg végül megértette, miről van szó. Kiugrott az ágyból, és ádázul toporzékolva jajveszékelt: Apagyilkosok! Zsiványok! De hát ez már nem segített. Csak föl kellett öltözködnie hamarosan, és le kellett jönnie velünk a Koronába, hogy rögtönzött bankettel ünnepeljük meg a nagyszerű stiklit. Az újságíró becsület megkövetelte, hogy Fehér Dezső is jó képpel részt vegyen benne.”

(Folytatjuk)

Forrás : erport.ro

2017. június 22., csütörtök

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Harmadik rész

Szilágyi Aladár bolyongásai a Páris-parti Párizsban az ERportban hasznos információval szolgálhat számunkra a régi Váradról.Olvashat egy sajtóbotrányról,melynek szereplői Somló Bódog és Ady Endre voltak.

"Kultúrtörténeti bolyongásait folytatva, Szilágyi Aladár elidőzött még a premontreieknél. Nem is náluk, hanem tőszomszédságukban, a Jogakadémián. Onnan idéz fel egy 1903-as, országos, mi több, nemzetközi visszhangot kiváltó sajtóbotrányt, melynek főszereplői Somló Bódog és Ady Endre voltak.


A Jogakadémia, ahol Somló Bódog tanított

Íme, itt, a Páris patak Úri utcai hídjától kőhajításnyira, a megzabolázatlan meder kanyarulatán túl komorlik a premontreiek közelebbi szárnyában, egy nevében is tekintélyt sugalló intézet: a Nagyváradi Királyi Katolikus Jogakadémia. 1903 májusát írjuk. Mostanság gyakran látni, amint az akadémiai szárnykapuján bizonytalan mozdulattal benyit, majd néhány óra elteltével töprengésbe merülve kilép egy törékenynek, magányosnak tűnő férfiú. Inkább joghallgatónak vélnéd, semmint jogbölcseletből és államtudományból kétszeresen habilitált doktornak. Semmi professzoros, semmi papos nincs a habitusában, a küllemében, öltözéke se nem „királyi”, se nem „katolikus”. A bal vállán panyókára vetve, nadrágszíjjal összefogott könyvcsomó, kabátja jobb zsebéből egy összehajtogatott újság kandikál ki, a Nagyváradi Napló legfrissebb, május 29-i száma. A nagytudományú magántanár, akinek a nevét immár nemcsak a honi, hanem a határokon túli – főleg a német – tudományosság is felkapta, természetétől fogva ódzkodik a nyilvánosságtól, s lám egy fiatal újságíró, bizonyos Ady Endre, ebben a hónapban immár másodszor, terjedelmes, harsogó című vezércikkbe foglalta a nevét: MERÉNYLET A NAGYVÁRADI JOGAKADÉMIÁN.

Somló Bódog a „politika, a magyar közjog és az enciklopédia nyilvános rendkívüli tanára” néhány hete még őszintén örült annak, hogy végül Váradra kerülhetett, hiszen már egyetemi évei alatt határozottan tudományos érdeklődést mutatott, s akadémiai pályára kívánt lépni. Kolozsváron szerzett jogi és államtudományi doktorátusával, német, francia, angol nyelvtudással a tarsolyában, az ógörög és a latin szövegek értőjeként, Lipcsében és Heidelbergben töltött ösztöndíjas utótanulmányai befejeztével azt remélte, hogy könnyen talál egyetemi szintű oktatói állást valahol idehaza. Szerény ember lévén, beérte volna bármelyik vidéki akadémiával. A máramarosszigeti Református Jogakadémián például azért utasították vissza, mert… katolikus vallású, Pécs katolikus püspöke viszont arra gyanakodott, hogy Heidelbergben forgolódva biztosan megfertőzték a protestáns eszmék…

Lefelé haladtában a Páris patak keserűlapus, bodzabokros, mákonyító kigőzölgésű medre mellett, nagyot szippantva a levegőbe, idézi fel maga-magának az általa alig ismert szerkesztő első, róla szóló cikkét, mely a Nagyváradi Napló május kilencediki számában jelent meg: „Itt csapong, itt lázong, itt gyűjt, itt munkál közöttünk egy ifjú, lángoló lélek. Egy evolucionista lélek. Közelségét kevesen érzik. A nagyváradi éberség erős ugyan, de léha. A komolyságot csak a pénzgyűjtésben honorálja, egyebekben lemosolyogja. Be nem sugároz csak apró halmokat, a mélységektől s magasságoktól szédül.” És így tovább… Nem, doktor Somló, a tárgyilagosság, a racionalitás híve (szűkebb baráti körében Objektív Bódog-ként emlegetik…), nem kedvelője az egyszerre túl lelkes és túl vitriolos szövegeknek. De ez az Ady ellenállhatatlan: „Néhányan már régóta ismerjük, a fiatal magyar elmék egyik legeslegerősebbjének tartjuk, sőt legeslegbátrabbjának, ki nem engedi magát lenyomatni a katedrára a mások vaskalapja által. De a piaci léhaságok mai főszezonában mégis jól esik az egész piac előtt hozzásimulni e fényes, erős elme szárnyaihoz. Annak révén tesszük ezt, hogy egy újabb írását olvassuk egyik előkelő szemlében, mely írás szól a társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról, s mely írás hitvallása a legszebben radikális gondolkozásnak.”

„Prüszköl a gőzkocsi, szalad nagyvágtatva, / Obiectív Bódogot viszi Nagyváradra.”

Amikor Nagyváradra költözött, egyik budapesti cimborája, Szladits Károly tréfás rigmussal fejezte ki afölötti örömét, hogy Bódognak sikerült akadémiai pályára lépnie, és azt a reményét, hogy Budapest nemsokára viszontláthatja őt: „Prüszköl a gőzkocsi, szalad nagyvágtatva, / Obiectív Bódogot viszi Nagyváradra. // (…) Éjfélt kong a harang Várad magas tornyán, / Kriptából kikelnek püspökök mogorván. // Hintnek Bódog elé sűrű tömjénfüstöt: / «Hódolni testvérek! Itt van az új püspök!» // „Eminentiátok nem tudja, ki vagyok? / Látszik, a kriptában nem olvasnak lapot. // Nagyváradi Napló írta vón’ hiába? / Ezredesnek jöttem akadémiára. // Ezredesnek jöttem, kemény hadfi leszek; Régi babonákban szörnyű kárt itt teszek.” // (…) Gyere vissza Bódog, gyere vissza Pestre, / Találsz még te itt is elég kisértetre. // Elég kisértetre, elég sötétségre, / Kevesen vagyunk ám ennyi ellenségre! // Azért várni fogunk, s örülünk rá máris: / Ezredes úr, hogy jön meg mint generális! // S fogjuk ismételni addig is untalan: / Ne maradjon Pestünk soká bódogtalan!”
A váradi püspökök meg az akadémiai kollégák nem csak „a kriptában”, de éltükben sem olvasnak lapot, főleg a Társadalomtudományi Társaság pesti folyóiratát, a Huszadik századot nem! Viszont a Nagyváradi Napló május 9-i száma mégis a kezükbe kerülhetett, s annak a bizonyos Ady Endrének a lelkendező vezércikkéből értesülhettek arról, hogy frissen kinevezett kollégájuk miket merészelt összehordani a társadalami evolúció kérdéséről. A konzervativizmus váradi fellegvárában megkongatták a vészharangot, összehívták a kari tanácsot, és egy denunciáns jellegű közös levelet intéztek Wlassics Gyula kultuszminiszterhez. A feljelentést, melynek legsúlyosabb, de bizonyítatlan vádpontja a monarchia elleni uszítás, a porfesszori kar hét tagja közül öten írták alá, Somló menesztését sürgetve. Nyakatekert körmondatokba foglalt episztolájuk valóságos remekmű: „Somló tanár úr –, aki tudvalevőleg [a] kir. kath. tanulmányi alapból fönntartott jogakadémián tanít alig négy hónapja, ámbár ő is tudja, hisz köztudomású, hogy hazánkban, melyet a kard foglalt el, de a kereszt tartott fenn, mily sok ifjú kerül ki a mély tudományú és hazafias szerzetes rendek által fönntartott és vezetett középiskolákból – így ír:  – Mindeddig pedig még nem is szólottam a borzasztóságoknak arról a legborzasztóbbikáról, hogy az oktatás elég jelentékeny részben oly papok kezében van, akik minden új igazság fényét csak több ezer éves tanítások prizmáján megtörve engedik tanítványaik szemébe jutni,”

Lám, lám, a Nagyváradi Napló az elsők között siet lehozni az öt professzor kolléga hihetetlenül terjedelmes levelét, Ady vonatkozó, MERÉNYLET A NAGYVÁRADI AKADÉMIÁN című, ma megjelent fulminás vezércikke mellett. Somló doktor a Vasfürdőhöz érve, a Páris patakkal együtt kanyarodik be a Körösnek tartó Kisfürdő utcába. Mielőtt elérné hónaposszobája bejáratát, mégis előveszi a négyrét hajtogatott újságot: „Egy fiatal magyar tudóst el akarnak veszíteni, mert gondolkozott. A mai magyar életnek – így tűnik fel sokszor nekünk – titka, forrongása, célja: pör a gondolkozás ellen. A fiatal tudós neve dr. Somló Bódog. A nagyváradi jogakadémia tanára. Bűne, hogy Spencer evolúció-törvényében hisz, kíséri e nagy törvény kommentálóit, s az evolúció kiszámítható eredményeit siettetve világosságot hirdet. Azt kérdi, hogy mert a társadalomnak tökéletesülnie, igazulnia kell, miért ne legyen ez a tökéletesülés, ez az igazulás gyorsabb? A válasz reá a meglehetősen öreg kifakadás: Feszítsd meg! (…) A nagyváradi jogakadémián, melyet Nagyváradon a klerikális, tudományellenes bacillusok tenyésztő helyének tartanak, vésztörvényszék ült össze. A professzor urak többsége semmivel sem több tudományos bizonyítással, mint egyik-másik klerikális-nacionalista képviselő úr szokott ékesen szólni a hazátlan bitangokról s más veszedelmes emberekről, antimonarchikusnak, ateistának, fölforgató anarchistának deklarálva dr. Somló Bódogot, memorandumot küldenek Wlassics miniszterhez, statáriumot kérnek a tudós ellen, ki gondolkozni mert hangosan egy tudományos társaságban,”

Újra a zsebébe csúsztatja az újságot, s miközben előkotorja a kulcsait, azon morfondírozik: „Mégis csak meg kellene ismernem személyesen ezt az Ady Endrét. Meghánynám-vetném vele, hogy én mit írjak a miniszternek… Holnap délután megkeresem az EMKE teraszán!” 

Forrás : erport.ro