"A partiumi Nagyváradon születtem. S bár már több mint két évtizede Magyarországon élek, a mai napig viselem származásom jegyeit. Onnan, a határon túlról hoztam hitemet, nemzeti tudatomat, ember- és természetszeretetemet. Mindent, ami meghatározza egy ember életét.
Megboldogult apám gyakran mondta volt: az ember csak abból gazdálkodhat, amije van."
Remélem, hogy a Régi Várad olvasói értékelni fogják Szász András bejegyzését.
Szász András : Ali Baba
"Sok furcsa és különös embert élt egykor a szülővárosomban. Ágrólszakadt, toprongyos alak valamennyi. Mintha az ország összes éhenkórásza ott adott volna találkát egymásnak. Törtem is a fejem eleget, vajon mi vonzhatta oda őket? A táj szépsége, vagy valamilyen titokzatos, rejtélyes erő, esetleg a Teremtő épp ott szánt nekik valamiféle testhezálló feladatot?… Idővel aztán felhagytam a magyarázatkereséssel. Ott voltak, mert ott kellett lenniük, s így legalább életem részeivé váltak.
A furcsa szerzetek egyikét Ali Babának hívták. A harmincas évek közepén került Nagyváradra, nem tudni, honnan. Valódi neve Szabó László volt, de azt kevesen ismerték. Az Ali Baba csúfnév vélhetően úgy ragadhatott rá valahol, ahogy a kutya szőrébe a bogáncs. Ráragadt, megtapadt és örökre rajta is maradt.
Közepes termetű, széles vállú, vastagnyakú, erős ember volt Ali Baba. Örökké borostás, piros arcából kék szempár tekintett ki a világba. Többnyire békés volt ez a szempár, csak akkor szórt mély, indigókék villámokat, ha valaki csúfnevén szólította. Olyankor nem volt tanácsos a közelében maradni.
Beszélték, hogy egykor az övé volt a környék egyik legnagyobb birtoka. A jókora terület egyik felén gyümölcs termett, a másikon szőlő, de néhány holdnyi erdő is tartozott hozzá. A Teleki utcában volt szép, négyszobás háza. Ott élt feleségével és három gyermekével, és onnan járt ki mindennap a szőlőbe, gyümölcsösbe, kiosztani és felügyelni a munkát. Amint érni kezdett a barack, a körte, a szilva, az alma, benépesült a domboldal. Zamatos gyümölcseit júliustól szeptember végéig külön bódéban árulta két szemrevaló menyecske a váradi nagypiacon. A fehér lécládákba szedett termés egy részét Ali Baba vasárnap délutánonként kocsira rakta, befogta elé két szép sárga lovát, s meg sem állt a „kincses városig”. Hétfő reggel a kelő nap már a kolozsvári piacon találta. Délig eladta a kocsinyi gyümölcsöt, s fordult is vissza, hogy még éjfél előtt hazaérjen a családjához.
Egészen a háború végéig tartott ez a nyugodt, békés lét. Akkor hirtelen minden megváltozott. Egy reggel két fekete autó állt meg a házuk előtt. Ballonkabátos, kalapos férfiak szálltak ki a kocsikból, s veszettül dörömbölni kezdtek a nagy zöld kapun. Nem sokáig időztek. Tíz perc múlva már jöttek is kifelé. Velük volt Ali Baba és családja is. Felberregtek az autók motorjai, s kékes füstfelhőt hagyva maguk után, elrobogtak. Senki sem tudta, hová, merre vitték a családot.
Néhány hónapig üresen állt a Teleki utcai ház, egyszer aztán híre ment a városban, hogy a tanácselnök nem tudta nézni, hogyan megy tönkre a gazdátlanul maradt szép porta, fogta magát, s családjával együtt beleköltözött.
Egy év múlva előkerült Ali Baba. Céltalanul lődörgött az utcákon, akik látták, alig ismertek rá. Sovány volt, rongyos és borostás. A Duna-deltából, a kényszermunka-táborból szökött meg – vélte tudni néhány bennfentes.
Gyorsan híre ment megérkezésének, még aznap el is kapták a szekusok. Este két géppisztolyos, egyenruhás pribék közrefogta, vonatra ültek vele és visszavitték a Duna-deltába. Átadták a táborparancsnoknak, s a lelkére kötötték, úgy vigyázzon rá, mint a tulajdon két szemére.
Hogyan csinálta, miként, senki sem tudta, tény, hogy két hét múlva Ali Baba megint Váradon volt. Újra lefülelték, visszavitték, de az öreg ismét túljárt őrzői eszén. Ezúttal öt nap elég volt neki a hazatéréshez. Néhányszor még elkapták, visszatoloncolták, végül megunták az örökös utazgatást, s többé nem bántották."
"A magának való, különc öreg fittyet hányt a társadalom összes írott és íratlan szabályára. Elsősorban az olyan hiábavalóságokat mellőzte, mint az illem vagy a divat. Télen, nyáron karima nélküli nemezkalapot viselt, rongyos, zsíros zakót, folt hátán folt nadrágot, és kopott sarkú, örökké éhes bakancsokat. Anyám szerint hozzá képest a legkoldusabb koldus is divatficsúrnak számított."
"Sokat töprengtem azon is, miként lehet, hogy az Ali Baba arcát borító borosta nagyjából mindig azonos hosszúságú, holott már rég a térdéig kellett volna érjen. Erre vonatkozóan egyedül a nálam egy évvel idősebb Gézának volt többé-kevésbé elfogadható magyarázata:
– Befelé növeszti, kisapám, és mindig lerágja a felesleget – világosított fel a nagyobb gyerek gúnyos fölényességével, valahányszor szóba került Ali Baba arcszőrzete.
– S mit kezd a lerágott szakállal, tán lenyeli? – faggattam tovább.
– A fenét… - méltatlankodott Géza. – Kiköpi, mint a kánya a megevett madarak tollát. De most már fejezd be a kérdezősködést, mert nyakon váglak… – zárta le a vitát. Aki valamelyest ismerte Gézát tudhatta, hogy a nyakonvágást általában olyankor helyezte kilátásba, mikor már végérvényesen kifogyott az érvekből."
"Ali Baba tehát reggeltől estig a város utcáit rótta rozzant táblás kocsijával, vagy fuvar reményében valamelyik műszaki bolt közelében várakozott. Kocsiját – melynek négy kereke négyféle volt – évek múltán is ugyanaz a girhes ló és kopott szőrű szamár húzta. Az öreg naphosszat elüldögélt kocsija szélén, halkan dudorászott, vagy önmagával beszélgetett. Vásott kölykök voltunk, tanítás után ahelyett, hogy igyekeztünk volna haza, leckét tanulni, legalább egy óra hosszat csavarogtunk a városban. Ünnepnek számított, valahányszor megláttuk az öreg toprongyost. Előbb körülnéztünk, nincsenek-e ismerősök a közelben, a következő pillanatban már rá is zendítettünk: Ali Baba! Ali Baba! Az öreg nem káromkodott, nem szitkozódott. Fürgén lesirült bicegő kocsija pereméről, felkapott egy keze ügyébe eső követ vagy téglát, és utánunk hajította. Mi persze páni félelemmel, egymást fellökve menekültünk."
"A következő esztendőben elkerültem otthonról. Többé nem láttam Ali Babát. Anyám mesélte, hogy évekkel később holtan találtak rá egy lakatlan ház pincéjében. Szakadt, zsíros zakója belső zsebében egy több millió lejes takarékkönyv lapult. A betétkönyvben pársoros, szakadozott szélű levél volt: „Unokák híján, a számlámon szereplő teljes összeget a 16. Februarie (ma Traian Lalescu) utcai gyermekmenhely kicsinyeire hagyom. Kérem, kizárólag élelemre, ruhára és játékokra fordítsák. Soraimat tekintsék végakaratomnak.”"
"Az esetnek híre ment a városban. Hetekig beszéltek róla a kenyérért, tejért sorban állók. Idővel aztán – mint minden – ez is feledésbe merült. Ma már legfeljebb egy-két öreg emlékszik Ali Babára, s azok az időközben felnőtté lett hajdani árvák, akiknek másfél évtizeden át naponta hordta a kiflit, simogatást, jó szót, s akikre keservesen összekuporgatott pénzét hagyta halála után.
Nem azok a valódi szentek, akik bűn nélkül élik le az életüket, hanem, akik mások iránti odaadásukkal tűnnek ki embertársaik közül, akiket nem is mindig szeretnek. Mert a szentek se hibátlanok, elvégre ők is emberek voltak."
A teljes írás elolvasható Szász András honlapján.
U.I.
Ossza meg a váradiakkal '
