Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget az anyanyelvén,mely részben elérhetővé válik' '

Köszönet mindenkinek '


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Péter I. Zoltán. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Péter I. Zoltán. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. július 29., szombat

115 éves a nagyváradi Bémer tér

"Nagyvárad-Olaszi hangulatos, elvitathatatlan építészeti értékeket felvonultató kis térsége, a Bémer tér, amely irodalom- és kultúrtörténeti szempontból is jelentős, idén májusban volt 115 éves. 1888 tavaszán bontották le a közepén terpeszkedő ódon Gireth-házat, kialakítva ezzel a teret, amely a 20. század hajnalára a felfokozott építkezési kedvnek köszönhetően elnyerte azt az eklektikus képét, amely szerencsére még ma is jellemző rá. A bő száz év alatt többször is változott a tér neve: kialakításakor Bémer László püspökről nevezték el, 1923-ban Regina Maria lett, 1940-ben visszakapta eredeti nevét; 1945–1966 között az utcasarki névtáblákról Sztálin nevét lehetett leolvasni, majd 1995-ig Köztársaság (Republicii) tér volt. A Helyi Tanács 1995-ben a Regele Ferdinand névre „keresztelte", noha Ferdinánd román király nevét a két világháború között a Fő utca viselte, nem ez a tér. De ezen már nincs mit csodálkozni, hiszen a rendszerváltás utáni egyik önkormányzatnak sem volt erőssége a helytörténeti ismeret és a következetesség az utcák és terek nevének megváltoztatásakor." - írja Péter I. Zoltán helytörténész a Várad folyóiratban.Teljes cikk :

A Bémer tér kialakulása
Az, aki még nem járt Váradon, a Bémer tér láttán igencsak elcsodálkozhat. Miért lett ez a piazza ilyen szabálytalan háromszög alakú? Vissza kell mennünk az időben egészen a 18. század negyedik évtizedéig. Miután gróf Csáky Miklós püspök (1737–1747) székházát a Szent László téren építtette fel (a mai városháza helyén), nem messze tőle egy fahidat is veretett, hogy könnyebben átjuthasson a Sebes-Körös északi partjára, Olasziba, így nem kellett a vár közelében levő Nagyhíd felé kerülő utat tennie. Ezáltal egy új út létesült Újváros főtere és Olaszi északi kapuja között. Az utóbbi a mostani megyei kórház előtt húzódó Párizs-patak hídjánál volt. Akkor még Olaszi igen gyéren lakott volt, házak is inkább csak a folyópart közelében álltak. Ezek elhelyezésével jobbára tiszteletben tartották az előző évszázadok telekhatárait. Emiatt a hídtól elinduló új utca kettős kanyart írt le, mielőtt rátért volna a Bazár-szorosra. A Fő utca kezdeti szakaszának keleti frontja megegyezett a mai Bémer tér ottani házainak vonalával, míg az utca bal oldalán a tágas udvart körülzáró Gireth-ház állt (nagyobb területet foglalt el, mint a tér közepén ma látható kis parkocska). Tőle balra már csak egy szűk sikátor számára maradt hely, amelynek nyugati frontja nagyjából a későbbi Bémer térnek ezzel az oldalával egyezett meg. Valamivel tágasabb térség csak a Gireth-háztól északra és a híd felé, déli irányban volt.
A 19. század nyolcvanas éveiben már igencsak zavarta ez a földszintes, zsindelytetős, öreg, roskatag épület a váradiak szemét. „Le a Gireth-házzal!" – ezt harsogták az újságcikkek, ez volt a társasági téma, erről kupléztak a nyári színkörben. Az 1881-ben megalakult Nagyváradi Szépítési Egylet is e ház lebontását tűzte ki egyik fő céljául. Arra kérték 1882 márciusában Nagyvárad város törvényhatóságát, hogy vegye meg a Gireth-házat, és annak telkét alakítsa köztérré. Az elvi beleegyezés meg is lett volna, éppen csak a pénz hiányzott. Az egylet többször is rendezett jótékonysági bált, de a bevétel csak töredéke volt a vételárnak. „A Gireth-ház százszor tatarozott rom, amelyről lesír az elhagyatottság. Ízléstelen alkotás, amely bántja a szemet. Emlék nincs hozzá kötve, s a kegyelet nem ad jogot fenntartására" – érvelt a Szabadság napilap cikkírója 1887 januárjában. Ebben az évben végül csak elérte a Szépítési Egylet, hogy a város 5000 forintért megvásárolja a házat, lebontandó. A vételárból hiányzó 1500 forintot báró Bémer Pál kanonok fizette ki, és még 700 forint értékű többágú utcai lámpaoszlopot is vett a leendő tér közepére. A főpap a Szépítési Egylet 1887. május 22-i közgyűlésén jelentette be, hogy anyagilag támogatja a ház megvásárlását. Bejelentését viharos taps fogadta, majd Sal Ferenc polgármester azt javasolta, hogy a leendő tér a nagylelkű ajándékozó és elhunyt bátyja, báró Bémer László püspök emlékére Bémer térnek neveztessék el. A javaslatot szűnni nem akaró éljenzéssel fogadták az egybegyűltek.
1888 májusában bontották le a Gireth-házat. De még előtte Lojanek János fotográfus megörökítette azt a Bazár-szoros irányából, valószínűleg a Szépítési Egylet megrendelésére. (A három példányban elkészített képből egy a városi levéltárba, egy a Szépítési Egylet irattárába, egy pedig Bémer Pál kanonokhoz került. Ezekből egy a véletlen folytán előkerült, ennek másolata 2002-ben megjelent nyomtatásban is a Mesélő képeslapok, Nagyvárad 1885–1915 című könyvben.) Nagyvárad közgyűlése 1888 nyarán elhatározta, hogy az új tér báró Bémer László néhai nagyváradi római katolikus püspök nevét viseli majd. A decemberi közgyűlésen felolvasták báró Bémer Pál apátkanonok köszönőlevelét, amelyben többek között ez olvasható: „Nagybátyámnak, báró Bémer László nagyváradi püspöknek neve arra a dicső időre emlékeztet, midőn a magyar nemzet azt az alapot tette, melyen újra felépülhetett."
A tér arculata a 19. század utolsó évtizedében
1888 őszén az újságok már azt írták, hogy a tér napról napra csinosabb lesz. Felállították a Bémer Pál kanonok által vásárolt többágú utcai kandelábert is a tér közepére. Körülötte egy oszlopokkal körülvett köröndöt alakítottak ki, a forgalmas részek pedig macskaköves burkolatot kaptak, s a széleket Körös-kővel burkolták. A teret később, 1905-ben leaszfaltozták, és a kandeláber körül két méter széles gyalogjáróval övezett parkocskát létesítettek, a mai elődjeként. Ettől jobbra és balra is 16 méternyi széles úttest maradt a közúti forgalom számára. Ám a tér fejlesztésének ismertetésével túlságosan is előreszaladtunk az időben. Előbb még ismerkedjünk meg azokkal az épületekkel, amelyek a Gireth-ház lebontása után kialakult teret övezték.
A régi kis fahíd mellett a 19. század elején néhány kis boltépület volt, de ezekből az 1817. május 31-i árvíz és a híd újjáépítése után csak a Sdravich-ház maradt meg, a térség délkeleti részén, a hídfő közvetlen közelében. Ettől a kis düledező házacskától néhány méterrel beljebb a Kiss Sámuel-féle ház következett. A Sdravich-ház közelsége miatt a Kiss-féle háznak kétablaknyi részét – a Körös felé eső sarkán – beljebb építették, mint a Bémer térre néző további hattengelynyi homlokzatát.
A tér mai jellegzetes arculatának kialakulása már 1892-től elkezdődött, a híd melletti Sdravich-ház lebontásával és a Kiss-ház eladását követően, az új tulajdonos, Lévay Zsigmond terve nyomán. Minderről a Nagyvárad 1892. február 21-i számából szerezhetünk tudomást: „A hajdani Kiss Sámuel-házat részben le akarja bontani jelenlegi tulajdonosa, Lévay Zsigmond, s a megmaradt épületrészhez a meglévő udvar beépítésével, az egész telek hosszában végignyúló, a Körös-partra néző egyemeletes házat építtet [építés közben meggondolhatta magát, és kétemeletesre építtette – P. I. Z.]. A ház tervét Hanzlián János építészmérnök, a Bartsch-ház tervezője és építője készítette el. A Sdravich-ház mögötti rész, a Körös-part egész hosszában le lesz bontva, s részint a most látható beszögellés, részint a Kishíd felé eső elhajlás kiépítésével egyenes vonalba lesz hozva az épület. Az épület által elfoglalandó köztérért majdnem ötször annyit enged át a város részére Lévay egész telke hosszában úgy, hogy négy méter széles járda futna be a Kishídról a már kiépített Körös-parti korzóra." A Lévay-házat 1893-ban kezdték el építeni, miután lebontották a Kiss Sámuel-féle háznak a Körös felé néző kétablaknyi, keskenyebb részét. Az új ház 1894 májusában lett kész. A Körös-part felé beépítetlenül hagytak három métert, amihez még egy kőgyámokon nyugvó, a folyómeder felé kihajló egyméteres, márványlapokból álló rész is adódott. Az újonnan épített Lévay-ház mellett, a Bémer tér irányában, meghagyták az emeletén egyenes szemöldökű ablaksoros egykori Lévay-ház egy részét is (napjainkban, kékre festve, a Bémer tér 1. szám alatt található.) Érdekes adalék e ház építéstörténetéhez az, hogy id. Rimanóczy Kálmán egy évvel a Lévay-ház építése előtt elkészítette a Körös-parti korzó tervét. Ebben felmerült a Kiss Sámuel-féle ház kisajátítása, hogy helyén egy tíz méter széles utat nyithassanak az Ezredévi emléktér (ma Libertăţii tér) irányába. A polgármester nem támogatta a tervet, mivel Lévay a nemrég megvásárolt házáért túl sokat, 78 ezer forintot kért. Ráadásul még azt is feltételül szabta, hogy 70 ezer forintért megvásárolhassa a szomszédos Stiedl-házat. Emiatt a város közgyűlése nem támogatta Rimanóczy tervét, és 1892 júliusában Lévay Zsigmond megkapta a városi tanácstól az építkezési engedélyt, s augusztusban már bontották a Sdravich-házat, majd az egykori Kiss Sámuel-féle ház egy részét is.
Utána a 19. század első harmadából való tíztengelyes Stiedl-féle ház következik, amely a maga egyszerű homlokzatával nem sok szemet vonz. A kereskedők változatos, helyenként díszes portálékkal próbálták színesíteni ezt a képet. Sokkal díszesebb a következő, klasszicista stílusjegyeket hordozó Grünwald-féle ház (napjainkban a 3. szám alatt). A tér jobb oldalán a sorban utolsó a Poynár-ház. Alacsony, igénytelen földszintes házacska volt, amelynek kisajátítása sokáig foglalkoztatta a város vezetőségét.
Ezek után tekintsük át a Bémer tér bal oldalát, ahogy az az 1890-es évek végén kinézhetett. Közvetlenül a hídfőnél, a Szent János (mai Ady Endre) utca sarkán a Gram-féle ház állt. Az alacsony háznak a tér felé néző részét üzletek foglalták el. Előtte Nepomuki Szent Jánosnak, a hidak védőszentjének a szobra volt látható. Amikor 1891-ben a Gram-féle házat átépítették, a kisméretű szobrot a ház falában kialakított fedett fülkében helyezték el. A Gram-házzal szemben, az utca másik sarkán (Szent János utca 1. szám) a 19. század első évtizedének végén egy kiépítetlen ház volt. Elöl mindössze egy nagy bolthelyiségből, hátul pedig egy rozzant lakásból állt. Ez az ingatlan 1878-ra Weidlich-házként emeletesre nőtte ki magát. E magas tetőszerkezetű háznak a szomszédja a szintén emeletes Róth-féle ház volt. Ebben a házban nyitották meg 1910 őszén a közkedvelt Elite kávéházat, az egykori Rusz és Netyő cukrászda helyén. Az előző két emeletes ingatlan után egy kis, duplatetős, földszintes házacska szerénykedett, a Fekete-ház, amelynek kerítésén – az emlékezők szerint – kihajlottak az udvar fájának lombjai, és az égőpiros virágok beborították az egész külső falat. Tőle északra, a későbbi Pannónia (Transilvania) Szálloda helyén nyújtózott el a Knapp-ház sárgára festett földszintes épülete. Knapp Ferenc építész háza már a Posta sikátor (a későbbi Szalárdi utca) sarkán volt. Vele szemben, a kis utca másik oldalán a Tóth Ferenc-féle ház volt, egy olyan telken, amely egészen az Apáca (a mai Moscovei) utcáig terjedt, és ott egy újabb házban végződött. Ez is a Tóth Ferencé volt. A Posta sikátor sarkán álló házat 1875 nyarán sörház és ételcsarnok céljára alakították át. Ez lett a híres Rózsabokor vendéglő, amelynek kerthelyisége a Gireth-háztól északra levő útszakasz másik oldalán terült el, egy rozzant kőkerítés mögött. (Nagyjából a mai Szigligeti-mellszobor előtt húzódott a kerítés a színházat határoló két utca között.) A Bémer térnek ezt az északi frontját is megörökítették egy olyan fényképen, amelyet valószínűleg az itteni házak kisajátítása előtt készítettek az 1890-es évek végén. Elég bizarr benyomást kelt ez a hosszú, kopár téglakerítés, elhanyagolt deszkakapujával. Nem volt bizalomgerjesztőbb a nyári kert mélyén éktelenkedő tűzfal sem, rajta a megkopott Sörcsarnok felirattal. A kép egyetlen látványossága a tujafa övezte négykarú lámpaoszlop, Bémer Pál kanonok ajándéka. Kovácsoltvas korlát zárta el az eredetileg gázégőkkel felszerelt lámpatestet a macska-, illetve krumpliköveken körülötte csattogó kocsik és szekerek gyér forgalmától. A kerítéstől jobbra egy kis jellegtelen, ütött-kopott, málló vakolatú, zsindelytetős épület volt, a Sáfrád-ház (a mai Madách utca elején lehetett). A faspalettás bejárati ajtó mögött egy cégtáblafestő műhely működött. A Sáfrád-háznál némileg északabbra építették a térnek ezen a részén a Mayr-házat, a Bazár-szoros sarkára. Nagyon jó állapotban volt ez a romantikus stílusjegyeket őrző emeletes ház, még 1899 nyarán is, amikor le kellett bontani, hogy helyet adjon az ide építendő Bazár-épületnek.
 
Bémer téri helyzetkép a 20. század elején
„Az a kép, amit most Nagyvárad mutat, eleven, modern, erőt mutató, szinte amerikai. Itt rombolnak. Amott már szinte kész az új palota. Az utcákon árkokat ásnak, kábeleket fektetnek. A Bémer téren rombolnak egy régi házat, hogy helyet adjon egy új palotának." A Nagyváradi Napló 1903. június 21-i számából, egy névtelen újságíró tollából valók ezek a sorok, ez a rácsodálkozás a város rohamos fejlődésére.
A Bémer tér jellegzetes képének kialakításában meghatározó szerepe van a Szigligeti színháznak. Hosszas, évszázados előkészületek, meddő viták előzték meg építését. Az idők folyamán több helyszínt is kerestek számára, míg végül a városvezetés a Bémer teret találta erre a legalkalmasabbnak. 1899. július 10. nevezetes nap lett, ekkor kezdték el bontani a Sáfrád- és a Tóth Ferenc-féle házat, hogy helyet csináljanak a színháznak. Rövidesen lebontották az Orsolya zárdával szemben Tóth Ferenc másik házát is, a Karaguly-házzal és a Hillinger-féle házzal együtt. Ez utóbbi már a Bazár-szoros sarkán volt. Ugyanez a sors várt a Bazár-szoros másik két épületére is: a Weiszlovits-házra és a Mayr-házra is. Ez utóbbiak lebontására azért volt szükség, hogy helyükre a színházzal párhuzamosan felépülhessen a Bazárépület is. Ugyanis id. Rimanóczy Kálmánnak azzal sikerült meggyőznie a városvezetést arról, hogy a Bémer térre építsék fel a színházat, hogy vállalta: ha minden árlejtés nélkül őt bízzák meg az építkezéssel, akkor egy bazárépületet is emel a lebontott házakból származó jó anyagokból. Egyben kötelezte magát arra, hogy ha az épület tíz éven át nem jövedelmezne évi 20 ezer forintot, maga fedezi a hiányzó összeget. Az előnyös ajánlatot az 1897. szeptember 10-i közgyűlés nagy többséggel megszavazta. Bulyovszky József polgármester versenytárgyalást írt ki a színház építésére, s azt id. Rimanóczy Kálmán nyerte meg, s ő maga mellé vette Guttman József és Rendes Vilmos építészeket is. A színház tervét már előzőleg a bécsi Fellner és Helmer cég készítette el.
A színház alapozását 1899. július 21-én kezdték el, és október 28-ra már tető alá is került az épület. „A színház csodás gyorsasággal épül – állapította meg az 1900-ban kiadott Emlék-album. – A régi épületek, kőfalak, utcák megsemmisülnek, s egy darab régi Nagyvárad tűnik el a föld színéről, hogy helyet adjon egy tágas szép téren büszkén emelkedő oszlopos csarnoknak, melyet annyi, oly hosszú küzdelem után szerzett meg Nagyvárad közönsége." A színház 1900. október elsejére készült el. Az ünnepélyes megnyitót október 15-én tartották, amelynek a korabeli sajtó is nagy teret szentelt.
A váradi eklektikus építészet egyik legszebb példájának, a színháznak a legdíszesebb része a neoklasszicista főhomlokzat. A főtengely kiemelésére a középrész elé nyílt oszlopos csarnokot – portikuszt – emeltek, háromszögű oromzattal. A hat négyzet alapú oszlopszéken nyugvó kompozitfejes oszloprend által tartott gerendázat képszéke a széleken girlandokkal díszített. Közepére a Szigligeti Színház felirat került. A timpanont allegorikus domborművek ékesítették, amelyeket Peller Ferenc nagyváradi szobrász készített. A húszas években hullani kezdtek ezek a díszek, és restaurálásuk helyett inkább eltávolították őket. A kocsifeljáró két oldalán a dráma és a vígjáték allegorikus szobrait helyezték el, ezek a budapesti Mayer-féle szobrászműhelyből kerültek ki.
A Bazár-épülettel nemcsak egy új, tetszetős eklektikus stílusú épületet nyert a város, hanem felépültével az addigi igen keskeny, mindössze 9,9 méter szélességű Bazár-szorost is 16 méteresre szélesítették ki. A színház alapozási munkáival párhuzamosan a Bazár építését is megkezdték. A földszintet üzleteknek szánták – többek között itt nyitották meg 1901-ben, a színházzal átellenben, a közismert Bodegát, Ady kedvelt kiskocsmáját –, míg az emeleten bérlakásokat alakítottak ki. A város 1900. október 30-án vette át az épületet az építőktől, idősebb Rimanóczy fővállalkozótól. Érdekesség, hogy bár a Bazár-épületet ideiglenes jelleggel építették, a színházépítés költségeinek részbeni megtérítése érdekében, az máig megmaradt; 2002–2003-ban kívül és belül is teljesen felújították, ez azt bizonyítja, hogy további évtizedekre biztosítani akarják fennmaradását.
Ugyancsak a színházzal egyszerre, 1900-ban építették, de a másik mellékhomlokzatával átellenben, a színházi díszletraktár-épületet, Rendes Vilmos és Guttman József tervezésével és kivitelezésével. Több mint százéves múltja során többször is le akarták bontani. Először 1904-ben Sztarill Ferenc szerette volna megvásárolni a díszletraktárt, hogy lebontása után kibővíthesse a szomszédos épületét, földszintjén az Emke kávéházzal. A díszletraktárt az udvaron építette volna fel Sztarill, de ajánlatát a Városi Tanács nem fogadta el. Ezt követően 1910–1911-ben Kőszeghy József városi főmérnök egy díszes bérpalotát szeretett volna ide építeni, nagy kocsibejárattal az udvaron felépített díszletraktár felé. Terve az egyre nehezedő pénzügyi viszonyok miatt nem valósulhatott meg. Ma már sajnálhatjuk, hogy mindez nem sikerült, hiszen akkor az egyemeletes jellegtelen, de azért a műemléki városképhez tartozó és abba beleillő épület helyett a szomszédos szeceszsziós kétemeletes Sztarill- és Adorján-palotához hasonló stílusú és tömegű épületet emeltek volna. Most az efféle igazodás anakronizmusnak számítana, hiszen mindig is a kor stílusában kell építkezni, még akkor is, ha figyelembe kell venni a szomszédos épített örökséget is. Hogy miért e kései sajnálkozás? Nos, mert ismét időszerű kérdés lett a díszletraktár sorsa. A Helyi Tanács ugyanis 2003 tavaszán jóváhagyta, hogy a mögötte levő egykori nyári színház területcsere révén magántulajdonba kerüljön, hogy ott egy ötcsillagos szállodát építhessenek. Annak megépítése viszont megpecsételné a díszletraktár sorsát…
A szomszédság révén szóba került az Adorján-palota. Ráadásul nem is egy, hanem két hasonló nevű ingatlan található a színház mellett. Bár nem tartoznak a Bémer térhez, közelségük miatt részét képezik az itteni műemléki környezetnek. Először a Szilágyi Dezső (ma Moscovei) utcai saroképület készült el, 1904 novemberére, utána, 1904–1905-ben, a mellette levő, a díszletraktárral szomszédos épület (Patrioţilor utca 4. szám). Mindkettőt Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte a lechneri szecesszió formavilágából ihletődve.
Az előbbiekben már szóba került a Sztarill-palota, amelyet a földszintjén levő egykori kávéház miatt inkább csak Emke palotaként emlegettek. Az ingatlan 1902 novemberére készült el. Az emeleten lakások voltak, majd csak az 1930-as években alakították át szállodává, Astoria néven. A szecessziós stílusú épületet, elsősorban az ablakoknál, gótizáló elemek egészítik ki. 1906-ban Sztarill a Szalárdi (ma Teatrului) utcai mellékhomlokzatot újabb négytengelynyi résszel bővítette. Az itteni Emke kávéház belső dekorációja is a szecessziót követte, annak is a Jugendstil vonulatát. Sajnálatos, hogy mára ennek nyoma sem maradt.
Az Emkével átellenben, a Szalárdi utca másik sarkán a Pannónia Szálloda található. A Nagyváradi Napló 1900 szeptemberében adta hírül, hogy rövidesen „ó német stilben" megépítik a kávéházat és éttermet is magába foglaló Knapp-palotát, a hasonló nevű földszintes ház helyén. Végül e terv nem valósult meg, néhány év elteltével ifj. Guttman József vetette fel ismét. Ő 1900-ban megvette az ódon Knapp-házat a hozzá tartozó nagy telekkel együtt. Az újságokban is beharangozták, hogy 1904 nyarára díszes szállodát építenek ide kávéházzal, télikerttel és vendéglővel. Ez lett a Pannónia (a későbbi Palace, majd Transilvania) Szálló épülete. A régi Knapp-házat 1903 júliusában kezdték bontani, hogy utána hozzákezdhessenek a szálloda felhúzásához. „Az épület kétemeletes lesz, illetve a Bémer tér közepén a rizalitra jön még egy harmadik emelet is, mely a bérlő lakását fogja képezni. A két emeleten 60 modern kényelemmel és eleganciával berendezett vendégszoba foglal helyet, melyet 4 fürdőszoba egészít ki. Ezenkívül egy 14 méter hosszú és 6 méter széles bankett-terem is lesz az emeleten 60 személy részére. A földszinten egy 400 négyszögméternyi területen elhúzódó nagy kávéház, s egy ugyanilyen nagyságú étterem, továbbá egy impozáns télikert épül. Ezen kívül a pincehelyiségben egy 400 négyszögméternyi területű sörház lesz berendezve. Úgy az emeleti, mint a földszinti helyiségek központi fűtéssel és villanyvilágítással lesznek ellátva és felszerelve a komfortnak minden kellékével. Az egyéni építkezést maga a tulajdonos, ifj. Guttman József vezeti." A Nagyváradi Napló 1900. szeptember 2-i száma nem szól a tervező személyéről, de nagy a valószínűsége, hogy azonos volt a tulajdonossal. A bokrétaünnepélyt 1903. október utolsó napján tartották. 1904 tavaszára készült el teljesen a szálloda, a kávéházzal és az étteremmel együtt. A Bémer téri főhomlokzat övpárkánya alatti falfelületet dombormű díszíti. A két emelet között virág, szalag, puttó kombinációjából formált sgraffitószerű díszítés színesíti az amúgy elég egyszerű eklektikus stílusú szálloda főhomlokzatát.
A szállodától délre, a régi Fekete-ház helyén 1907-ben egy impozáns, eredetileg szecessziós homlokzati díszítésű palotát építettek. Ez lett a Központi Takarékpénztár székháza (Bémer tér 4. szám). A tervezésre egy évvel korábban pályázatot írtak ki, s azt ifj. Rimanóczy Kálmán nyerte meg. Sajnálatos módon a mostani homlokzat már nem tükrözi egyértelműen a tervező eredeti elképzeléseit. Legnagyobb mértékben a földszint károsodott. A szépen faragott, szecessziós vonalvezetésű, kovácsoltvas díszítésű bejárati ajtót ma már hiába keressük. Nem kímélték a földszinti portálékat sem. Az emeleten eltűnt a levélfonat díszítés, változott az ablakok keretezése, átépítették az oromzat ívét, megtörték annak eredeti lendületét, megkurtították a lodzsa mellvédjét, eltűntek róla a díszítőelemek stb. 1912-ben a takarékpénztár épületét az udvar és a Szent János utca felé egy új szárnnyal bővítették. Az új rész földszintjén filmszínházat létesítettek – bejárattal a Róth-féle házból –, míg az emeleten ugyanott a banknak lett a nagy fogadóterme, a két világháború alatt az újságíróklub, ma pedig a Városi Kultúrház otthona. A tér déli frontján más változás már nem is történt közel egy fél évszázadon keresztül.
A tér jobb oldala a hídfőhöz közeli Lévay-ház építése után semmit sem változott a 20. század során. A sorban a következő épület, a Stiedl-ház Bémer téri szárnya is változatlan maradt, már korábban, az 1890-es években bővült egy tekintélyes épületrésszel a Mészáros (ma Grigorescu) utca irányában. Hasonlóan változatlan maradt a Grünwald-féle ház is (Bémer tér 3. szám), csupán a földszinti üzletsorát építették át többször, megváltoztatva a portálékat is.
„Nagyvárad város legszebb helyén, a Bémer téren éktelenkedik tudvalevőleg a Poynár örökösök tulajdonát képező régi földszintes ház, melynek kisajátítása régen közóhajtást képez"– írta a Nagyváradi Napló 1904. június 3-án. Kőszeghy városi főmérnök azt javasolta a tanácsnak, hogy a Poynár-ház egy részét sajátítsa ki a város, hogy egyenes vonalba hozhassák a Mészáros utcát. Ugyanis annak idején a kis sikátorszerű utca vonalától néhány méternyivel kijjebb építették a földszintes Poynár-házat. A tulajdonos hajlandó volt tárgyalni, ráadásul Rimanóczy is felajánlott a városnak 2000 korona évi bért, ha a kisajátítandó telken vendéglői teraszt engedélyez számára a város. Rimanóczy ugyanis csak nem sokkal azelőtt, 1900 októberére bővítette az 1892-ben emelt Körös-parti szárnyat a Bémer tér irányában. Ennek az Áldás (az építész halála után Rimanóczy, ma Iosif Vulcan) utca sarki részének földszintjén volt a Royal kávéház, amelynek 1901 nyarától működő kerthelyiségét akarta bővíteni a tulajdonos. Egy darabig nem történt semmi a kisajátítás terén, pedig Rimanóczy még azt is felajánlotta, hogy 60 ezer koronával hozzájárul a kisajátítási kiadásokhoz, így a városnak csak 5000 koronát kellett volna fizetni. A kisajátítást végül 1907 januárjában hagyta jóvá a városi közgyűlés. Ugyanazon év áprilisában terjesztette a tanács elé a tulajdonos a Poynár-ház tervét. A jóváhagyás után még 1907-ben hozzákezdtek a Sztarill Ferenc tervezte emeletes ház építéséhez, novemberben már lehetett költözködni. E sarki szeceszsziós stílusú háznak érdekessége, hogy a földszint síkjából kiugró két felső szintet a félemeleten ívelten előreugró pillérsor tartja. Sarki része zömök féloszlopokkal díszített toronyban folytatódik, amelyet karcsú hagymakupola koronáz. A szimmetrikus homlokzatok tengelyében egy-egy szinuszoid vonalvezetésű díszes orommező emelkedik a koronázópárkány síkja fölé.
 
A Bémer tér mai képének kialakulása
A Bémer tér mai képe tulajdonképpen már az első világháború előtt kialakult. Több évtizedig semmi sem változott, hacsak nem számítjuk ide az üzletek feliratait, cégtáblákat... Valamikor az 1950-es években lebontották a tér délnyugati részén, a hídfő közelében levő Gram-féle házat. Ekkor tűnt el Nepomuki Szent Jánosnak a barokk korból származó kisméretű szobra. A ház helyén egy kis füves telek maradt, ahová később egy föld alatti nyilvános illemhelyet építettek. A Szent János (akkor még Breiner Béla, ma Ady Endre) utca 1. szám alatti Weidlich-házat valamikor a múlt század derekán bontották le. Sokáig kopár telekként csúfította a teret. A mellette megmaradt Róth-féle ház tűzfalát még be sem vakolták, valószínűleg azért, mert az 1960-as évek elején ezt az épületet is lebontották. A két 19. századi emeletes ház helyébe 1968 és 1970 között Divatházat és egy panelházat építettek. Kádár Géza műépítész a Divatház esetében igyekezett a kor szellemében a környezetbe belesimuló, architektúra nélküli ingatlant tervezni, semleges épületnek szánva azt a historizáló és szecessziós környezetben. Hasonló elveket követett Ioan Ardelean műépítész is, aki a banképület és a Divatház közötti tömbházat tervezte. Az épület tömegében követte a vele szomszédos, 1907-ből való bankházét, de megvalósítása már a korszerű architektúrai elveken alapul, visszafogott jellegtelen homlokzati díszítéssel. Mára már mindkét ház hozzátartozik a tér megszokott képéhez.
Kisebb jelentőségű – de a városkép szempontjából fontos, ráadásul előnytelen – változásnak számít a tér esetében az is, hogy az ötvenes–hatvanas években az üzletek portáléit sorra kicserélték jellegtelen fémkeretes kirakatokra. Megtörtént az is, hogy megnagyobbították a kirakatok nyílását, indokolatlanul változtattak a belső térelosztáson, veszélyeztetve ezzel – például a Grünwald-féle ház esetében – az épület szilárdságát. Az ezredfordulót követően, a városi főépítész szorgalmazására, a fémkeretes kirakatokat városszerte fából készültekre cserélik fel. És bár az elképzelés dicséretes, a megvalósítás általában nem követte a jó szándékot: ritka kivételektől eltekintve, egyazon épület esetében különféle méretű, formájú, minőségű kirakatok születtek. A Bémer tér esetében is. A másik hiányosság, hogy általában nem igyekeztek az eredetihez hasonló, hiteles portálét készíteni, például az egykori Központi Takarékpénztárnál. Nem meggyőzőek a Bazár-épület portálécseréi sem. Még szerencse, hogy a Sztarill-palota földszinti ablaksorain 99 év alatt sem változtattak, így nem csorbult a jellegzetes épület stílusegysége.
Végezetül talán nem érdektelen megemlíteni azt sem, hogy a 21. század hajnalán, a védett műemléki környezetnek nyilvánított Bémer térnek a Rimanóczy Szálló felé vezető sétányán maradandó károsodást szenvedett a történelmi városközpont megszokott képe. Lebontották a töredezett és életveszélyessé vált, függőfolyosóként kinyúló márványlapokat a kőkonzolokkal együtt. Részben új betonjárdát öntöttek, de már nem szélesítették ki a sétányt úgy, ahogy az a 19. század utolsó évtizedétől jellegzetes színfoltjává vált Nagyváradnak. Az egyetlen pozitívum, hogy restaurálva és a hiányzó elemet hitelesen pótolva az eredeti kovácsoltvas korlátot helyezték vissza, de már a folyómeder terméskövekből kirakott támfalára. Ezáltal mintegy másfél méterrel keskenyebb lett a sétány, és elvesztette a hitelességét is. Az utóbbi rossz példától eltekintve egészében véve több mint egy évszázad alatt sikerült megőrizni a Bémer tér hangulatát, és ha a Bazárépület után minél előbb hozzákezdenének a többi épület rég esedékes restaurálásához is, akkor talán az elkövetkező évszázad alatt is változatlan maradna városunk épített örökségének ez a jellegzetes és értékes színfoltja." 
Forrás : epa.hu

A szerző 2003-ban írta a cikket '

2017. július 13., csütörtök

Péter I. Zoltán : Főúr, fizetek!: Kávéházi élet Nagyváradon, a Monarchia idejében

Főúr, fizetek! 
Noran Libro Kiadó - Riport Kiadó 
A könyv ismertetőjében ezt olvashatjuk: 

"Az Osztrák– Magyar Monarchia egyik legszebb hátrahagyott emléke a kávéház. A kávéház szónak nem lenne ekkora kisugárzása, ha nem a Habsburg-uralom kései korszakában, a dualista monarchia megalakulásakor nyerte volna el jelentésének teljességét. Azzal, hogy megalkotta a kávéházat a maga klasszikus formájában, az Osztrák– Magyar Monarchia létrehozta azt, amit politikailag már nem sikerült megteremtenie: a lehető legellentmondásosabb elemek életképes integrációját.
A legelőkelőbb kávéház legtöbbször a város legszebb terén álló szálloda része volt. Egy kissé félreesőbb helyen állt egy egyszerűbb, a piacnál, a pályaudvar mellett, vagy fontos üzletek között, mivel szükségük volt a mozgó embertömegekre. Itt üldögélt a tanár, heves beszélgetésbe merülve az ügyvéddel, a kiskereskedő a nagykereskedővel alkudozott, a nyugalmazott hivatalnok itt tarokkozott vagy játszott egy parti rexet barátaival. A kávéházban minden vendég, társadalmi hovatartozásától függetlenül, társas életet élhetett…
Nagyvárad kávéházi életének fénykorát az ezerkilencszázas évek fordulóján, elején élte, amikor az emberekben megvolt az igény, hogy nyilvános társadalmi életet éljenek. Mivel a városnak jelentős szerepe volt a modern magyar irodalom kialakulásában, a lejegyzett emlékekből sok ismeretet szerezhetünk a kávéházak életéről. A kávéházak – egymással versenyezve és egymás szerepét kiegészítve – fontos részei voltak annak a szellemi izgatottságnak, amellyel a szecessziónak ez az erősen zsidó kultúrájú városa feltöltődött.
Péter I. Zoltán 
Forrás : kossuth.hu  

A régi Várad egyik legszakavatottabb ismerője Péter I. Zoltán helytörténész.Ezt olvashatjuk róla a Wikipédián :" Péter I. Zoltán (Nagyvárad, 1949. február 16. – ) erdélyi magyar helytörténeti tanulmányíró, szerkesztő." Teljes cikk : hu.wikipedia.org 

A könyvből megismerhetjük Nagyvárad kávéházi életét a Monarchia idején.Péter I. Zoltán könyvét olvashatjuk a Google Könyvek honlapján. Letölteni nem lehet,szerzői jog védi.Ha tetszik,vegye meg '

2017. július 1., szombat

Kék macska a vendéglő cégtábláján

 
Forrás : biharmegye.ro 

"A XIX. és XX. század fordulóján Nagyvárad bővelkedett jobbnál jobb vendéglőkben. Közöttük is talán a legnagyobb népszerűségnek a kisvendéglők örvendtek. Ilyen volt a Kék Macska is." - írja Péter I. Zoltán a Biharországban.Nagyvárad egyik híres vendéglője volt a Kék Macska.A cikkből sok információt olvasunk.Teljes cikk :


"A Kék Macska vendéglő a Kapucinus utca 3. szám alatti ódon – a XVIII. század végéről itt maradt – földszintes házban volt. Tudomásunk szerint valamikor 1899 előtt nyithatta meg Maresch Károly. Az ő neve a Kék Macska tulajdonosaként az egyik helyi napilap 1899. január 1-i számában jelent meg először a szokásos új évi üdvözletek között. Maresch Károly apróhirdetése szerint vendéglőjében naponként friss villásreggelit szolgáltak fel, frissen csapolt kitűnő sörrel. Természetesen nem feledkezett meg a legízletesebb ételekről és valódi tiszta borokról sem. Társaságok részére különterme volt, nyáron pedig kellemes kerthelyisége.
Gyakori bérlőcsere
Utólag valahogy úgy tűnik, mintha a XX. század első éveiben a vendéglősök csak ugródeszkának tekintették volna a Kék Macskát. Elsőként 1901 novemberében cserélt gazdát, a történtekről az alábbi hirdetésből szerezhetünk tudomást: „A régi jóhírű vendéglőt Ritter Antal, a Fekete Sas volt népszerű főpincére vette át, s vezeti a régi kipróbált úton. A régi, jó vendéglő hívei bizonyosan hamar megszeretik az új gazdát is, ki rajta van, hogy a vendéglő jónevét csak öregbítse, s nevelje.”
Ritter Antal utóda a Kék Macskában 1902 januárjától egy Demetrovics János nevezetű vendéglős lett, aki a beharangozó cikk szerint igen jó magyar konyhát tartott, kitűnő borokat és mindig friss Dreher sört. Ennek ellenére 1903 májusában új bérlő vette át tőle a stafétabotot. Ő, azaz Leitner Ferenc is természetesen csak a legjobbakat ígérte az újságban megjelentetett beharangozó hirdetésében. Nem hiányozhatott a reklám szövegéből a kitűnő magyar főzésű villásreggeli, ebéd és estebéd, s mellé a mindig friss csapolású, első minőségű Dreher sör a kitűnő és tisztán kezelt váradi és érmelléki borokkal együtt. Az már természetes, hogy mindehhez a legpontosabb és figyelmes kiszolgálást, valamint a legjutányosabb árak felszámítását ígérte a vendéglős.
Leitner nem akart vándormadár lenni, ő hosszabb időre rendezkedett be a Kék Macskában.
Gyilkossági kísérlet és öngyilkosság a pincében
Dráma a Kék Macskábancímmel egy öngyilkossággal végződő gyilkossági kísérletről számolt be a Nagyváradi Napló. Az eset lényegét az alábbiakban közöljük.
Lombardi Géza 28 éves pincér reménytelenül szerelmes lett a vendéglős nejébe, Leitner Ferencnébe, ő ellenben nem viszonozta a fiatalember érzelmeit. Az egyik napon Lombardi lement az asszony után a pincébe, és megszólította:
– Utoljára mondom, ha nem lesz az enyém, itt lövöm szíven magam, de előbb megölöm magát is!
– Ne bolondozzon, hagyjon nekem békét – válaszolta az asszony, mire a pincér elővette a revolverét, és kétszer az asszonyra lőtt, majd maga ellen fordította a fegyvert, főbe lőtte magát, és azonnal meghalt.
Bár az asszony sérülése is súlyos volt, megműtötték, s ha komplikációk nem lépnek fel, akkor felgyógyulhat – írta az egyik helyi lap. A történet folytatásáról – korabeli szokás szerint – már nem tudósított az újság.
Újabb bérlő a Kék Macskában
Bár a bérlő feleségének további sorsáról nem közöltek semmi hírt a helyi lapok, azt ellenben megírták, hogy a Kék Macska vendéglő 1916 októberében más kézre került. A még szerződésileg hátralevő évekre Leitner Ferenc addigi tulajdonostól a bérleti jogot és a berendezést egy budapesti szakember vette meg, aki ez előtt a Duna Gőzhajózási Társaság Al-Dunát járó termésgőzösén volt éttermi vállalkozó. „A kékre festett cirmos ettől még továbbra is ottmaradt azért a zöldvendéglő kapuja mellett ezután is” – írták ebből az alkalomból kissé bohókásan az egyik helybeli lapban.
Nagy János vette meg 1916. október végén a Kék Macska vendéglő bérletét. Szokás szerint az új tulajdonos hirdetést jelentetett meg az egyik helyi lapban, egyebek mellett ezt írva: „A Kék Macska vendéglő a közönség régi, kedvelt és látogatott találkozóhelye, hol úgy az előkelőség, mint a polgárság részére külön éttermek állanak rendelkezésre.” A külön étterem újdonságszámba mehetett, hiszen ezt még senki sem írta le egyetlen hirdetésben sem.
Az új vendéglős 1917-ben rögtönzött vacsorákat népszerűsített egy rövid kis cikkben, à la carte, azaz étlap szerint. Hogyan is lehetett volna másképpen – tehetjük hozzá –, hiszen ekkor már városszerte csak egységes étlapok szerint szolgálhatták ki a vendégeket. Az addigi „elsőrangú magyar konyha” ekkorra már gyakorlatilag elvesztette a jelentőségét.
1917. június 22-én egy érdekes hirdetés jelent meg a Nagyváradi Napló Nyílt tér rovatában: „Felhívom mindazokat, akiknek a Kék Macska vendéglősével, Nagy Jánossal szemben követelésük van, hogy azt e hó végéig nálam bejelenteni szíveskedjenek, mert az azontúl jelentkező hitelezőket az említett vendéglőt átvevő Leitner Ferenc figyelembe venni nem fogja. Dr. ifj. Zigre Miklós ügyvéd.”
Ezek szerint Nagy János „elveszett” az adósságban, és ugyanaz a Leitner Ferenc veszi át tőle a Kék Macskát, aki egy évvel korábban eladta neki.
Leitner 1917 nyarán megvette a Kert utcai Arany Sas szállodát és vendéglőt is. Ezek szerint beruházott, fejlesztett, pedig igencsak benne voltak már akkor a világháborúban… De ettől még Leitner Ferenc kitartott a Kék Macska mellett a háború végnapjáig.
Új helyen a vendéglő
A Kék Macska 1923-ban még a régi helyén volt, de 1931-ben már a Kapucinus utca 10. szám alatti épületben várta a vendégeket. Az udvari kerthelyiségéről ebben az időben készíthették az itt közölt képeslapot, melynek hátoldalán ez olvasható: „Restaurantul Pisica Albastră / Oradea / Str. Saguna 10 / Kék Macska vendéglő”. A Kapucinus utca a két világháború között ugyanis Andrei Șaguna ortodox metropolita nevét viselte.
A vendéglő egyik belső termét ábrázoló kép úgyszintén akkor készülhetett, amikor a Kis Pipa vendéglő már ebben az utcában működött. Sajnálatos módon ez utóbbi belső felvétel már megjelent lapunk októberi számában, amikor a Kis Pipáról írt cikkben ez utóbbihoz kapcsoltam a Kék Macskát ábrázoló képet.
1940 és 1944 között a Pisica Albastră ismét Kék Macska néven szerepelt, de hogy mikor zárták be véglegesen, ez számomra rejtély maradt. Talán akad olvasóink között, aki emlékszik erre…" 
Forrás : biharmegye.ro

A közvilágítás kezdetei

 
Forrás : biharmegye.ro 

"A XVIII. században még csak olajmécsesek világítottak Nagyvárad utcáin, majd 1873 novemberétől bevezették a gázvilágítást, de a nagy előrelépést 1903 decemberétől a villanyvilágítás jelentette." - írja Péter I. Zoltán a Biharországban.Teljes cikk : 


"A XVIII. században Nagyvárad utcáin és terein egyetlen lámpa sem volt, mindenütt a legnagyobb sötétség honolt. Az éjjel járó jó szándékú polgárnak lámpást kellett vinnie a kezében. Aki ez ellen vétett, azt 12 egész schein krajcárral büntették meg. A Lakos Lajos által felkutatott korabeli jegyzőkönyvek szerint gróf Rhédey Lajos volt az, aki lámpások felállítását „projektálta” a városban. Olajmécseseket szereltek fel. Hogy hány ilyen pislákolt, azt a városi levéltáros nem jegyezte fel, csupán azt, hogy 1852-ben a városháza – azaz a Sas fogadó – előtt és a főbb helyeken 25 lámpát állítottak fel, számukat a következő években tovább növelték.
Légszeszlámpák a városban
A XIX. század ’70-es éveire döntés született arról, hogy Nagyváradon is bevezetik a gázvilágítást, ahogy akkor mondták, légszesszel. A gázgyár alapozását 1872 júliusában kezdték el a Vámház (ma Sucevei) utca elején. A Campbells és Sands légszeszgyár 2 katasztrális hold területen feküdt, itt négy épület és két gáztartály állt. A légszesz mellett melléktermékként kokszot és kátrányt is előállítottak. Miután a fontosabb utcákon is lefektették a gázvezetékeket, 1873. november 18-án este végre kigyúltak a rég óhajtott fények a városban.
A gyár évenként világítási célra és kisebb mértékben ipari célra 2,2 millió angol köbláb légszeszt, 130 vagon porszenet és 8 vagon kátrányt állított elő. A város központjában 1900-ban 560 égőt tápláltak légszesszel, de mindez elégtelen volt. A századfordulóra a lakásokban az égőfejek száma elérte a hétezret, de a gázt fűtésre és főzésre is használták.
A közvilágítás terén a légszesz bevezetése minőségi változást jelentett, de mennyiségit nem, ugyanis a külvárosokba továbbra is csak a petróleumlámpák jutottak el vagy azok sem. Ezt igazolja a Szépítési Egylet 1900. április 9-én megtartott közgyűlésén Géczy Lajos püspökségi uradalmi főtiszt, egyesületi gazda jelentése is. A felszólaló megállapítása szerint „Tévedés az, hogy városunk jellege – mint sokan hiszik – határozottan nagyvárosias, csinos és jó benyomást keltő… Nagyváradon számtalan elhanyagolt, gondozatlan, girbe-gurba, rosszul vagy egyáltalán nem kövezett, nem kavicsolt, világítást nélkülöző utca van, mely utcák sehogy sem illenek városunkhoz, különösen annak milieujéhez… Egymástól nagy távolságban égő, azaz néha csak füstölgő petroleum lámpa mutatja, avagy pislogásával inkább elrejti a hegyes és éles kőburkolatot vagy a nagy kátyúkat, a házak előtt folydogáló szennyvíz-csatornákat…” – olvasható a Tiszántúl 1900. április 10-i számában.
A légszeszgyár jelentősége fokozatosan visszaszorult 1903 után, mivel beindult a villamosmű és a város utcáin is megjelent a villanyfény. Az első világháború után a légszeszgyár be is zárta kapuit.
Megépült a villamosmű
Minőségi változást a Sánc (ma Griviței) utcai villamosmű megépítése jelentett. Az építkezést 1902. október 25-én kezdték. Az első, 20 perces próbavilágítást 1903. november 19-én tartották. A próbaüzemelés egy hónapig tartott, aztán 1903. december 17-től a villamosmű már rendesen működött, villamos energiát szolgáltatva a lakások és intézmények világítására és természetesen az ipari fogyasztóknak is.
„1903 december havában történt először, hogy Nagyváradon a 400 darab gázlámpa és 120 darab petróleumlámpa helyett 45 darab ívlámpa és 1700 darab izzólámpa gyulladt fel, hogy a város közvilágítását megfelelő módon szolgálja. A város képe egyszerre megváltozott. A Fő utcai, Bémer téri és Szent László téri kirakatok villamos ívlámpái nagyvárosias színezetet kölcsönöztek a városnak” – emlékezett 1913-ban Belányi Imre, a villamosmű igazgatója a tizedik évforduló alkalmából. Ugyanő ismertette azt is, hogy a háztartásokban 1904 elején 15 000 izzólámpa volt bekapcsolva, s tíz év elteltével a lámpák száma már 60 000-nél több. A fogyasztók száma is 600-ről 4200-ra nőtt. Az ipari fogyasztás 1903-ban mindössze 25 lóerő volt, míg tíz évvel később elérte a 3500 lóerőt. A legnagyobb fogyasztóknak a vízműtelep, a városi jéggyár, a városi vasút, a villamos üzemű malmok, a téglagyárak számítottak a többi gyár és üzem mellett.
Az 1906-os évet olyan jól zárta a villamosmű, hogy a következő évtől ingyen adta a közvilágítást a városnak, ráadásul a városi középületek világítására fizetett áramfogyasztási bevételekről is lemondott. Ezek együttesen számottevő megtakarítást jelentettek a városi költségvetésben. Ma már mindez hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnhet, bár azt sem szabad elfelednünk, hogy a száztíz évvel ezelőtti közvilágítás a mainak csak a töredéke volt. De mégis, maga a gesztus dicséretesnek tűnik ma is. Az 1912. évet olyan haszonnal zárta a villamosmű, hogy még azt is megengedhette magának, hogy az ingyenes közvilágítás mellett a háztartási fogyasztóknak az addigi 5,25 fillér helyett 4,25 fillért számlázzon kilowattóránként. 1913-ban már a vízműnek és a jéggyárnak is ingyen szolgáltatta a villamos energiát.
Ebben az évben a közvilágítás terén nemcsak a lámpák száma, hanem azok fényereje is jelentősen növekedett. Az izzólámpák száma 1913-ban 2050 darabra növekedett, míg az ívlámpáké 64-re, úgyhogy a közvilágítási lámpák száma a tíz évvel azelőttiekhez képest 20 százalékkal nőtt, a fényerő pedig háromszoros lett.
Belányi Imre igazgató beszámolóját a következő reményekkel zárta: „Jóllehet, a rossz gazdasági viszonyok Nagyvárad város villamosművét is egynéhány fogyasztó elmaradása által érintették, azért még eddig visszaesés nem következett be, és minden jel arra mutat, hogy a villamosmű egy újabb esztendőnek legalább is arányosan fokozott reményekkel nézhet elébe, hogy a városi villamosmű a jövőben még fokozottabb mértékben fogja a város közterheit könnyíteni, sőt az egységár leszállítás a legközelebbi jövő feladata lévén, a magánegyének terhein is könnyíteni fog.”
Bár az igazgató fokozott reményekkel nézett az új esztendőre, az nem hozott semmi reménykeltőt, csak a Nagy Háborút, amire ekkor még nemigen gondolt senki; az pedig néhány év elteltével teljesen megváltoztatta a nagyváradiak életét." 
Forrás : biharmegye.ro