Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget az anyanyelvén,mely részben elérhetővé válik' '

Köszönet mindenkinek '


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Halász Lajos. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Halász Lajos. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. június 23., péntek

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Hetedik rész

A Páris-parti Párizsban a Kis Pipa vendéglőben több eseményt történt a xx. század elején.A Nagyváradi Napló több munkatársa fordult meg a vendéglőben.Szilágyi Aladár bolyongásaiból azt tudjuk meg,hogy milyen kapcsolatban voltak Ady Endre,Léda (Diósyné,Brüll Adél),Fehér Dezsőné,valamint Halász Lajos.Választ kaphatunk arra a kérdésre : Ady Endre mikor szeretet bele Lédába?A szerző a Páris patak partját használja fel a cikkében.Az ERportban ezt olvashatjuk :

"Mielőtt a címbe foglalt patak forrásvidékén elkezdett bolyongásait a Szent János utca 5. szám alatti Kis Pipánál befejezné, Szilágyi Aladár megkísérli felidézni azt a 11. szám alatt lezajlott, később szerelmi vihart okozó találkozást, mely megannyi városi legendának és főleg Ady Léda-vers lavináinak az előidézője lett.


A Kis Pipa vendéglő kerthelyisége, Juhász Gyula váradi törzshelye

Ez az ideiglenes redakció, mely a Nagyváradi Naplónak 1898-as beindulása óta immár a harmadik székhelye, kényszermegoldás volt 1901-ben a laptulajdonos-főszerkesztő Fehér Dezső részéről, hiszen magukat összébb húzva, a saját otthonából különített el egy tágas, de ablaktalan helyiséget (mely 63 esztendővel később csekélységem első váradi albérlete lett). Ezt a személyemhez kötődő adalékot nem dicsekvésképp ismételgetem, hanem mert odahurcolkodásomat követően lépten-nyomon azon kaptam magam, hogy engedve a genius loci kísértésének, újból és újból megpróbálom felidézni: ki mindenki fordulhatott meg ezen a helyen, e komor falak között hat évtizeddel azelőtt?
Állandó „szobatársaim”, Ady, Szűts Dezső és Pásztor Ede, valamint az akkori házigazda, Fehér Dezső mellett, a város szellemi elitjének a színe-java forgolódhatott itt, hiszen a Nagyváradi Napló egyik erőssége éppen a külmunkatársak népes serege volt. Már indulása pillanatától olyan váradi nevek kötődtek a laphoz, mint a rendkívül művelt, dúsgazdag jogász, Adorján Emil, a nagytudományú, jeles tárcaszerző, Várady Zsigmond, avagy a szépirodalomban, a művészettörténetben, társadalomtudományokban egyaránt kiváló – ekkor még pályakezdő – Ritoók Emma. Vettem magamnak a fáradságot és előszámláltam, hogy Ady 1903 októberében bekövetkezett távozásáig, csupán Nagyváradról közel harminc szerző kopoghatott be a Szent János utcai redakció ajtaján. Nem hiába: sikk volt és megtiszteltetés a Nagyváradi Naplóban publikálni. Korabeli feljegyzésekből tudom, hogy olyan helybéli polgárok is bejáratosak voltak a redakcióba, akik csak olvasókként kerültek a lap bűvkörébe. Mint például a szemközt lakó Aufricht Mór, „mindenki Aufricht bácsija”, az Emilia malom társtulajdonosa, aki „nagy házat” vitt elől a Szent János utcára, hátul, kertjével a Körösre néző családi rezidenciáján. Sikeres, áldozatkész vállalkozó volt, a városi közgyűlés oszlopos tagja, aki a színházépítés, a Kereskedelmi Kamara stb. ügyének előremozdítójaként is jeleskedett. Szűts Dezső jegyezte fel, hogy „naponta bejárt a Nagyváradi Napló műhelyébe dr. Friedlander Sámuel is. Nem írt ugyan egy betűt se, de zsenialitásának egész kincsestárát pazarolta az újságra. Buzdított, bátorított valamennyiünket, és olyan rettegett kritikusunk volt, hogy írás közben mindig arra gondoltunk félve: mit fog szólni hozzá dr. Friedlander Sámuel?”

Deésy Alfréd, Ritoók Emma és Várady Zsigmond

Ez a redakció, minden szűkössége mellett igen-igen „jó helyen” volt, hiszen három házzal odébb, az 5. szám alatt egy fontos intézmény: a Kis Pipa működött, tőle húszlépésnyire már a mitikus Bémer térre nyílott az utca. Oda, ahol a frissen emelt Szigligeti Színház működött, s amely az ide torkolló utcákkal, meg a Körösön túli ikertestvérével, a Szent László térrel és annak környékével egyetemben, csupa vendéglővel, kávéházzal, cukrászdával, kiskocsmával volt kibélelve. Ami a Kis Pipát illeti, Fehér főszerkesztő úr innen hozatta az ebédjét és a friss sörét, Adynak viszont – bár elő-előfordult benne –, közelsége ellenére, mégsem vált a kedvenc törzshelyévé. Az ő távozása után bő két esztendővel, 1906. februárjában Váradra csábult pályatársnak, Juhász Gyulának viszont a legkedvesebb időmúlató helye lett. Péter I. Zoltán barátom A Zöldfától a Kék macskáig. Nagyváradi vendéglők a Monarchia korában témájú könyve számos adalékkal bizonyítja ezt. Maga a költő Várad című versében így emlékezett: „Várad: szőlőkoszorús őszöd / Mily tarka pompa tört szememben, / S a Kispipában kék ködök közt / Hány szürke bánatot feledtem, / Mikor az élet öklelőzött, / S az évek szálltak már felettem, / S én csak daloltam s késve késtem / Aratni jégvert kis vetésem.” Juhász rendszerint itt ebédelt, elmaradhatatlan cimborája, Deésy Alfréd társaságában. Ez a páros bizarr látványt nyújthatott a váradi publikum számára: a csupa görcs, kopott ruhájú költő a válláig sem ért a rafinált eleganciájú énekes-színésznek, aki mindig maga tervezte öltözetben járt. A cirkuszi erőművész múlttal dicsekvő Deésy – aki később, a két világháború között filmrendezőként és filmszínészként híresült el – 1909-ben Atalanta címmel operettet komponált Juhász verseire. A váradi legendárium szerint, mivel nem ismerte a hangjegyeket, a Kis Pipába menet magukkal cipelte asztaltársaságába a színház valamelyik karmesterét. Ha netán eszébe jutott egy-egy motívum, egy-egy zenei frázis, elkezdte fütyörészni, a dirigens meg sebtében lekottázta a frissiben kiötlött dallamtöredéket. Ugyancsak ehelyt generálódott legenda az is, hogy Juhász annyira izgult az Atalanta prömierje miatt, hogy nem mert megjelenni a teátrumban. Deésy a színház és a kisvendéglő között ingázva jelentette a Kis Pipában szorongó költőnek a bemutató fejleményeit…
Előző Szent János utcai sétám alkalmával szerzői önkényem előjogával (vissza)élve hagytam abba egy jelenetet: „Az »én szobám« üveges ajtaja ugyanarra az előszobára nyílott, mint a Fehérék hajdani lakása. S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy…” Itt szakítottam félbe – eléggé el nem ítélhető módon – a mondatot. Úgymond, az érdeklődés fokozása érdekében késleltettem a később irodalomtörténeti jelentőségűnek bizonyuló mozzanat folytatását. Nos, úgy vélem, épp itt az ideje, hogy befejezzem a félbehagyott epizódot: S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy, a legutolsó párizsi divat szerint öltözött hölgyet, akit Fehér Dezső kísért ki a lakásuk ajtaján, és bemutatta neki a költőt. – Gondolom, nem rejtély olvasóink számára sem, hogy ki lehetett ez a nagyvilági dáma…
Ady és Léda első találkozásának és megismerkedésének irodalma – ahogy azt már idézett kollégám, Péter I. Zoltán megállapította – kisebb könyvtárnyi terjedelmű. Sokan, sokféleképpen megírták, ahány szerző, annyiféleképpen, megannyi legenda született belőle, hitelesnek vélt szemtanúk, vallomástevők, kortársak emlékeit értelmező szerzők, irodalomtörténészek sora legalább nyolc-tíz változatban hagyta az utókorra ennek a viharos, valóban irodalomtörténeti jelentőségű szerelemnek a történetét. Maguk az érintettek – pillanatnyi hangulatuk hatására – alig, olykor önmaguknak is ellentmondva idézték fel a történteket. Zoltán barátom több szitán áteresztve, megkísérelte átszűrni és hitelesen prezentálni Ady és Léda megismerkedésének történetét:

Ady és Léda. Szerelemféltés szülte szerelem

„Diósyné Brüll Adél 1903 nyarán hazajött Párizsból, hogy meglátogassa édesanyját. Váradi barátnője, Fehér Dezsőné éppen nyaralt, nem tartózkodott a városban. Az elegáns párizsi asszonyt váradi gavallérok vették körül, akik közül a leghevesebben Halász Lajos hírlapíró udvarolt neki. A történethez tudni kell, hogy Halász hosszú éveken át Fehérné szeretője, leányának apja volt. Halász nem sejtette, hogy az asszonyok barátnők. Amikor Fehérné visszatért a nyaralásból, megtalálta Adél leveleit Halász lakásán, és ezekből rájött, hogy a barátja megcsalta Adéllal. Úgy tett, mintha semmit sem tudna. Derűsnek mutatkozva szervezte meg barátnője búcsúvacsoráját. Hogy ne legyenek hármasban, Fehérné megkérdezte Adélt: kit hívjanak számára partnernek. Ő mit sem sejtve Halász Lajost nevezte meg nagy ártatlanul, aki, mint mondta, hetek óta hozzá szegődött. Fehérné kíváncsi volt a férfi reakciójára, ezért amikor meghívta őt telefonon, nem mondta meg, hogy rajta és férjén kívül ki lesz még a társaságukban. Mikor a kissé késve érkező Halász a Royal kávéház bejáratánál meglátta az asztalnál Fehérrel a két asszonyt, megértette a helyzetet, majd se szó, se beszéd sarkon fordult, valósággal elmenekült. Adél elképedt, nem értette a történteket. Annál inkább Fehérné, aki ekkor az elkedvetlenedett barátnőjét megszánva felajánlotta, hogy hív majd számára egy másik partnert. Így bukkan fel Ady, bár ő Fehérné és Biró Lajos noszogatására is csak igen nehezen akarta elfogadni a meghívást. Végül engedett, a találkozás megtörtént, igaz, már az EMKE kávéházban.”
Benedek István, a sokoldalú pszichiáter, író, a lélekbúvár érzékenységével jelenítette meg az ott történteket: „Ahogy egymással szemben ültek, pillanatok alatt megváltozott a világ. Adél kivirult, mert hódítani akart, hogy kiküszöbölje a hiúságán esett csorbát (őt cserbenhagyták!), Ady pedig egy csapásra beleszeretett Lédába. Itták a pezsgőt, csillogó szemmel nézték egymást, és beszéltek összevissza. Lédának is tetszett a nagyszemű barna legény, nem a költő, hanem az áhított kisfiú a 26 évével, provinciális üdeségével. Adyt az érett, 31 éves párizsi asszony varázsolta el, az okos, a tapasztalt, a szenvedő, aki meleg hangján a sikereiről és gyötrelmeiről egyformán méltósággal beszél. Hódítás és hódolás: Adél élvezte a sikert, Ady ellenben szerelmes lett, végletesen, ahogy még soha.”
Ezek szerint el kell vetnem a magam örömére épített egyszerű és egyszeri legendámat, mely szerint Ady és Léda egymásra találásához elegendő volt az a bizonyos első mozzanat, amidőn a költő kilépett a „szobánk” ajtaján, és megpillantotta főszerkesztője oldalán a múzsájának menendő asszonyt… " 

Forrás : erport.ro

Egy kis séta a Páris-parti Párizsban - Hatodik rész

Szilágyi Aladár bolyongásai a Páris-parti Párizsban Az ERportban hozzájárul,hogy jobban megismerjük a Nagyváradi Naplót,Ady Endrét,Fehér Dezsőt,vagy Halász Lajost.A szerző a nagyváradi Páris patakra utal a cikkében.

"A napjainkban Ady Endre nevét viselő utca elején, a 11. számú, földszintes házban hosszabban időzik el a Várad-Olaszi kultúrtörténetében portyázó Szilágyi Aladár. Okkal teszi, hiszen ennek a jellegtelennek tűnő épületnek a falai nagy idők izgalmas, bizarr történeteinek színteréül szolgáltak a huszadik századelőn.


A keskeny, kanyargós, egykori Pokol utca, mely me Ady Endre nevét viseli

Ámbátor tisztában vagyok azzal, mennyire nem ildomos a város múltjába indított bolyongásaimra – melyek egy-egy korszak számos fontos héroszának alakját villantják föl – a magam személyes dolgait felfűzni, de elkerülhetetlen. Elkerülhetetlen, mert a számomra szerencsés véletlen úgy hozta, hogy első nagyváradi albérletem (az akkortájt egy illegalista-kommunista hős: Breiner Béla nevét viselő utcában), ez az ablaktalan, homályos fészek, behurcolkodásom előtt bő hat évtizeddel a Nagyváradi Napló szerkesztőségi szobája volt! Házigazda-rokonaim révén pontosan lokalizáltam: az én fekvőhelyemmel szemközti fal mellett állt egy, azóta legendák forrásává emelkedett íróasztal, mely Ady Endre szerkesztő urat szolgálta. Ez a szükségmegoldásból ideiglenes szerkesztőségként fungáló helyiség annyira szűk volt, hogy a kortársak emlékezete szerint Adynak éjszaka is elválaszthatatlan cimborájával, Szűts Dezsővel kellett a bútordarabon osztozkodnia. Később Szűts „önállósította magát”, amikor – akár kollégájuk, a náluk ifjabb Pásztor Ede – saját munkaasztalt kapott. A nem túl terjedelmes lakás utcára néző traktusa a főszerkesztő-laptulajdonos Fehér Dezső és szépasszony neje, Breitner Janka (Ady szerelmi életének buzgó bonyolítója) otthonául szolgált. Az „én szobám” üveges ajtaja ugyanarra az előszobára nyílott, mint a Fehérék hajdani lakása. S egyszer, amikor Ady kilépett a redakció ajtaján, megpillantott egy… Az érdeklődés kaptációja érdekében hadd késleltessem ezt a majdan irodalomtörténeti jelentőségűnek bizonyuló találkozást.

Emléktábla is jelzi: itt működött egykor a Nagyváradi Napló

Az utcát, mely ma Ady Endre nevét viseli, az ő korában Szent János, azelőtt Pokol utcának hívták. A Páris-patak mentén („in platea fluvii Paris” – ahogy az 1766. évi adójegyzékben szerepel) elterebélyesedett Olaszi, szeszélyes utcaszerkezetében megtartotta törökvilág előtti-alatti jellegét. „A török vircsaftot csak a keskeny, kanyargó sikátorok őrizték meg – olvasható Nagy Endre Várad-könyve, az Egy város regénye lapjain –, szeszélyesen kikönyöklő, szegényes viskóikkal, és a kövezet, ami szintén hires váradi specialitás volt. Kutyafej kövezetnek hívták. A Körös medréből kaparták ki a görgetegköveket, azt rakosgatták egymás mellé. Az egyik utcát Pokol utcának hívták. Aki egyszer gyalog végigjárta, vagy szekérrel végigzörgött rajta, mindjárt megtudhatta, hogy miért hívják így…” – Nagy Endre kutyafejkövei még „éltek” az én gyerekkoromban. Valahányszor néhány vakációs napomat itt múlattam a Szent János utcában, reggelente, az akkor még nagyon is létező konflislovak ritmikusan csittegő-csattogó patamuzsikájára ébredtem.
Ady 1901. május 22-én szerződött át a Szabadságtól Fehér Dezső lapjához, s a városból való távozásáig, 1903 októberéig dolgozott a Nagyváradi Naplónál. Fehér, aki a Nagyvárad szerkesztője volt Sas Ede oldalán, 1898-ban indított újabb lapot, mely a már bejáratott Szabadság mellett nem csak konkurenciát jelentett Sasék számára, hanem tovább színesítette a sajtóvilágot. Ady másik elválaszthatatlan cimborája, Halász Lajos pedig – ugyanígy – már Fehér Dezső Nagyváradi Naplójából kiválva, 1900 nyarán alapította meg a maga Friss Újságját. Ekkoriban születhetett az a legendába illő anekdota, mely szerint egy pesti kávéházban megkérdik az oda betévedő nagyváradi atyafit: „mi újság Váradon?” „Az, hogy ezen a héten egyetlen újságot sem indítottunk” – hangzik a frappáns válasz. Fehér Ady átcsábításakor már nagyon sikeres „médiamogul” volt, tekintélyt szerzett mind az olvasók körében, mind a szakmán belül. Nagy Endre, aki ekkor a rivális Szabadságnál dolgozott, nem véletlenül írta róla, hogy „az újságírók doyenje Fehér Dezső volt. Talán a 30-ik évéhez is közel járt már, de azért lobogott, mint a két végén meggyújtott gyertya.” Ady számára nem csupán szabadelvűsége miatt válhatott vonzóvá Fehér lapja, hanem kényelmi szempontból is konveniálhatott neki, hiszen éppen akkoriban bérelt a Szent János utca 28. szám alatt hónapos szobát, onnan szinte csak át kellett sétálnia az utca egyik oldaláról a másikra, máris a redakcióban termett. Szűts Dezső számára is „jó hely” lehetett a Szent János utca 11., hiszen tíz perces sétával jutott el ide másik munkahelyéről, a Széchenyi téri régi városházáról. Ami pedig a hangyaszorgalmú Pásztor Edét illeti, ő hosszú ideig két vasat tartott a tűzben, hiszen rendszeresen bedolgozott a Fehérhez 1900-ban hűtlenné vált Halász lapjába is, a Friss Újságba. (Az ekkor még a Szabadságnál dolgozó Ady hírhedetté vált Egy kis séta című cikke éppen a Friss Újságban jelent meg…) Furcsa sajtóvilág volt ez a múlt századelőn, furcsa és szövevényes viszonyokkal, kapcsolatokkal, átjárásokkal egyik redakciótól a másikig.

Ady íróasztala az Emlékmúzeumban, korabeli tárgyakkal és a Napló egy példányával

Ady Endre és Fehér Dezső kölcsönösen tisztelték, értékelték egymást. A költő halála után ő gyűjtötte egybe 1900 és 1904 között megjelent publicisztikai írásait, Ha hív az acélhegyű ördög címmel. Ady pedig a maga részéről a Nyugat 1914. májusi számában tisztelgett Fehér nagysága előtt, Fehér Dezső jubileuma címmel: „Huszonöt év óta újságíró, a vidéki zsurnalisztika daliás kőkorszakát még ismerte, mikor is Iványi Ödön írósága és emberi kedvessége adott a többi skriblernek ilyen-amolyan menlevelet. De Fehér Dezső átnőtte a rohamosan zúdult korokat, mindig benne maradva a forgatagos fejlődésben, együtt fejlődött a nagyvárosiasodó »Pecze-parti Athén«-nal, sőt mindig előtte haladt. Az immár legendás Iványi óta nem volt vérbelibb, munkásabb, városibb, érdeklődőbb és váradibb újságírója Nagyváradnak nála. Nekem különösen háládatos emlékezéssel kell tömjéneimet parázsra szórnom, hogy most őt jubilálják. Írót ad az isten többet, mint kéne, de Fehér Dezső jóval több lett egy írónál, mihelyst a keserű Élet ráfogta a kiadó-szerkesztői robotra. Tudta, talán ma is legjobban ő tudja, hogy kicsoda és micsoda a jó újságíró, de adorálásig térdelt, ha az újságíróiban írót érzett meg. Talán ma érzem legfájóbban, micsoda ritka fajtát reprezentál ez a jubilált vidéki szerkesztő, aki az író-talentumot úgy tudta és tudja ma is imádni. »Szálljatok, fiúk – ez érzik egy-egy kedves-szomorú pillantásán, ha a szerkesztőség ifjai szép írásokkal rukkolnak elő –, mert miért is maradnátok Biharnak és Nagyváradnak?« Ez az önzetlenség tette Nagyváradot egy időben s ma is egy kicsit zsenihíressé, holott csak Fehér Dezső látta meg s küldte tovább az embereit. Irodalomban, újságírásban, politikában s a fórum sok más ágálásában Budapesten s szerte az országban bevált nevek és sikerek hirdetik a nagyváradi jubiláns érdemeit.”

Legendáriumot generáló eset Halász Lajos Fehér Dezső lapja elleni – a sajtótörténetben példátlan –, cselszövéssel egybekötött „merénylete”. Kettejük viszonya igen összetett volt. Egyrészt „mindenki” tudta Váradon (a férj kivételével), hogy Halász Fehérné, a szépséges Breitner Janka szeretője. A város jól értesült kávéházi köreiben azt is le merték fogadni, hogy… ő „részesítette gyermekáldásban” a Fehér famíliát. Úgy tűnik, az „érintett férj” mit sem tudhatott minderről. Ő amiatt haragudott igazán Halászra, mert annak idején ugyanazt cselekedte vele, mint ő a Nagyváraddal: otthagyta a Naplót, és megalapította a saját újságját. Minden lap, a Nagyváradi Napló kivételével üdvözölte az új laptárs, a Friss Újság megjelenését. A nevezetes Halász–Fehér affért Nagy Endre mesélte el a legrészletesebben az Egy város regénye oldalain. Ezzel a könyvvel egy gond van: szerzője – saját bevallása szerint – a kötet megírásakor nem törekedett filológiai pontosságra: „Óva intem a hivatásos böngészőket, hogy írásomban ne keresgéljenek kronológiai tévedéseket és zavarokat, mert ilyesmit keresgélés nélkül is bőven fognak találni benne. Aki a történetírás mágiájával a múltat akarja fölidézni, nem sok hasznát látja a kronológiai sorrendnek és a száraz adatoknak. Ezek mint a rosta, csak a zörgő kavicsot tartják vissza, de nyomtalanul áteresztik a lényeget: a kor lelkét.”

A Nagyváradi Napló szerkesztősége egy néhány évvel később, Juhász Gyula látogatásakor készült felvételen

„A Nagyváradi Naplóban Fehér Dezső már nyáron hirdetni kezdte, hogy Iványi Ödön hátrahagyott írásai között sikerült megtalálni Tisza vármegyéje című tanulmányát, amelyet a karácsonyi számban fog közölni, ünnepi szenzációnak – idézi Nagy Endre a történteket –. Attól kezdve naponta ott virított a lap homlokzatán a Tisza vármegyéjének hirdetése, a házfalakon pedig plakátok figyelmeztették a járókelőt, hogy várjon az eseményhez illő izgalommal, de türelmesen karácsony első napjára, akkor végre megtudhatja, hogy mi van a Tisza vármegyéjében.” Halász Lajos egy nappal az ünnepi szám megjelenése előtt megvesztegetett egy nyomdászinast a Nagyváradi Napló tipográfiájában, ellopatta vele a Tisza vármegyéje kefelevonatát, s a szenzációt ígérő szöveget a Szabadságban jelentette meg. „Akkor aztán egy frissen gőzölgő újságot zsebre dugott, engem karon ragadott, és magával cipelt a hajnali utcára. (…). Egyenest Fehér Dezsőhöz siettünk vizitre. A konyha felől kerültünk, Halász Lajos bezörgetett, és a kis cseléd ijedt arccal bocsátott a lakásba. Lábujjhegyen surrantunk a hálószobába, ahol Fehér Dezső a falnak fordulva gyanútlanul aludt. Halász a két kezével magasra fogta a Szabadságot, amelynek első oldalán nagy betűkkel harsogott Tisza vármegyéje. Valamikor Mózes tarthatta így a kőtáblát hívei elé, aztán rettenetes fahangján rázendített a vérforraló harci dalra: »Föl, föl vitézek a csatára, a szent szabadság oltalmára!« Fehér Dezső felriadt álmából, felénk fordult álmos szemmel, értelmetlenül. Elolvasta a címet, aztán újból visszafordult a falnak. Többször meg kellett ismételni az ébresztést, míg végül megértette, miről van szó. Kiugrott az ágyból, és ádázul toporzékolva jajveszékelt: Apagyilkosok! Zsiványok! De hát ez már nem segített. Csak föl kellett öltözködnie hamarosan, és le kellett jönnie velünk a Koronába, hogy rögtönzött bankettel ünnepeljük meg a nagyszerű stiklit. Az újságíró becsület megkövetelte, hogy Fehér Dezső is jó képpel részt vegyen benne.”

(Folytatjuk)

Forrás : erport.ro