Kitől kapta Ady a „mérgezett csókot” ? Péter I. Zoltán helytörténész cikkéből megtudjuk,mely a Várad folyóiratban jelent meg :
Ismeretes, hogy Ady Endre 1900. január első napjaiban érkezett Nagyváradra, miután leszerződött a Szabadság
szerkesztőségébe. A véletlen folytán ugyanekkor érkezett a városba
Rienzi Mária orfeumdíva is. Az utóbbi a korabeli újságok beharangozó
cikkeiből tudható:
„A Fekete Sas alsó éttermében
olyan kiváló művészi erőkből álló társulat szórakoztatja most a
közönséget, amilyen évek óta nem volt nem csak Nagyváradon, de egyetlen
vidéki városban sem. A budapesti »chantanok« [énekesek] ünnepelt
primadonnája Rienzi Mariska válik ki különösen a jeles társulat tagjai
közül. Már megjelenésével is frappirozza [meglepi, meghökkenti] a
közönséget. Kosztümjei mintadarabok. Játéka, játékművészete pedig
bámulatba ejti a legöregebb orfeum habituéket [törzsvendégeket] is.
Minden mozdulata ötlet, elevenség, éneke és játéka a legteljesebb
harmóniában állanak, s kupléi igazán gyöngyei a chantan [zene]
irodalomnak. Mert a chantanoknak is van irodalma; az orfeumokban is van
művészet ha olyan képviselője akad, mint Rienzi Mariska. Önmaga ellen
vét, aki meg nem hallgatja.”(Nagyváradi Napló, 1900. január 10.)
A továbbiakban is a „művésznőt” dicsérő kis hírek következnek a Nagyváradi Napló 1900. januári lapszámaiból.
„Rienzi Mariska minden este a
Fekete Sas éttermében az előadások központja, ki szellemes új kuplék
művészi előadásával szórakoztatja a közönséget.”(1900. január 12.)
„A Fekete Sasban tegnap léptek
fel az új tagok, két nő és egy férfi, de az orfeum slágere még mindig
Rienzi Mariska…”(1900. január 17.)
„A Fekete Sas alsó éttermében
minden este zsúfolt ház mellett játszik Rienzi Mariska. A közönség nagy
elismeréssel tapsol játékának, melyet valóban ki is érdemel ez a
chansonett zseni, mert kupléi éneklésében és előadásaiban annyi bájt,
diszkrét pikantériát, utánozhatatlan sikket tanusít, mint előtte eddig
kevesen…” (1900. január 19.)
De egyszer csak egy új
orfeumtársulat lépett fel a Fekete Sas alsó éttermében, ahol a sztár már
Moni Mandel komikus, a Somossy mulató kedvence volt. A régi társulatból
bár visszamaradt Rienzi Mariska, de már nem sokáig, mivel a közönség
újabb arcokra vágyott… (1900. február 1.) És ezzel egy időre el is tűnt a
nő a váradi vendéglő pódiumáról.
Nagy Endre visszaemlékezése
szerint: „A hosszú-hosszú őszi és téli estéken jöttek a Fekete Sasnak, a
Zöldfának és a Walterájnak [a Rimanóczy szálloda kávéháza] késő
éjszakába nyúló előadásai. A zengerájok. A műfajnak ősidők óta magától
értetődően a német nyelv volt az egyetlen megnyilatkozási formája.
Kuplékból, sanzonokból, csattanókra épített viccekből, úgynevezett
»lócelák«-ból és záradékul néhány paravánból és bútorból hevenyészett
boházatból tevődött össze a műsor. A termelés vajmi gyér volt a
műfajban; a sikeresebb kuplék, sanzonok, viccek évről-évre hűségesen
visszatértek. Itt aztán, ha a közönséget nem is várhatták izgalmasabb
meglepetések, de viszont megvolt hozzá a módja, hogy a művészt megelőzve
kórusban zengje el e csattanókat. Az is jó mulatság volt akkoriban. […]
Ott volt az a nevezetes sanzonénekesnő, aki Ady Endre révén később, ha
nem is közvetlenül a művészetével, de művészi pályáján szerzett
betegségével bekerült az irodalomtörténetbe.”
Ady harca a brettli ellen
Mialatt a Nagyváradi Napló
névtelen újságírói nem fukarkodtak az orfeumi előadások és Rienzi Mária
dicséretével, Ady szinte a Nagyváradra való érkezése első pillanatától
kezdve harcot kezdeményezett a Szabadság lapjain a művészietlen, főleg a német nyelvű orfeum-előadások ellen.
A lap 1900. január 18-i számában
egyebek mellett ezt írta: „Nagyvárad egy idő óta valóságos artista
fészek. Cirkusz, orfeumok, daltársulatok, női, férfi és finom vegyes
zenekarok cáfolgatják esténként és állandóan a megrendült pénzügyi
állapotokról szóló elterjedt véleményt. Különösen a művésznők dominálnak
szép számmal. Itt már határozott túltermelésről lehet szó. Mindegyik
művésztruppnak megvan a saját sztárja. Egyik rettenetes lángoló
frizurájával hódít, a másik excentrikus toalettjével, sőt olyan is van,
ki elviharzott ifjúsága egyik kedves emléke gyanánt egy szépségversenyen
nyert diplomát őriz. A diploma kiállítási évét homály borítja…”
Az utóbbi „művésznő” valószínűleg
Rienzi Mária lehetett, akiről ugyanazon lap egyik névtelen cikkírója –
talán éppen Ady – 1900. január 11-én ezt írta: „A Fekete Sasban egy
daltársulat működik mostanában. De a reklámjaiknak sokkal nagyobb hangja
van, mint énekesnőinek és többek között a plakát egy Rienzi Mariska
nevű kisasszonyról is említést tesz, aki »kitüntetett szépség«”.
Ady az egyre jobban elharapódzó
brettli – azaz a vásári, olcsó eszközökkel dolgozó, ripacskodó,
többnyire énekes-táncos színjátszás – elleni harcát tovább folytatta.
A Szabadság 1900. május 20-i számában, az Orfeumok városa – Könyörgés egy cseppnyi magyarságért –
című írásában azt bírálta, hogy ezeken a helyeken csak elvétve lehet
magyar beszédet hallani. De hasonló szellemben íródott az ugyanezen
lapban 1900. május 31-én megjelent Brettli-kultúra című vezércikk is, úgyszintén Ady tollából.
Visszatér az ünnepelt sztár
A Fekete Sas étterem kerthelyiségének kis színpada 1902 májusától hosszú időre az orfeumok tanyája lett. Néhány, a Nagyváradi Naplóban erről szóló híradás a visszatért és újra itt fellépő Rienzi Mariskát külön is kiemelte:
„A Fekete Sas szecessziós
színpada egyre nagyobb közönséget hódít. Az orfeumnak igazán kiváló,
jeles művészerői vannak. Rienzi Mariska, ez a páratlan excentrikus
művésznő a régi fénykorát varázsolta elő újra a Fekete Sas orfeumának.
Az ő csodás temperamentuma, pazar kedve, pompás brettli művészete
valóságos Rienzi-lázt csinál újra…”(1902. július 8.)
E rövid hírcikkben akadt egy
kifejezés, „excentrikus művésznő”, amelynek értelmét érdemes pontosan
meghatározni. Személyekre vonatkoztatva az excentrikusnak több jelentése
is van: erősen nevettető számokban szereplő, látszólag ügyefogyott
artista; különcködő, eredetieskedő, bogaras személy; bizarr alak; a
szokástól feltűnően eltérő magatartású ember, azaz különc. Hogy Rienzi
Mariskára a fentiek közül melyik lehetett a jellemző, a személyes
ismeretség, netán filmfelvételek hiányában, jó száz év távlatából nehéz
lenne megmondani. A visszaemlékezők egyöntetű véleménye szerint harsány
számaival nem szolgált rá a Nagyváradi Napló elismerő hangú cikkecskéire.
De folytassuk a Rienzi Mariskát
dicsérő cikkek felidézését: „Még csak ma este játszik a Fekete Sasban a
mostani orfeum társaság. Pár napig a Tarka színpad művészgárdája
foglalja el a helyet, s azután újra visszajő még kitűnőbb atrakciókkal
gazdagodva. Tegnap este újra Rienzi Mariskát ünnepelte a publikum. Ez a
páratlanul sikkes, temperamentumos excentrik gazdag műsorával mindig
szenzációt csinál. Tegnap gyönyörű csokrot nyújtottak föl a művésznőnek,
s minden énekszámát megismételtették…”(1902. július 9.)
„A Fekete Sas szecessziós
színpadán ma lesz az utolsó előadás. A tegnapi előadásnak nagy kára
volt, hogy Rienzi Mariska a nagyon népszerű excentrik művésznő nem
lépett föl gyöngélkedése miatt. A művésznő betegsége nem komoly, ma az
utolsó előadáson már résztvesz. Négy napig Gyulán és Csabán játszik a
szecessziós színpad, s azután új erőkkel gazdagodva fog visszatérni a
Fekete Sasba.” (1902. július 10.) Érdekes, még akkor is emlegették
Rienzi Mariskát, amikor nem lépett színpadra.
Rienziék visszatérte után az
úgynevezett szecessziós színpad, amellyel ő is fellépett, a hirdetési
rovatban is reklámozta önmagát: „Ma és minden nap a szecessziós színpad
nagy variette előadása a Fekete Sas szálloda nyári helyiségében. A
nagyérdemű közönség becses pártfogásáért esedezik az igazgatóság.”(1902.
július 22.)
Amíg Váradon voltak, szinte
minden előadásuk előtt vagy után néhány mondat csak Rienzi Mariskának
szólt: „…Rienzi Mariska sanzonett királynő még egyre aratja a
diadalait…”(1902. július 25.)
„…Az eddig nagyon népszerű
jelesebb tagok tovább maradnak. Rienzi Mariskán, e nagystílú, pompás
sanzonetten kívül… [és itt következik egy néhány névből álló
felsorolás]” (1902. július 26.)
„Az orfeumi társaságnak Rienzi Mariska a legünnepeltebb primadonnája…”(1902. július 27.)
De mindennek vége szakad egyszer,
és 1902. augusztus elsejétől új orfeumi társulat lép fel a Fekete Sas
nyári kerthelyiségében. Nem lépett fel többé Rienzi Mariska sem…
Ady és Rienzi
A Nagyváradi Napló
1902. július 5-i számában Ady is írt az orfeumdíváról, ráadásul
dicsérően: „…Rienzi Mariska s az új gazdag művészi gárda felújították a
Fekete Sas orfeumának hajdani fénykorát. Újra vidám és mámoros élet
lakozik a Sasban. Minden este nagy és előkelő közönség – hölgyek is –
hallgatja végig az előadást. Rienzi Mariska természetesen a legfőbb
sztár. Pompás számaival alig tud betelni a közönség…”
Mi okozhatta azt, hogy Ady
megváltoztatta a véleményét és elismerően írt az addig bírált Rienzi
Máriáról? Ennek egyetlen magyarázata az lehet, hogy időközben
megismerkedtek egymással.
Ady Lajos állítása szerint
vonaton találkoztak, amikor Ady 1902. július 3-án visszatért Nagyváradra
Kaposvárról, ahová Bilkey Irén színésznő kedvéért utazott. Július
közepén már meghitt kapcsolat alakult ki kettőjük között. Ezt bizonyítja
az a fénykép, amelyet Rienzi dedikált Adynak a következő szöveggel: „A
Sors keze bárhová üldöz, mindig visszavágyódom hozzád, akinek kezeibe az
Életemet elhelyeztem, ez a kívánsága a téged mindig imádó, a sírig hű
Máriádnak. Nagyvárad, július 15, 1902.”
Két napra rá Ady egy cikket jelentetett meg a Nagyváradi Naplóban, Mária asszony versei címmel: „Egy laptársunk [a Nagyvárad]
már kipattantotta a titkot, hogy Rienzi Mariska, a szép sanzonett
királynő verseket ír s akar kiadni. Mária asszony, ahogy őt bizalmasan
becézik, csakugyan poéta. […] szomorúak, könnyezők mind a Mária asszony
versei. Ő aki a »sikk, fess, snájdig, elegánt« s egyéb szilaj dalokkal
gyújtja lángra a publikumot, ha egyedül van, sírni szokott. Annyi
bizonyos, hogy érdekes lesz a Rienzi Mariska verseskötete, ha csakugyan
megjelenik, de orfeumban aligha adhatják elő egyik versét is…” A költő
cikkében két szakaszt közölt Rienzi egyik verséből, s ezekből
egyértelműen megállapítható: írásában indokolatlanul dicséri a rímelő
sorokat. Azok szerzőjét nem lehet „poétá”-nak nevezni. Érdekes, hogy az
erős kritikai érzékkel megáldott Ady, jóval később, hasonlóan túldicséri
Csinszka első verspróbálkozásait is. És bár azok különbek voltak Rienzi
rémes rímeinél, mégis távol álltak az elismerést érdemlő lírai
alkotásoktól. Tudhatta ezt jól Ady is mindkét esetben, de elfogultan nem
mondott őszinte véleményt.
Ezek után joggal kérdezhető:
milyen lehetett, hogyan nézhetett ki az a nő, akinek sikerült verséről
az igaz kritikát „belefojtania” a költőbe. Nem valami hízelgően
nyilatkozott róla egyik ismerője, Nagy Andor, aki szerint Rienzi Mária
Adynál idősebb volt, „roppant testiség kiabált róla, és molett volt,
hatalmas keblekkel és a szája rikított”.
Fehér Dezsőné női szemmel még
pontosabb leírást adott a kupléénekesnőről: „Már ha megjelent a
színpadon, a férfiközönség erősen megtapsolta. A külsejére határozottan
emlékszem: afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős,
kit egy kis csúfolódással »debellának« lehetne mondani; erősen befűzött
termet, hatalmas domborulatokkal. Szerintem tíz évvel lehetett idősebb
Adynál, úgy harmincnégy-harmincöt éves, de ehhez a korhoz képest már
hervadt, arca ennek ellenére elég szép. Tűz mindenesetre volt benne;
haja vörösre festett. Fekete, csipkés-flitteres sanzonettruhája a kor
divatja szerint földig ért, fején nagy fekete kalap, kalapján és szíve
táján piros virággal.” Fehér Dezsőné még azt is hozzátette: az énekesnő
valódi neve Novák Mária, de az éjszakai életben egyszerűen csak
Marcsának nevezték.
Rienzi mint kupléénekesnő
népszerű volt Pesten és vidéken egyaránt az éjszakai világban.
Valósággal magához láncolta a fiatal újságírót. Ezt támasztja alá a már
említett dedikált fénykép, illetve a kortársak feljegyzése arról, hogy
amikor Ady 1902. július 21–25. között párbajvétség miatti
börtönbüntetését töltötte a szegedi fogházban, Rienzi naponta rövid
táviratot küldött, ezzel a szöveggel: „Imád Máriád.”
A veszedelmessé fajult viszony,
súlyosbítva a tömény italok fogyasztásában is mértéktelen Rienzi
diktálta állandó éjszakázásokkal, nemcsak Ady szerkesztőségi
munkabírását, anyagi és erkölcsi helyzetét rontotta le, hanem egészségét
is veszélyeztette. Ebben az időben kevesebb írása jelent meg a lapban
is. Fehér Dezső augusztus első felében megsokallta a veszedelmesen
elfajult kalandot, amelyből gyenge akaratával Ady nem tudott szabadulni,
ezért azt ajánlotta neki, hogy egy időre tűnjön el a városból.
Ahogy Fehérné mondta: „Ady
belátta, hogy Fehér Dezsőnek igaza van, hajlott a jó tanácsra, és miután
szakításra természetesen gyönge volt, beleegyezett, hogy Dezső
megszöktesse a nő elől.” Megegyezésük szerint Fehér a közeli
Püspökfürdőben levő István Szállóba kísérte fiatal munkatárását, nagy
titoktartás mellett.
A költő öccse szerint a
Püspökfürdőben elszállásolt bátyjának „nappal nem volt szabad
mutatkoznia, s csak éjszaka járhatott ki a parkba mozogni és levegőzni.
Öt napig ment a dolog valahogy, akkor aztán ez a kísérlet is csődöt
mondott: s a hatodik naptól kezdve Mária asszony költözködött be a
püspökfürdői hotel egyik szomszédos szobájába. Tudom, hogy Mária asszony
detektívvel kutatott Bandi után, de igen valószínű, hogy mégsem ő
fedezte fel a búvóhelyet, hanem vagy maga Bandi, vagy az ilyen ügyekben
mindig példátlan ambícióval beleavatkozni szerető Szűts Dezső vagy
ketten együtt.”
Fehérné azt állította, hogy a
hatodik napon Szűts Dezső vitte ki kocsival Máriát Adyhoz. „Hogy vajon
Ady titkos utasítására történt-e ez, vagy pedig Mefisztó
magánszorgalomból nyomozott, s mikor nyomra jutott: sürgősen
kiszállította hozzá a kétségbeesetten kutató nőt? – kérdezte mintegy
önmagától Fehérné, majd így folytatta: – Tény, hogy mikor Fehér Dezső
pár nappal szökésük után meglátogatta barátját, az Adyéval szomszédos
szobában már Rienzi lakott. Így sikerült a szöktetés…”
Ady és Rienzi Mária kapcsolatát
Ady Lajos úgy látta, hogy: „A Mária-esethez, legalább a Bandi oldaláról,
a szívnek aligha volt köze, annál inkább a vérnek, melynek ifjúi
áradásától 1902 augusztusában maga is meghökkent, s már akkor látta ő
is, hogy a könnyű és könnyűvérű kalandnak indult viszonyt Mária asszony
halálosan komoly szenvedéllyé fűtötte fel.”
1902. szeptember 27-én még az is
megtörtént, hogy a váradi színház páholyában nyilvánosan mutatkoztak Ady
darabjának bemutatóján.
Ady és Rienzi Mária kapcsolata
egy darabig még ez után is folytatódott Váradon. Hogy mikor zárult le a
viszony, azt pontosan nehéz lenne megállapítani. Ady Lajos szerint a
szakítási kísérlet után „lassan hűlő módon, de még vagy egy jó félévig
eltartott”. Fehérné szerint Rienzi 1902 októberében Pestre szerződött,
bár ez nem zárja ki, hogy többé ne találkoztak volna.
Hogy Adynak mit jelenthetett
Rienzi Mária? Nos, erre nehéz volna válaszolni, de az őt Váradon jól
ismerő Antal Sándor szerint: „Ady nem törte magát a nők után, majdnem
affektálva negligálta őket. Kezdetben is, később is elvárta, hogy
barátai a legjobb nőknél konferálják be, a nők udvaroljanak neki. Az
éjszaka női közül soha, egy se, még a nevezetes Rienzi Mária se
foglalkoztatta komolyan. Csak elfogadta, ha valamelyik ügyesen,
gusztusosan kínálta magát…”
Azt ellenben biztosan
állíthatjuk, hogy Rienzi Máriának nem volt szerepe Ady költészetében, de
sajnos hatással volt további életére, egészségére, ugyanis tőle kapta a
„mérgezett csókot” – ahogy Ady váradi barátaira hivatkozva Fehérné
állította. Ebben perdöntőnek a Mihályi Rozália csókja
című novellát tekinthetjük, melyben Ady művészi őszinteséggel, de
regényessé bonyolítva mondja el a végzetes csók történetét. Ha a címben
szereplő névnek a kezdőbetűit fordított sorrendben olvassuk, Rienzi
Mária monogramját kapjuk.
Vérbajából Adynak nem sikerült
teljesen kigyógyulnia, egyrészt mert nem volt türelme az akkor még
hosszadalmas, kellemetlen kezeléseket végigcsinálni, másrészt – dr.
Czeizel Endre genetikus szerint – élete során Ady valószínűleg két vagy
három alkalommal is megfertőződött ezzel a betegséggel, ami a
közhiedelemmel ellentétben lehetséges. Később szervi bajaihoz lelki
betegségek is társultak. Ezzel kapcsolatban a neves professzor
megállapította: „Ami a költő szervi bajaihoz társult lelki betegségeit
illeti, neuraszténiája, hipochondriája majd csak később hatalmasodik el
rajta, de már nagyváradi évei alatt is jelentkezett álmatlansága, amely a
Léda-szerelem alatt már állandósult, amire rendszeresen panaszkodott
is.”
Lefelé a lejtőn
Ady Endre 1903. október 7-én kilépett a Nagyváradi Napló
szerkesztőségéből, és bár még többször meglátogatta szeretett városát,
többé már nem kötelezte el magát egyik váradi lapnak sem. Nem lett többé
Váradon hivatásos újságíró.
Rienzi Mária – a korabeli újságok
híradásai szerint – később még néhány alkalommal fellépett Nagyváradon.
Először 1904 karácsony vasárnapján Fejér Dezső és Szücs Laci igazgatása
alatt egy 16 tagból álló művészcsoporttal a Lloyd kávéházban. Rienzi
Máriát „extrentik énekesnő”-nek nevezte a korabeli sajtó, amely nem
fukarkodott a dicsérettel sem: „A Lloyd kávéházban működő varieté
társulat estéről estére általános tetszés mellett tart előadásokat.” (Nagyváradi Napló,
1904. december 23.) Aztán január elején azt is megtudhatták a váradiak,
hogy új tagok jöttek a Lloyd kávéházban fellépő varietéhoz, de Rienzi
Mariska, „Nagyvárad kedvelt énekesnője” még maradt. (Nagyváradi Friss Újság, 1904. december 31.)
1905 januárjában a társulat Szabó
Gyula vendéglőjében szórakoztatta a mulatni vágyókat. Ahogy az egyik
helyi lap írta: „Szabó Gyulának Körös utcai rendkívül kényelmes és
díszes vendéglőjében Szücs Laci kitűnő daltársulata játszik. A tagok
ugyanazok, akik a Lloyd kávéházban játszottak nagy tetszés mellett.
Rienzi Mariska, Bártfay Lola, Szilágyi Elemér nőimitátor, Lánczy Gyurka
komikus, Szűcs Laci igazgató. A közönség kiszolgálásáról a borairól és
konyhájáról híres Szabó Gyula vendéglős gondoskodik.” (Nagyváradi Napló, 1905. január 19.)
A társulat tagjai közül Rienzi
Mariskát jól ismerték a váradiak, igaz, korábban jóval előkelőbb
helyekről, de a nő már nem tudott megállni a lejtőn. Legközelebb 1910
februárjában tér vissza Nagyváradra, ekkor már korántsem ünnepelt sztár.
Már csak a Nagyvásár téri harmadrangú Polgári kávéházban fellépő
orfeum-trupp egyik tagja – amint arról a Nagyváradi Napló 1905. február 15-én beszámolt.
A továbbiakban nem szerepel többé
a váradi újságok hasábjain. Élete későbbi folyását nem ismerjük,
állítólag évekig a lipótmezei tébolydában sínylődött és ott is halt meg
1932-ben."
Forrás : varad.ro
"Jó nézni a régi fotókat és képeslapokat Váradról. Kalandozzunk Várad különböző korszakaiba" - írom az Egy Váradi Facebook oldal albumába.A kalandozás komoly lett,mert egyre többen nézték meg az albumot Nagyváradtól Amerikáig.Régi Várad blog célja elsősorban a fotók, képeslapok,cikkek információk megosztása a régi Váradról. Tartalmaz hozzászólásokat, véleményeket.A blog tartalma frissül és bővül.Írja meg a véleményét.Kalandozzon a régi Váradon'
Felhívás
Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget az anyanyelvén,mely részben elérhetővé válik' '
Köszönet mindenkinek '
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget az anyanyelvén,mely részben elérhetővé válik' '
Köszönet mindenkinek '
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ady. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ady. Összes bejegyzés megjelenítése
2017. június 29., csütörtök
2017. június 28., szerda
Ady és Léda megismerkedésének története
Mikor és hogyan ismerkedett meg Ady Lédával?A választ megkapjuk Péter I. Zoltán helytörténész cikkéből,mely a Várad folyóiratban jelent meg :
"Már külön irodalma van Ady és Léda váradi megismerkedésének. Többen
és többféleképpen mesélték el, jobbára másodkézből szerzett információk
alapján. Ezek között sok olyan visszaemlékezés is akad, amelynek semmi
valóságalapja sincs, mint például annak, hogy Adél azért jött Váradra,
mert a Nagyváradi Napló hasábjain fölkeltette érdeklődését az Ady nevű
fiatal poéta, és meg akart ismerkedni vele.
A visszaemlékezések csak a megismerkedés változatos legendatárát
gazdagítják. Ezekkel nem óhajtunk foglalkozni. Most a legendaoszlató
valóság következik.
Diósyné Brüll Adél 1903 nyarán hazajött Párizsból, hogy
meglátogassa édesanyját. Váradi barátnője, Fehér Dezsőné éppen nyaralt,
nem tartózkodott a városban. Az elegáns párizsi asszonyt váradi
gavallérok vették körül, akik közül a leghevesebben Halász Lajos
hírlapíró udvarolt neki. A történethez tudni kell, hogy Halász hosszú
éveken át Fehérné szeretője, leányának apja volt. Halász nem sejtette,
hogy az asszonyok barátnők. Amikor Fehérné visszatért a nyaralásból,
megtalálta Adél leveleit Halász lakásán és ezekből rájött, hogy a
barátja megcsalta Adéllal. Úgy tett, mintha semmit sem tudna. Derűsnek
mutatkozva szervezte meg barátnője búcsúvacsoráját. Hogy ne legyenek
hármasban, Fehérné megkérdezte Adélt: kit hívjanak számára partnernek. Ő
mit sem sejtve Halász Lajost nevezte meg nagy ártatlanul, aki, mint
mondta, hetek óta hozzá szegődött. Fehérné kíváncsi volt a férfi
reakciójára, ezért amikor meghívta őt telefonon, nem mondta meg, hogy
rajta és férjén kívül ki lesz még a társaságukban. Mikor a kissé késve
érkező Halász a Royal kávéház bejáratánál meglátta az asztalnál Fehérrel
a két asszonyt, megértette a helyzetet, majd se szó, se beszéd sarkon
fordult, valósággal elmenekült. Adél elképedt, nem értette a
történteket. Annál inkább Fehérné, aki ekkor az elkedvetlenedett
barátnőjét megszánva felajánlotta, hogy hív majd számára egy másik
partnert. Így bukkan fel Ady, bár ő Fehérné és Biró Lajos noszogatására
is csak igen nehezen akarta elfogadni a meghívást. Végül engedett, a
találkozás megtörtént, igaz, már az EMKE kávéházban. Hogy milyen
eredménnyel? Benedek István író, ideggyógyász szakorvos megállapítása
szerint: „Ahogy egymással szemben ültek, pillanatok alatt megváltozott a
világ. Adél kivirult, mert hódítani akart, hogy kiküszöbölje a hiúságán
esett csorbát (őt cserbenhagyták!), Ady pedig egy csapásra
beleszeretett Lédába. Itták a pezsgőt, csillogó szemmel nézték egymást,
és beszéltek összevissza. Lédának is tetszett a nagyszemű barna legény,
nem a költő, hanem az áhított kisfiú a 26 évével, provinciális
üdeségével. Adyt az érett, 31 éves párizsi asszony varázsolta el, az
okos, a tapasztalt, a szenvedő, aki meleg hangján a sikereiről és
gyötrelmeiről egyformán méltósággal beszél. Hódítás és hódolás: Adél
élvezte a sikert, Ady ellenben szerelmes lett, végletesen, ahogy még
soha. A tömérdek nő közt, akikhez Léda előtt és Léda után köze volt, egy
sem ragadta el ilyen mély szenvedéllyel, ilyen megszállott
szerelembe-zuhanással. Léda még csak játszott a tűzzel, nem forrósodott
át, épp csak örült annak, hogy szépeket mond neki valaki és nincs
egyedül. A szerelem vihara később őt is eléri, de akkor nem évekre
szólóan, mint Adyt, hanem életre szólóan, elhagyottan is.”
Különös, hogy Ady soha nem közölt visszaemlékezést arról, hogyan
ismerkedett meg Lédával. Az asszony pedig erről homályosan és vázlatosan
írt.
A fenti idézetben már szerepel a Léda név, amely az Adél
megfordított változata. A hagyomány ellenére ezt nem Ady adta az
asszonynak. Adél találta ki még gyermekkorában, és tetszett Adynak is.
De a költő az asszonyt mindig Adélnak nevezte, leveleiben is, Lédaként
csak a verseiben szerepelt.
Megismerkedésük időpontját egy képeslap igazolja, mely az EMKE
kávéházat ábrázolja, s amelyre Ady a következő sorokat írta: „Csókolja a
kezét Ady Endre, Nagyvárad 1903. szept. 6.” Ha hiszünk Lédának, aki
szerint a kávéházi találkozásuk másnapján kapta az első pár sort, e
lapot megismerkedésük estéjén írhatta Ady, miután elbúcsúztak, és másnap
délelőtt, tehát szeptember 7-én kézbesítették a címzettnek. Ezen a
napon Léda már utazott Budapestre, ahol a Continental szállodában egy
hónapig tartózkodott. „Délután utaztam Pestre és ő is utazott. Egy
hónapig voltam talán Pesten, hová ő gyakran, de rövid időre
fellátogatott. Némelykor későn este érkezett és az éjjeli vonattal
visszautazott. Akkor igérte meg nekem, hogy irni fog, kiszabaditja magát
Nagyváradrol és jön Parisba. Csináljon belőlem valamit, amit maga akar,
mondta. Akarom […] maga legyen Magyarország első költője, mondtam én
mindég, mire ő szégyenlősen lehajtotta a fejét. Hogy beszélhet igy
mondta mindég. Majd meglátja, hogy igy lesz.”
Ady tehát 1903. szeptember 7-én, egy hétfői napon utazott Lédával a
fővárosba. Bölöni György erről így ír: „Ady előtt csábítóan és
szerelmesen eggyé olvadt az Asszony és Párizs. Budapestig kísérte Adélt.
De kegyetlen emlékét őrizte ennek az útnak. Bántó, képzelhetetlenül
tragikus történt közöttük, ami Adyban évek múlva még sajgóbb sebbé
mélyült. Ekkor Ady sebét és csalódását elmosta Párizs káprázata…” Hogy
mi is történt, azt Bölöni 1910-ben hallotta először Adytól, de soha nem
beszélt róla. Ha beszélni nem beszélt is, de 1936-ban a következőket
válaszolja az érdeklődő Révész Bélának: „Az, amire céloztam a
könyvemben, de amit nem írhattam meg világosabban, a legelső
Nagyváradról való felutazás után történt köztük, a szerelem kezdetén.
Színházaztak s vacsoráztak együtt Pesten, mások is voltak társaságukban.
Ady lerészegedett, s Léda egy más gavallért, egy váradi fiatal ügyvédet
vagy bankigazgatót engedett be a szobájába. Ezt Ady maga mondotta el
nekem.” A váradi gavallér Halász Lajos újságíró, a későbbi ügyvéd, majd
parlamenti képviselő volt. Az önérzetében megsértett költő egy megrázó
féltékenységi jelenet után, szeptember 9-én sebzetten tért vissza
Váradra.
Hogy mit keresett ott Halász Lajos? Benedek István feltevése
szerint: „Alkalmat arra, hogy kimagyarázza elmenekülését a Royal
kávéházból. Végtére három-négy héten át viszonya volt Diósinéval, akkor
kurtán-furcsán megfutamodott Fehérné, részben Ady miatt. Eljött hát a
pesti hotelbe, vagy hazudni valamit, vagy bevallani az igazat. Hogy
eközben netán csókolództak? Meglehet. De ne feledjük, Adél nem volt még
Adynál angazsálva (ahogy akkoriban mondták), úgyhogy csókolódzhatott az
egyik szeretőjével, mint a másikkal. Itt persze fölmerül a kérdés:
szeretője volt-e Adél (már) Adynak? Ehhez ugyan semmi közünk, kettőjük
későbbi sorsa szempontjából mégsem közömbös. Biztosat mondani ilyen
intim dolgokról nem lehet, de el lehet hinni, amit Fehérné mond, aki
Adyt és Adélt is jól ismerte: »Nem, az ő forrósága – főként azokban az
igazán fiatal éveiben – nem elégedett meg epekedéssel.« Ezt Adyról
mondta, a jelek szerint azonban Lédára is mondhatta volna.”
Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, tudnunk kell azt is, hogy a
későbbiek során nem Halász Lajos lesz majd az asszony egyetlen váradi
látogatója Budapesten a párizsi utazásig. Ady nemcsak Halászra, hanem
Radó Ignác bankügyészre és Bognár Sándor gazdag borkereskedőre is
féltékenykedett, az ő nevük is előfordul Adynak ebben az időben Lédához
írott leveleiben. Ady leveleiben dr. Várady Zsigmond neve is felmerült.
1903. szeptember 9-én már visszatért Váradra a költő. Hogy a
történtek után milyen lelkiállapotban utazhatott haza, azt csak
sejthetjük. A veszekedés után szenvedélyesen fellángoló szerelme
ellenére is valószínűleg megfordult a fejében a szakítás gondolata. De
talán még a haragnál, a sértett férfiönérzetnél is nagyobb volt benne a
bizonytalanság érzése, és miután hazatért, féltékenységét legyőzhette az
asszony iránti vak rajongása és a nő elvesztése miatti félelme. Emiatt
szinte naponként egzaltált vallomásokkal, könyörgő levelekkel ostromolja
Lédát, és ha tehette, hétvégeken felrohant hozzá. Egy rövid részlet a
szeptember 10-i első leveléből: „Bolond, lázas aggyal utaztam és
érkeztem. Emlékezni sem igen tudtam, s még ez volt ami vigasztalt.
Kétségbe ejtett újra és újra a gondolat, vajon milyen ítéletet hagytam
magánál. Egyetlen asszony, akit érzek most is, akivel… Bolond vagyok
bizony isten. Pedig úgy jöttem, s íme, most is azt fogadom: olyan
leszek, amilyennek Maga óhajt, édes Egyetlen. És ismét csak annyit
kérek: tűrjön engem, s minden jelentkezésemben, szavamban, dolgomban, az
a kivételes, minden beteg kis idegszálammal szított nagy érzést lássa
meg, amely a Maga alakját most is itt tartja mellettem, bennem…”
Másnap ismét ír egy hódoló hangú levelet az „Egyetlen Asszony”-nak,
akit mellesleg szentnek is nevez. Tudva, hogy vasárnap Radó is
Budapesten lesz, arra kéri Lédát: „bocsásson meg Drága, Édes, Egyetlen,
Minden – talán egy kis jogom mégiscsak van, hogy kérjek Magától a magam
számára egy órát…” Ady minden esedező, epekedő sora ellenére sem kap
választ, ezért szombaton éjjel ismét kezébe veszi a tollat, alázkodó,
hűséges szolgájának nevezve magát levelében, majd bejelenti: vasárnap
utazik. „Kérem mindenre: tűrjön engem. Én édes, Szépséges Romboló
Sorsom…”
Szeptember 13-án valóban felutazott a fővárosba, s talán már vitte
magával Lédához írt első versét, amely aznap jelent meg a Nagyváradi
Naplóban, A könnyek asszonya címmel. Erről a versről írta Ady Lajos,
hogy bátyja halálos komolysággal mondta neki: vele megszületett „a
század legszebb lírai verse”.
Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
A könnyek asszonya itt még három szakaszból áll. Egy hétre rá,
szeptember 20-án ugyanebben a lapban jelent meg a második Léda-vers
Strófák címmel, két szakaszban. Az 1903-ban Nagyváradon kiadott Még
egyszer kötetébe Ady a megjelenésük sorrendjében összekapcsolta a két
verset A könnyek asszonya címmel, s az első szakasz elé írt még egy
strófát. Amikor 1906-ban kiadja az Új versek kötetét, ebben A könnyek
asszonyának csak az eredeti három szakaszát veszi át.
Néhány nappal egy újabb pesti útja előtt, szeptember 17-én Ady
féltékenységtől zaklatottan ismét levelet ír Lédának: „Csókolom a kezét,
s kívánom, ne érezze soha azt a megbolondító kínt, amit én most érzek.
[…] Bolond vagyok, s meg fog talán bocsátani. Édes, gyötrelmes Mindenem,
vigyázzon magára önmagáért. Mondtam már Magának, hogy hitványnak tartom
R[adó]t. Bebizonyosodott. Valósággal publikálta, hogy ő B[ognár]t
felvitte, és összehozta Magával. Az egész város beszéli az ő
nyomorultsága folytán, hogy Sch[wartz] Ferenccel együtt ma Magánál lesz
fent Budapesten, s pár nap múlva V[árady] Zsigmondot viszi el. Olyan
gyalázatosan szabadjára engedte ő e híreket, hogy kétségbe ejt
rágondolni. Megbolondulok. Kérem, vigyázzon. […] énrám, szegény
bolondra, ne haragudjék. Hiszen a megőrülésig imádom…”
Szeptember 19-én, szombaton végre választ kapott Ady. Ez a levél
nem maradt meg, de a költő aznapi válaszleveléből arra
következtethetünk: az asszony azzal magyarázhatta, hogy nem írt addig,
mert nem kapta meg Ady előző leveleit. Hogy ez nem így volt, mi sem
bizonyítja jobban, mint az, hogy Adynak ezek a levelei fennmaradtak.
Egyébként Léda a későbbiek során is gyakran élt ezzel a kifogással,
amikor hosszabb ideig nem válaszolt. Ady válaszlevelében megköszönte,
hogy Léda írt, s az asszony levele némileg megnyugtathatta.
Tudjuk, hogy a következő vasárnap ismét Pesten volt Ady, ugyanis
miután ledolgozta a hétfői napot, szeptember 22-én, kedden éjjel az
útját felidéző levelet írt. Ebben mintha oldódott volna bizonytalansága.
Lédának talán sikerült lecsillapítania Adyt, jelentéktelennek tüntetve
fel hódolóinak szerepét. S már az asszony is más szemmel nézhette a
fiatal poétát, akinek e második vasárnapi látogatása idején megjelent az
újabb Léda-verse Strófák címmel a Nagyváradi Napló vasárnapi számában. E
levélben Ady megírta azt is, hogy Halász megkérdezte tőle: elárulta-e
őt és az asszonyt? Fehér pedig kérdezősködés nélkül kijelentette:
felmegy Budapestre, hogy megkeresse Lédát. Halász kérdése arra
utalhatott – ami nyílt titok lehetett újságíró körökben, s amit Ady is
tudhatott –, hogy Halász Lajos és Fehér Dezsőné hosszú idő óta szerelmi
viszonyt folytatott, de Halász nem szerette volna, ha erről Léda is
tudomást szerez. Az, hogy Ady beszámolt erről levelében, jelzi: Léda
tőle vagy mástól, de már tudomást szerzett a történtekről. Hogy a Fehér
Dezső budapesti útjának is e szerelmi háromszög tisztázása volt a célja,
azt csak sejthetjük. Szeptember 22-i levele záró részében Ady visszatér
Radóra: „…fájt, hogy Maga nem kímélt meg attól a föltevéstől, hogy Radó
megteheti magával is azt, ami az ő módszere és úzusa. Érti és érzi az
én disztinkciómat? Ez se nem gyanú, se nem féltékenység, s nem
okvetetlenkedés. Én akarom, hogy Maga nekem az Illúzió maradjon, a
legmagasabb fokú. És így lesz, mert így akarom – még maga ellenére is…”
Szeptember 23-án írt levelében amiatt aggódik, hogy Radó ismét a
fővárosba utazik. Tudatja azt is, hogy Lédáról már nem pletykálnak a
városban. Ebben a levélben olvasható: „Én az akarok lenni, aminek Maga
akar engem.” Másnapi keltezésű levelében ismét kétségek gyötrik az
asszony miatt, de a fő téma ismét Halász és Radó. Ugyanebben olvasható:
„…borzasztó hajsza az, ami lelkemben újra és újra megindul. Folytonos
kérdés, folytonos nyugtalanító sejtés. A leggyakoribb, hogy vajon milyen
helyet foglalok én el a Maga lelkében? Könnyen letaszíthat, ledobhat e
helyről?…”
„Hogy én mi s milyen vagyok? – írja Ady szeptember 25-én. – Szinte
magam sem tudom. Egy kissé túlteng bennem az értelem, no meg a fantázia
is. De most mindkettőt Maga dirigálja, s érzem, hogy egész sorsomat is.
Hogy mi s milyen leszek? Aminek s amilyennek Maga akar…” Ugyanebben a
levélben beszámol arról is, hogy másnapra egy példány elkészül a
kötetéből, amit Lédának szánt. Ez volt a Még egyszer.
Két nap múlva ismét Budapesten van, ahol ismét szenvedélyes
összetűzések lehettek, főleg Adynak Radó és Halász miatt keletkezett
kételyei, féltékenysége okán. Erről árulkodik a költő szeptember 29-i
második levele, amelyben bocsánatot kér Lédától. Azért is aggódik, mert
azt a hírt kapta, hogy az asszony beteg, emiatt aznapi első levele tele
van aggodalommal, de továbbra is téma Radó és Halász személye.
„Hitványak mind s ezeknek még gondolatban sem volna szabad Magához
érniük. Nem poétázás ez. Ezek olyan nyomorultak, piszkosan kicsinyek és
kicsinyesen gonoszak…” A második levélben a költő Léda szeretetéért
esedezik, miközben az első pesti napon a Continental szállóban történtek
„emlékét” is feleleveníti az asszonynak: „Én igazán hittel s valami
abnormális fanatikus erővel igyekszem alkalmazkodni Magának minden
szavához. Másképpen talán nem tudnám elviselni azt az emléket, amit Maga
nem akar feledtetni velem. De Maga azt mondta, hogy triviálisan
gondolkodni erről nem illik hozzánk. Nem illik: igaz. S én igazán hittel
s a magába olvadás gondolatának kínos gyönyörűségével nem is beszélek
róla. […] De érzem, ha hideg, összeroskadok a gondolatra, hogy
felesleges vagy teher vagyok magának. Mondja mit tegyek?…”
Szeptember 30-án, éjjel 1 órakor írt levelében bocsánatot kér az
egy nappal előtte írt két leveléért: „Nagyon beteg voltam, s vagyok ma
is…” – írja mintegy magyarázatként.
Időközben Léda táviratozott: október 4-én, vasárnap már utazik
Párizsba. Ady ekkor már eldöntötte: szakít a Nagyváradi Naplóval, s
követi Lédát Párizsba. Az asszonynak is megírja: „Úgy fogok már magával
legközelebb találkozni, mint aki végre kiszabadította magát ebből az
ocsmány, gyilkos piszokból. Valóságos fuldoklást érzek már, s imádattal
gondolok magára: a maga szent lénye siettette bennem a tiszta levegőre
vágyakozást. No nem bírom tovább. Áldassék Maga, édes Gyötrelmem és
üdvösségem érte. [… ] Kérem, Mindenségem, nyugtasson egy gyors levéllel,
hogy ezt a tervem tudomásul veszi…” E levélrészlet egyértelműen
bizonyítja, hogy Léda nem Ady miatt jött Váradra – amint a legendák
regélik –, az asszony még megismerkedésük után sem dönthetett, hiszen
Ady még a megerősítését várta annak, hogy Léda tudomásul veszi az ő
párizsi útját.
Eltelt egy újabb nap, de Léda nem írt. Erről Ady október elsején
éjjel keltezett leveléből szerezhetünk tudomást. Ismét tudatja az
asszonnyal: a fonalak el vannak vágva, távozik Váradról. Október 2-án
végül csak megkapta Léda levelét, s abból némi megnyugtatást olvashatott
ki szörnyű kételyeire.
Másnap, október 3-án Ady ismét felment a fővárosba, hogy elutazása
előtt még találkozzék Lédával. Előző napi levelében ezt így indokolta:
„Azt az erős vágyat még nem éreztem magát látni, mint most. Most már
érzem, igazán magában élek…”
Az asszony visszaemlékezése szerint október 4-én Ady is elkísérte
Bécsig. Elutazásával megszűntek a Lédát több-kevesebb rendszerességgel
látogató váradi gavallérok is.
Mielőtt Ady Váradról elutazott volna, október 7-én még egy levelet
ír Lédának. Ezt már, akárcsak a későbbi, Párizsba címzett bizalmas
leveleit, Léda húga, Brüll Berta közvetítésével juttatta el az
asszonyhoz. Ebben egyebek mellett így ír: „Mindig Magára gondolunk.
Kérem: egy pillanatra se feledje el, hogy ott vagyunk a lelkeinkkel –
Bertuska meg én – Maga mellett. Én ott vagyok most is, a szemeit nézem, s
úgy könyörgöm, hogy érezzen maga is engem, ne gyötörje magát, várjon,
bizakodjék, és legyen büszkébb, mint valaha. Én ma búcsúzom
Nagyváradtól…”
Ady leveleinek hangvétele, esedező szerelme, Léda elzárkózása
attól, hogy a költő bepillanthasson gondolataiba, magánéletébe,
egyértelműen bizonyítja: megismerkedésük véletlenszerű volt, és Léda nem
Adyért jött Váradra, akinek személye, költészete felkeltette az
érdeklődését – vélekedett Kovalovszky Miklós. – Ennek ellenére az
asszonyra nyilván hízelgően hatott az érdekes, fiatal költő-újságíró
rajongása, megragadta és izgatta is talán, de kissé meg is hökkent,
visszariadt a szenvedélynek ilyen elemi erővel kirobbanó eksztázisától,
felé süvöltő rohamától."
Forrás : varad.ro
Forrás : varad.ro
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)