Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget az anyanyelvén,mely részben elérhetővé válik' '

Köszönet mindenkinek '


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ady. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ady. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. június 29., csütörtök

Akitől Ady a „mérgezett csókot” kapta

Kitől kapta Ady a „mérgezett csókot” ? Péter I. Zoltán helytörténész cikkéből megtudjuk,mely a Várad folyóiratban jelent meg :

Ismeretes, hogy Ady Endre 1900. január első napjaiban érkezett Nagyváradra, miután leszerződött a Szabadság szerkesztőségébe. A véletlen folytán ugyanekkor érkezett a városba Rienzi Mária orfeumdíva is. Az utóbbi a korabeli újságok beharangozó cikkeiből tudható:
„A Fekete Sas alsó éttermében olyan kiváló művészi erőkből álló társulat szórakoztatja most a közönséget, amilyen évek óta nem volt nem csak Nagyváradon, de egyetlen vidéki városban sem. A budapesti »chantanok« [énekesek] ünnepelt primadonnája Rienzi Mariska válik ki különösen a jeles társulat tagjai közül. Már megjelenésével is frappirozza [meglepi, meghökkenti] a közönséget. Kosztümjei mintadarabok. Játéka, játékművészete pedig bámulatba ejti a legöregebb orfeum habituéket [törzsvendégeket] is. Minden mozdulata ötlet, elevenség, éneke és játéka a legteljesebb harmóniában állanak, s kupléi igazán gyöngyei a chantan [zene] irodalomnak. Mert a chantanoknak is van irodalma; az orfeumokban is van művészet ha olyan képviselője akad, mint Rienzi Mariska. Önmaga ellen vét, aki meg nem hallgatja.”(Nagyváradi Napló, 1900. január 10.)
A továbbiakban is a „művésznőt” dicsérő kis hírek következnek a Nagyváradi Napló 1900. januári lapszámaiból.
„Rienzi Mariska minden este a Fekete Sas éttermében az előadások központja, ki szellemes új kuplék művészi előadásával szórakoztatja a közönséget.”(1900. január 12.)
„A Fekete Sasban tegnap léptek fel az új tagok, két nő és egy férfi, de az orfeum slágere még mindig Rienzi Mariska…”(1900. január 17.)
„A Fekete Sas alsó éttermében minden este zsúfolt ház mellett játszik Rienzi Mariska. A közönség nagy elismeréssel tapsol játékának, melyet valóban ki is érdemel ez a chansonett zseni, mert kupléi éneklésében és előadásaiban annyi bájt, diszkrét pikantériát, utánozhatatlan sikket tanusít, mint előtte eddig kevesen…” (1900. január 19.)
De egyszer csak egy új orfeumtársulat lépett fel a Fekete Sas alsó éttermében, ahol a sztár már Moni Mandel komikus, a Somossy mulató kedvence volt. A régi társulatból bár visszamaradt Rienzi Mariska, de már nem sokáig, mivel a közönség újabb arcokra vágyott… (1900. február 1.) És ezzel egy időre el is tűnt a nő a váradi vendéglő pódiumáról.
Nagy Endre visszaemlékezése szerint: „A hosszú-hosszú őszi és téli estéken jöttek a Fekete Sasnak, a Zöldfának és a Walterájnak [a Rimanóczy szálloda kávéháza] késő éjszakába nyúló előadásai. A zengerájok. A műfajnak ősidők óta magától értetődően a német nyelv volt az egyetlen megnyilatkozási formája. Kuplékból, sanzonokból, csattanókra épített viccekből, úgynevezett »lócelák«-ból és záradékul néhány paravánból és bútorból hevenyészett boházatból tevődött össze a műsor. A termelés vajmi gyér volt a műfajban; a sikeresebb kuplék, sanzonok, viccek évről-évre hűségesen visszatértek. Itt aztán, ha a közönséget nem is várhatták izgalmasabb meglepetések, de viszont megvolt hozzá a módja, hogy a művészt megelőzve kórusban zengje el e csattanókat. Az is jó mulatság volt akkoriban. […] Ott volt az a nevezetes sanzonénekesnő, aki Ady Endre révén később, ha nem is közvetlenül a művészetével, de művészi pályáján szerzett betegségével bekerült az irodalomtörténetbe.”

Ady harca a brettli ellen
Mialatt a Nagyváradi Napló névtelen újságírói nem fukarkodtak az orfeumi előadások és Rienzi Mária dicséretével, Ady szinte a Nagyváradra való érkezése első pillanatától kezdve harcot kezdeményezett a Szabadság lapjain a művészietlen, főleg a német nyelvű orfeum-előadások ellen.
A lap 1900. január 18-i számában egyebek mellett ezt írta: „Nagyvárad egy idő óta valóságos artista fészek. Cirkusz, orfeumok, daltársulatok, női, férfi és finom vegyes zenekarok cáfolgatják esténként és állandóan a megrendült pénzügyi állapotokról szóló elterjedt véleményt. Különösen a művésznők dominálnak szép számmal. Itt már határozott túltermelésről lehet szó. Mindegyik művésztruppnak megvan a saját sztárja. Egyik rettenetes lángoló frizurájával hódít, a másik excentrikus toalettjével, sőt olyan is van, ki elviharzott ifjúsága egyik kedves emléke gyanánt egy szépségversenyen nyert diplomát őriz. A diploma kiállítási évét homály borítja…”
Az utóbbi „művésznő” valószínűleg Rienzi Mária lehetett, akiről ugyanazon lap egyik névtelen cikkírója – talán éppen Ady – 1900. január 11-én ezt írta: „A Fekete Sasban egy daltársulat működik mostanában. De a reklámjaiknak sokkal nagyobb hangja van, mint énekesnőinek és többek között a plakát egy Rienzi Mariska nevű kisasszonyról is említést tesz, aki »kitüntetett szépség«”.
Ady az egyre jobban elharapódzó brettli – azaz a vásári, olcsó eszközökkel dolgozó, ripacskodó, többnyire énekes-táncos színjátszás – elleni harcát tovább folytatta.
A Szabadság 1900. május 20-i számában, az Orfeumok városa – Könyörgés egy cseppnyi magyarságért – című írásában azt bírálta, hogy ezeken a helyeken csak elvétve lehet magyar beszédet hallani. De hasonló szellemben íródott az ugyanezen lapban 1900. május 31-én megjelent Brettli-kultúra című vezércikk is, úgyszintén Ady tollából.

Visszatér az ünnepelt sztár
A Fekete Sas étterem kerthelyiségének kis színpada 1902 májusától hosszú időre az orfeumok tanyája lett. Néhány, a Nagyváradi Naplóban erről szóló híradás a visszatért és újra itt fellépő Rienzi Mariskát külön is kiemelte:
„A Fekete Sas szecessziós színpada egyre nagyobb közönséget hódít. Az orfeumnak igazán kiváló, jeles művészerői vannak. Rienzi Mariska, ez a páratlan excentrikus művésznő a régi fénykorát varázsolta elő újra a Fekete Sas orfeumának. Az ő csodás temperamentuma, pazar kedve, pompás brettli művészete valóságos Rienzi-lázt csinál újra…”(1902. július 8.)
E rövid hírcikkben akadt egy kifejezés, „excentrikus művésznő”, amelynek értelmét érdemes pontosan meghatározni. Személyekre vonatkoztatva az excentrikusnak több jelentése is van: erősen nevettető számokban szereplő, látszólag ügyefogyott artista; különcködő, eredetieskedő, bogaras személy; bizarr alak; a szokástól feltűnően eltérő magatartású ember, azaz különc. Hogy Rienzi Mariskára a fentiek közül melyik lehetett a jellemző, a személyes ismeretség, netán filmfelvételek hiányában, jó száz év távlatából nehéz lenne megmondani. A visszaemlékezők egyöntetű véleménye szerint harsány számaival nem szolgált rá a Nagyváradi Napló elismerő hangú cikkecskéire.
De folytassuk a Rienzi Mariskát dicsérő cikkek felidézését: „Még csak ma este játszik a Fekete Sasban a mostani orfeum társaság. Pár napig a Tarka színpad művészgárdája foglalja el a helyet, s azután újra visszajő még kitűnőbb atrakciókkal gazdagodva. Tegnap este újra Rienzi Mariskát ünnepelte a publikum. Ez a páratlanul sikkes, temperamentumos excentrik gazdag műsorával mindig szenzációt csinál. Tegnap gyönyörű csokrot nyújtottak föl a művésznőnek, s minden énekszámát megismételtették…”(1902. július 9.)
„A Fekete Sas szecessziós színpadán ma lesz az utolsó előadás. A tegnapi előadásnak nagy kára volt, hogy Rienzi Mariska a nagyon népszerű excentrik művésznő nem lépett föl gyöngélkedése miatt. A művésznő betegsége nem komoly, ma az utolsó előadáson már résztvesz. Négy napig Gyulán és Csabán játszik a szecessziós színpad, s azután új erőkkel gazdagodva fog visszatérni a Fekete Sasba.” (1902. július 10.) Érdekes, még akkor is emlegették Rienzi Mariskát, amikor nem lépett színpadra.
Rienziék visszatérte után az úgynevezett szecessziós színpad, amellyel ő is fellépett, a hirdetési rovatban is reklámozta önmagát: „Ma és minden nap a szecessziós színpad nagy variette előadása a Fekete Sas szálloda nyári helyiségében. A nagyérdemű közönség becses pártfogásáért esedezik az igazgatóság.”(1902. július 22.)
Amíg Váradon voltak, szinte minden előadásuk előtt vagy után néhány mondat csak Rienzi Mariskának szólt: „…Rienzi Mariska sanzonett királynő még egyre aratja a diadalait…”(1902. július 25.)
„…Az eddig nagyon népszerű jelesebb tagok tovább maradnak. Rienzi Mariskán, e nagystílú, pompás sanzonetten kívül… [és itt következik egy néhány névből álló felsorolás]” (1902. július 26.)
„Az orfeumi társaságnak Rienzi Mariska a legünnepeltebb primadonnája…”(1902. július 27.)
De mindennek vége szakad egyszer, és 1902. augusztus elsejétől új orfeumi társulat lép fel a Fekete Sas nyári kerthelyiségében. Nem lépett fel többé Rienzi Mariska sem…
Ady és Rienzi
A Nagyváradi Napló 1902. július 5-i számában Ady is írt az orfeumdíváról, ráadásul dicsérően: „…Rienzi Mariska s az új gazdag művészi gárda felújították a Fekete Sas orfeumának hajdani fénykorát. Újra vidám és mámoros élet lakozik a Sasban. Minden este nagy és előkelő közönség – hölgyek is – hallgatja végig az előadást. Rienzi Mariska természetesen a legfőbb sztár. Pompás számaival alig tud betelni a közönség…”
Mi okozhatta azt, hogy Ady megváltoztatta a véleményét és elismerően írt az addig bírált Rienzi Máriáról? Ennek egyetlen magyarázata az lehet, hogy időközben megismerkedtek egymással.
Ady Lajos állítása szerint vonaton találkoztak, amikor Ady 1902. július 3-án visszatért Nagyváradra Kaposvárról, ahová Bilkey Irén színésznő kedvéért utazott. Július közepén már meghitt kapcsolat alakult ki kettőjük között. Ezt bizonyítja az a fénykép, amelyet Rienzi dedikált Adynak a következő szöveggel: „A Sors keze bárhová üldöz, mindig visszavágyódom hozzád, akinek kezeibe az Életemet elhelyeztem, ez a kívánsága a téged mindig imádó, a sírig hű Máriádnak. Nagyvárad, július 15, 1902.”
Két napra rá Ady egy cikket jelentetett meg a Nagyváradi Naplóban, Mária asszony versei címmel: „Egy laptársunk [a Nagyvárad] már kipattantotta a titkot, hogy Rienzi Mariska, a szép sanzonett királynő verseket ír s akar kiadni. Mária asszony, ahogy őt bizalmasan becézik, csakugyan poéta. […] szomorúak, könnyezők mind a Mária asszony versei. Ő aki a »sikk, fess, snájdig, elegánt« s egyéb szilaj dalokkal gyújtja lángra a publikumot, ha egyedül van, sírni szokott. Annyi bizonyos, hogy érdekes lesz a Rienzi Mariska verseskötete, ha csakugyan megjelenik, de orfeumban aligha adhatják elő egyik versét is…” A költő cikkében két szakaszt közölt Rienzi egyik verséből, s ezekből egyértelműen megállapítható: írásában indokolatlanul dicséri a rímelő sorokat. Azok szerzőjét nem lehet „poétá”-nak nevezni. Érdekes, hogy az erős kritikai érzékkel megáldott Ady, jóval később, hasonlóan túldicséri Csinszka első verspróbálkozásait is. És bár azok különbek voltak Rienzi rémes rímeinél, mégis távol álltak az elismerést érdemlő lírai alkotásoktól. Tudhatta ezt jól Ady is mindkét esetben, de elfogultan nem mondott őszinte véleményt.
Ezek után joggal kérdezhető: milyen lehetett, hogyan nézhetett ki az a nő, akinek sikerült verséről az igaz kritikát „belefojtania” a költőbe. Nem valami hízelgően nyilatkozott róla egyik ismerője, Nagy Andor, aki szerint Rienzi Mária Adynál idősebb volt, „roppant testiség kiabált róla, és molett volt, hatalmas keblekkel és a szája rikított”.
Fehér Dezsőné női szemmel még pontosabb leírást adott a kupléénekesnőről: „Már ha megjelent a színpadon, a férfiközönség erősen megtapsolta. A külsejére határozottan emlékszem: afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős, kit egy kis csúfolódással »debellának« lehetne mondani; erősen befűzött termet, hatalmas domborulatokkal. Szerintem tíz évvel lehetett idősebb Adynál, úgy harmincnégy-harmincöt éves, de ehhez a korhoz képest már hervadt, arca ennek ellenére elég szép. Tűz mindenesetre volt benne; haja vörösre festett. Fekete, csipkés-flitteres sanzonettruhája a kor divatja szerint földig ért, fején nagy fekete kalap, kalapján és szíve táján piros virággal.” Fehér Dezsőné még azt is hozzátette: az énekesnő valódi neve Novák Mária, de az éjszakai életben egyszerűen csak Marcsának nevezték.
Rienzi mint kupléénekesnő népszerű volt Pesten és vidéken egyaránt az éjszakai világban. Valósággal magához láncolta a fiatal újságírót. Ezt támasztja alá a már említett dedikált fénykép, illetve a kortársak feljegyzése arról, hogy amikor Ady 1902. július 21–25. között párbajvétség miatti börtönbüntetését töltötte a szegedi fogházban, Rienzi naponta rövid táviratot küldött, ezzel a szöveggel: „Imád Máriád.”
A veszedelmessé fajult viszony, súlyosbítva a tömény italok fogyasztásában is mértéktelen Rienzi diktálta állandó éjszakázásokkal, nemcsak Ady szerkesztőségi munkabírását, anyagi és erkölcsi helyzetét rontotta le, hanem egészségét is veszélyeztette. Ebben az időben kevesebb írása jelent meg a lapban is. Fehér Dezső augusztus első felében megsokallta a veszedelmesen elfajult kalandot, amelyből gyenge akaratával Ady nem tudott szabadulni, ezért azt ajánlotta neki, hogy egy időre tűnjön el a városból.
Ahogy Fehérné mondta: „Ady belátta, hogy Fehér Dezsőnek igaza van, hajlott a jó tanácsra, és miután szakításra természetesen gyönge volt, beleegyezett, hogy Dezső megszöktesse a nő elől.” Megegyezésük szerint Fehér a közeli Püspökfürdőben levő István Szállóba kísérte fiatal munkatárását, nagy titoktartás mellett.
A költő öccse szerint a Püspökfürdőben elszállásolt bátyjának „nappal nem volt szabad mutatkoznia, s csak éjszaka járhatott ki a parkba mozogni és levegőzni. Öt napig ment a dolog valahogy, akkor aztán ez a kísérlet is csődöt mondott: s a hatodik naptól kezdve Mária asszony költözködött be a püspökfürdői hotel egyik szomszédos szobájába. Tudom, hogy Mária asszony detektívvel kutatott Bandi után, de igen valószínű, hogy mégsem ő fedezte fel a búvóhelyet, hanem vagy maga Bandi, vagy az ilyen ügyekben mindig példátlan ambícióval beleavatkozni szerető Szűts Dezső vagy ketten együtt.”
Fehérné azt állította, hogy a hatodik napon Szűts Dezső vitte ki kocsival Máriát Adyhoz. „Hogy vajon Ady titkos utasítására történt-e ez, vagy pedig Mefisztó magánszorgalomból nyomozott, s mikor nyomra jutott: sürgősen kiszállította hozzá a kétségbeesetten kutató nőt? – kérdezte mintegy önmagától Fehérné, majd így folytatta: – Tény, hogy mikor Fehér Dezső pár nappal szökésük után meglátogatta barátját, az Adyéval szomszédos szobában már Rienzi lakott. Így sikerült a szöktetés…”
Ady és Rienzi Mária kapcsolatát Ady Lajos úgy látta, hogy: „A Mária-esethez, legalább a Bandi oldaláról, a szívnek aligha volt köze, annál inkább a vérnek, melynek ifjúi áradásától 1902 augusztusában maga is meghökkent, s már akkor látta ő is, hogy a könnyű és könnyűvérű kalandnak indult viszonyt Mária asszony halálosan komoly szenvedéllyé fűtötte fel.”
1902. szeptember 27-én még az is megtörtént, hogy a váradi színház páholyában nyilvánosan mutatkoztak Ady darabjának bemutatóján.
Ady és Rienzi Mária kapcsolata egy darabig még ez után is folytatódott Váradon. Hogy mikor zárult le a viszony, azt pontosan nehéz lenne megállapítani. Ady Lajos szerint a szakítási kísérlet után „lassan hűlő módon, de még vagy egy jó félévig eltartott”. Fehérné szerint Rienzi 1902 októberében Pestre szerződött, bár ez nem zárja ki, hogy többé ne találkoztak volna.
Hogy Adynak mit jelenthetett Rienzi Mária? Nos, erre nehéz volna válaszolni, de az őt Váradon jól ismerő Antal Sándor szerint: „Ady nem törte magát a nők után, majdnem affektálva negligálta őket. Kezdetben is, később is elvárta, hogy barátai a legjobb nőknél konferálják be, a nők udvaroljanak neki. Az éjszaka női közül soha, egy se, még a nevezetes Rienzi Mária se foglalkoztatta komolyan. Csak elfogadta, ha valamelyik ügyesen, gusztusosan kínálta magát…”
Azt ellenben biztosan állíthatjuk, hogy Rienzi Máriának nem volt szerepe Ady költészetében, de sajnos hatással volt további életére, egészségére, ugyanis tőle kapta a „mérgezett csókot” – ahogy Ady váradi barátaira hivatkozva Fehérné állította. Ebben perdöntőnek a Mihályi Rozália csókja című novellát tekinthetjük, melyben Ady művészi őszinteséggel, de regényessé bonyolítva mondja el a végzetes csók történetét. Ha a címben szereplő névnek a kezdőbetűit fordított sorrendben olvassuk, Rienzi Mária monogramját kapjuk.
Vérbajából Adynak nem sikerült teljesen kigyógyulnia, egyrészt mert nem volt türelme az akkor még hosszadalmas, kellemetlen kezeléseket végigcsinálni, másrészt – dr. Czeizel Endre genetikus szerint – élete során Ady valószínűleg két vagy három alkalommal is megfertőződött ezzel a betegséggel, ami a közhiedelemmel ellentétben lehetséges. Később szervi bajaihoz lelki betegségek is társultak. Ezzel kapcsolatban a neves professzor megállapította: „Ami a költő szervi bajaihoz társult lelki betegségeit illeti, neuraszténiája, hipochondriája majd csak később hatalmasodik el rajta, de már nagyváradi évei alatt is jelentkezett álmatlansága, amely a Léda-szerelem alatt már állandósult, amire rendszeresen panaszkodott is.”

Lefelé a lejtőn
Ady Endre 1903. október 7-én kilépett a Nagyváradi Napló szerkesztőségéből, és bár még többször meglátogatta szeretett városát, többé már nem kötelezte el magát egyik váradi lapnak sem. Nem lett többé Váradon hivatásos újságíró.
Rienzi Mária – a korabeli újságok híradásai szerint – később még néhány alkalommal fellépett Nagyváradon. Először 1904 karácsony vasárnapján Fejér Dezső és Szücs Laci igazgatása alatt egy 16 tagból álló művészcsoporttal a Lloyd kávéházban. Rienzi Máriát „extrentik énekesnő”-nek nevezte a korabeli sajtó, amely nem fukarkodott a dicsérettel sem: „A Lloyd kávéházban működő varieté társulat estéről estére általános tetszés mellett tart előadásokat.” (Nagyváradi Napló, 1904. december 23.) Aztán január elején azt is megtudhatták a váradiak, hogy új tagok jöttek a Lloyd kávéházban fellépő varietéhoz, de Rienzi Mariska, „Nagyvárad kedvelt énekesnője” még maradt. (Nagyváradi Friss Újság, 1904. december 31.)
1905 januárjában a társulat Szabó Gyula vendéglőjében szórakoztatta a mulatni vágyókat. Ahogy az egyik helyi lap írta: „Szabó Gyulának Körös utcai rendkívül kényelmes és díszes vendéglőjében Szücs Laci kitűnő daltársulata játszik. A tagok ugyanazok, akik a Lloyd kávéházban játszottak nagy tetszés mellett. Rienzi Mariska, Bártfay Lola, Szilágyi Elemér nőimitátor, Lánczy Gyurka komikus, Szűcs Laci igazgató. A közönség kiszolgálásáról a borairól és konyhájáról híres Szabó Gyula vendéglős gondoskodik.” (Nagyváradi Napló, 1905. január 19.)
A társulat tagjai közül Rienzi Mariskát jól ismerték a váradiak, igaz, korábban jóval előkelőbb helyekről, de a nő már nem tudott megállni a lejtőn. Legközelebb 1910 februárjában tér vissza Nagyváradra, ekkor már korántsem ünnepelt sztár. Már csak a Nagyvásár téri harmadrangú Polgári kávéházban fellépő orfeum-trupp egyik tagja – amint arról a Nagyváradi Napló 1905. február 15-én beszámolt.
A továbbiakban nem szerepel többé a váradi újságok hasábjain. Élete későbbi folyását nem ismerjük, állítólag évekig a lipótmezei tébolydában sínylődött és ott is halt meg 1932-ben." 
Forrás : varad.ro

2017. június 28., szerda

Ady és Léda megismerkedésének története

Mikor és hogyan ismerkedett meg Ady Lédával?A választ megkapjuk Péter I. Zoltán helytörténész cikkéből,mely a Várad folyóiratban jelent meg :

"Már külön irodalma van Ady és Léda váradi megismerkedésének. Többen és többféleképpen mesélték el, jobbára másodkézből szerzett információk alapján. Ezek között sok olyan visszaemlékezés is akad, amelynek semmi valóságalapja sincs, mint például annak, hogy Adél azért jött Váradra, mert a Nagyváradi Napló hasábjain fölkeltette érdeklődését az Ady nevű fiatal poéta, és meg akart ismerkedni vele.
A visszaemlékezések csak a megismerkedés változatos legendatárát gazdagítják. Ezekkel nem óhajtunk foglalkozni. Most a legendaoszlató valóság következik.
Diósyné Brüll Adél 1903 nyarán hazajött Párizsból, hogy meglátogassa édesanyját. Váradi barátnője, Fehér Dezsőné éppen nyaralt, nem tartózkodott a városban. Az elegáns párizsi asszonyt váradi gavallérok vették körül, akik közül a leghevesebben Halász Lajos hírlapíró udvarolt neki. A történethez tudni kell, hogy Halász hosszú éveken át Fehérné szeretője, leányának apja volt. Halász nem sejtette, hogy az asszonyok barátnők. Amikor Fehérné visszatért a nyaralásból, megtalálta Adél leveleit Halász lakásán és ezekből rájött, hogy a barátja megcsalta Adéllal. Úgy tett, mintha semmit sem tudna. Derűsnek mutatkozva szervezte meg barátnője búcsúvacsoráját. Hogy ne legyenek hármasban, Fehérné megkérdezte Adélt: kit hívjanak számára partnernek. Ő mit sem sejtve Halász Lajost nevezte meg nagy ártatlanul, aki, mint mondta, hetek óta hozzá szegődött. Fehérné kíváncsi volt a férfi reakciójára, ezért amikor meghívta őt telefonon, nem mondta meg, hogy rajta és férjén kívül ki lesz még a társaságukban. Mikor a kissé késve érkező Halász a Royal kávéház bejáratánál meglátta az asztalnál Fehérrel a két asszonyt, megértette a helyzetet, majd se szó, se beszéd sarkon fordult, valósággal elmenekült. Adél elképedt, nem értette a történteket. Annál inkább Fehérné, aki ekkor az elkedvetlenedett barátnőjét megszánva felajánlotta, hogy hív majd számára egy másik partnert. Így bukkan fel Ady, bár ő Fehérné és Biró Lajos noszogatására is csak igen nehezen akarta elfogadni a meghívást. Végül engedett, a találkozás megtörtént, igaz, már az EMKE kávéházban. Hogy milyen eredménnyel? Benedek István író, ideggyógyász szakorvos megállapítása szerint: „Ahogy egymással szemben ültek, pillanatok alatt megváltozott a világ. Adél kivirult, mert hódítani akart, hogy kiküszöbölje a hiúságán esett csorbát (őt cserbenhagyták!), Ady pedig egy csapásra beleszeretett Lédába. Itták a pezsgőt, csillogó szemmel nézték egymást, és beszéltek összevissza. Lédának is tetszett a nagyszemű barna legény, nem a költő, hanem az áhított kisfiú a 26 évével, provinciális üdeségével. Adyt az érett, 31 éves párizsi asszony varázsolta el, az okos, a tapasztalt, a szenvedő, aki meleg hangján a sikereiről és gyötrelmeiről egyformán méltósággal beszél. Hódítás és hódolás: Adél élvezte a sikert, Ady ellenben szerelmes lett, végletesen, ahogy még soha. A tömérdek nő közt, akikhez Léda előtt és Léda után köze volt, egy sem ragadta el ilyen mély szenvedéllyel, ilyen megszállott szerelembe-zuhanással. Léda még csak játszott a tűzzel, nem forrósodott át, épp csak örült annak, hogy szépeket mond neki valaki és nincs egyedül. A szerelem vihara később őt is eléri, de akkor nem évekre szólóan, mint Adyt, hanem életre szólóan, elhagyottan is.”
Különös, hogy Ady soha nem közölt visszaemlékezést arról, hogyan ismerkedett meg Lédával. Az asszony pedig erről homályosan és vázlatosan írt.
A fenti idézetben már szerepel a Léda név, amely az Adél megfordított változata. A hagyomány ellenére ezt nem Ady adta az asszonynak. Adél találta ki még gyermekkorában, és tetszett Adynak is. De a költő az asszonyt mindig Adélnak nevezte, leveleiben is, Lédaként csak a verseiben szerepelt.
Megismerkedésük időpontját egy képeslap igazolja, mely az EMKE kávéházat ábrázolja, s amelyre Ady a következő sorokat írta: „Csókolja a kezét Ady Endre, Nagyvárad 1903. szept. 6.” Ha hiszünk Lédának, aki szerint a kávéházi találkozásuk másnapján kapta az első pár sort, e lapot megismerkedésük estéjén írhatta Ady, miután elbúcsúztak, és másnap délelőtt, tehát szeptember 7-én kézbesítették a címzettnek. Ezen a napon Léda már utazott Budapestre, ahol a Continental szállodában egy hónapig tartózkodott. „Délután utaztam Pestre és ő is utazott. Egy hónapig voltam talán Pesten, hová ő gyakran, de rövid időre fellátogatott. Némelykor későn este érkezett és az éjjeli vonattal visszautazott. Akkor igérte meg nekem, hogy irni fog, kiszabaditja magát Nagyváradrol és jön Parisba. Csináljon belőlem valamit, amit maga akar, mondta. Akarom […] maga legyen Magyarország első költője, mondtam én mindég, mire ő szégyenlősen lehajtotta a fejét. Hogy beszélhet igy mondta mindég. Majd meglátja, hogy igy lesz.”
Ady tehát 1903. szeptember 7-én, egy hétfői napon utazott Lédával a fővárosba. Bölöni György erről így ír: „Ady előtt csábítóan és szerelmesen eggyé olvadt az Asszony és Párizs. Budapestig kísérte Adélt. De kegyetlen emlékét őrizte ennek az útnak. Bántó, képzelhetetlenül tragikus történt közöttük, ami Adyban évek múlva még sajgóbb sebbé mélyült. Ekkor Ady sebét és csalódását elmosta Párizs káprázata…” Hogy mi is történt, azt Bölöni 1910-ben hallotta először Adytól, de soha nem beszélt róla. Ha beszélni nem beszélt is, de 1936-ban a következőket válaszolja az érdeklődő Révész Bélának: „Az, amire céloztam a könyvemben, de amit nem írhattam meg világosabban, a legelső Nagyváradról való felutazás után történt köztük, a szerelem kezdetén. Színházaztak s vacsoráztak együtt Pesten, mások is voltak társaságukban. Ady lerészegedett, s Léda egy más gavallért, egy váradi fiatal ügyvédet vagy bankigazgatót engedett be a szobájába. Ezt Ady maga mondotta el nekem.” A váradi gavallér Halász Lajos újságíró, a későbbi ügyvéd, majd parlamenti képviselő volt. Az önérzetében megsértett költő egy megrázó féltékenységi jelenet után, szeptember 9-én sebzetten tért vissza Váradra.
Hogy mit keresett ott Halász Lajos? Benedek István feltevése szerint: „Alkalmat arra, hogy kimagyarázza elmenekülését a Royal kávéházból. Végtére három-négy héten át viszonya volt Diósinéval, akkor kurtán-furcsán megfutamodott Fehérné, részben Ady miatt. Eljött hát a pesti hotelbe, vagy hazudni valamit, vagy bevallani az igazat. Hogy eközben netán csókolództak? Meglehet. De ne feledjük, Adél nem volt még Adynál angazsálva (ahogy akkoriban mondták), úgyhogy csókolódzhatott az egyik szeretőjével, mint a másikkal. Itt persze fölmerül a kérdés: szeretője volt-e Adél (már) Adynak? Ehhez ugyan semmi közünk, kettőjük későbbi sorsa szempontjából mégsem közömbös. Biztosat mondani ilyen intim dolgokról nem lehet, de el lehet hinni, amit Fehérné mond, aki Adyt és Adélt is jól ismerte: »Nem, az ő forrósága – főként azokban az igazán fiatal éveiben – nem elégedett meg epekedéssel.« Ezt Adyról mondta, a jelek szerint azonban Lédára is mondhatta volna.”
Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, tudnunk kell azt is, hogy a későbbiek során nem Halász Lajos lesz majd az asszony egyetlen váradi látogatója Budapesten a párizsi utazásig. Ady nemcsak Halászra, hanem Radó Ignác bankügyészre és Bognár Sándor gazdag borkereskedőre is féltékenykedett, az ő nevük is előfordul Adynak ebben az időben Lédához írott leveleiben. Ady leveleiben dr. Várady Zsigmond neve is felmerült.
1903. szeptember 9-én már visszatért Váradra a költő. Hogy a történtek után milyen lelkiállapotban utazhatott haza, azt csak sejthetjük. A veszekedés után szenvedélyesen fellángoló szerelme ellenére is valószínűleg megfordult a fejében a szakítás gondolata. De talán még a haragnál, a sértett férfiönérzetnél is nagyobb volt benne a bizonytalanság érzése, és miután hazatért, féltékenységét legyőzhette az asszony iránti vak rajongása és a nő elvesztése miatti félelme. Emiatt szinte naponként egzaltált vallomásokkal, könyörgő levelekkel ostromolja Lédát, és ha tehette, hétvégeken felrohant hozzá. Egy rövid részlet a szeptember 10-i első leveléből: „Bolond, lázas aggyal utaztam és érkeztem. Emlékezni sem igen tudtam, s még ez volt ami vigasztalt. Kétségbe ejtett újra és újra a gondolat, vajon milyen ítéletet hagytam magánál. Egyetlen asszony, akit érzek most is, akivel… Bolond vagyok bizony isten. Pedig úgy jöttem, s íme, most is azt fogadom: olyan leszek, amilyennek Maga óhajt, édes Egyetlen. És ismét csak annyit kérek: tűrjön engem, s minden jelentkezésemben, szavamban, dolgomban, az a kivételes, minden beteg kis idegszálammal szított nagy érzést lássa meg, amely a Maga alakját most is itt tartja mellettem, bennem…”
Másnap ismét ír egy hódoló hangú levelet az „Egyetlen Asszony”-nak, akit mellesleg szentnek is nevez. Tudva, hogy vasárnap Radó is Budapesten lesz, arra kéri Lédát: „bocsásson meg Drága, Édes, Egyetlen, Minden – talán egy kis jogom mégiscsak van, hogy kérjek Magától a magam számára egy órát…” Ady minden esedező, epekedő sora ellenére sem kap választ, ezért szombaton éjjel ismét kezébe veszi a tollat, alázkodó, hűséges szolgájának nevezve magát levelében, majd bejelenti: vasárnap utazik. „Kérem mindenre: tűrjön engem. Én édes, Szépséges Romboló Sorsom…”
Szeptember 13-án valóban felutazott a fővárosba, s talán már vitte magával Lédához írt első versét, amely aznap jelent meg a Nagyváradi Naplóban, A könnyek asszonya címmel. Erről a versről írta Ady Lajos, hogy bátyja halálos komolysággal mondta neki: vele megszületett „a század legszebb lírai verse”.
Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
A könnyek asszonya itt még három szakaszból áll. Egy hétre rá, szeptember 20-án ugyanebben a lapban jelent meg a második Léda-vers Strófák címmel, két szakaszban. Az 1903-ban Nagyváradon kiadott Még egyszer kötetébe Ady a megjelenésük sorrendjében összekapcsolta a két verset A könnyek asszonya címmel, s az első szakasz elé írt még egy strófát. Amikor 1906-ban kiadja az Új versek kötetét, ebben A könnyek asszonyának csak az eredeti három szakaszát veszi át.
Néhány nappal egy újabb pesti útja előtt, szeptember 17-én Ady féltékenységtől zaklatottan ismét levelet ír Lédának: „Csókolom a kezét, s kívánom, ne érezze soha azt a megbolondító kínt, amit én most érzek. […] Bolond vagyok, s meg fog talán bocsátani. Édes, gyötrelmes Mindenem, vigyázzon magára önmagáért. Mondtam már Magának, hogy hitványnak tartom R[adó]t. Bebizonyosodott. Valósággal publikálta, hogy ő B[ognár]t felvitte, és összehozta Magával. Az egész város beszéli az ő nyomorultsága folytán, hogy Sch[wartz] Ferenccel együtt ma Magánál lesz fent Budapesten, s pár nap múlva V[árady] Zsigmondot viszi el. Olyan gyalázatosan szabadjára engedte ő e híreket, hogy kétségbe ejt rágondolni. Megbolondulok. Kérem, vigyázzon. […] énrám, szegény bolondra, ne haragudjék. Hiszen a megőrülésig imádom…”
Szeptember 19-én, szombaton végre választ kapott Ady. Ez a levél nem maradt meg, de a költő aznapi válaszleveléből arra következtethetünk: az asszony azzal magyarázhatta, hogy nem írt addig, mert nem kapta meg Ady előző leveleit. Hogy ez nem így volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Adynak ezek a levelei fennmaradtak. Egyébként Léda a későbbiek során is gyakran élt ezzel a kifogással, amikor hosszabb ideig nem válaszolt. Ady válaszlevelében megköszönte, hogy Léda írt, s az asszony levele némileg megnyugtathatta.
Tudjuk, hogy a következő vasárnap ismét Pesten volt Ady, ugyanis miután ledolgozta a hétfői napot, szeptember 22-én, kedden éjjel az útját felidéző levelet írt. Ebben mintha oldódott volna bizonytalansága. Lédának talán sikerült lecsillapítania Adyt, jelentéktelennek tüntetve fel hódolóinak szerepét. S már az asszony is más szemmel nézhette a fiatal poétát, akinek e második vasárnapi látogatása idején megjelent az újabb Léda-verse Strófák címmel a Nagyváradi Napló vasárnapi számában. E levélben Ady megírta azt is, hogy Halász megkérdezte tőle: elárulta-e őt és az asszonyt? Fehér pedig kérdezősködés nélkül kijelentette: felmegy Budapestre, hogy megkeresse Lédát. Halász kérdése arra utalhatott – ami nyílt titok lehetett újságíró körökben, s amit Ady is tudhatott –, hogy Halász Lajos és Fehér Dezsőné hosszú idő óta szerelmi viszonyt folytatott, de Halász nem szerette volna, ha erről Léda is tudomást szerez. Az, hogy Ady beszámolt erről levelében, jelzi: Léda tőle vagy mástól, de már tudomást szerzett a történtekről. Hogy a Fehér Dezső budapesti útjának is e szerelmi háromszög tisztázása volt a célja, azt csak sejthetjük. Szeptember 22-i levele záró részében Ady visszatér Radóra: „…fájt, hogy Maga nem kímélt meg attól a föltevéstől, hogy Radó megteheti magával is azt, ami az ő módszere és úzusa. Érti és érzi az én disztinkciómat? Ez se nem gyanú, se nem féltékenység, s nem okvetetlenkedés. Én akarom, hogy Maga nekem az Illúzió maradjon, a legmagasabb fokú. És így lesz, mert így akarom – még maga ellenére is…”
Szeptember 23-án írt levelében amiatt aggódik, hogy Radó ismét a fővárosba utazik. Tudatja azt is, hogy Lédáról már nem pletykálnak a városban. Ebben a levélben olvasható: „Én az akarok lenni, aminek Maga akar engem.” Másnapi keltezésű levelében ismét kétségek gyötrik az asszony miatt, de a fő téma ismét Halász és Radó. Ugyanebben olvasható: „…borzasztó hajsza az, ami lelkemben újra és újra megindul. Folytonos kérdés, folytonos nyugtalanító sejtés. A leggyakoribb, hogy vajon milyen helyet foglalok én el a Maga lelkében? Könnyen letaszíthat, ledobhat e helyről?…”
„Hogy én mi s milyen vagyok? – írja Ady szeptember 25-én. – Szinte magam sem tudom. Egy kissé túlteng bennem az értelem, no meg a fantázia is. De most mindkettőt Maga dirigálja, s érzem, hogy egész sorsomat is. Hogy mi s milyen leszek? Aminek s amilyennek Maga akar…” Ugyanebben a levélben beszámol arról is, hogy másnapra egy példány elkészül a kötetéből, amit Lédának szánt. Ez volt a Még egyszer.
Két nap múlva ismét Budapesten van, ahol ismét szenvedélyes összetűzések lehettek, főleg Adynak Radó és Halász miatt keletkezett kételyei, féltékenysége okán. Erről árulkodik a költő szeptember 29-i második levele, amelyben bocsánatot kér Lédától. Azért is aggódik, mert azt a hírt kapta, hogy az asszony beteg, emiatt aznapi első levele tele van aggodalommal, de továbbra is téma Radó és Halász személye. „Hitványak mind s ezeknek még gondolatban sem volna szabad Magához érniük. Nem poétázás ez. Ezek olyan nyomorultak, piszkosan kicsinyek és kicsinyesen gonoszak…” A második levélben a költő Léda szeretetéért esedezik, miközben az első pesti napon a Continental szállóban történtek „emlékét” is feleleveníti az asszonynak: „Én igazán hittel s valami abnormális fanatikus erővel igyekszem alkalmazkodni Magának minden szavához. Másképpen talán nem tudnám elviselni azt az emléket, amit Maga nem akar feledtetni velem. De Maga azt mondta, hogy triviálisan gondolkodni erről nem illik hozzánk. Nem illik: igaz. S én igazán hittel s a magába olvadás gondolatának kínos gyönyörűségével nem is beszélek róla. […] De érzem, ha hideg, összeroskadok a gondolatra, hogy felesleges vagy teher vagyok magának. Mondja mit tegyek?…”
Szeptember 30-án, éjjel 1 órakor írt levelében bocsánatot kér az egy nappal előtte írt két leveléért: „Nagyon beteg voltam, s vagyok ma is…” – írja mintegy magyarázatként.
Időközben Léda táviratozott: október 4-én, vasárnap már utazik Párizsba. Ady ekkor már eldöntötte: szakít a Nagyváradi Naplóval, s követi Lédát Párizsba. Az asszonynak is megírja: „Úgy fogok már magával legközelebb találkozni, mint aki végre kiszabadította magát ebből az ocsmány, gyilkos piszokból. Valóságos fuldoklást érzek már, s imádattal gondolok magára: a maga szent lénye siettette bennem a tiszta levegőre vágyakozást. No nem bírom tovább. Áldassék Maga, édes Gyötrelmem és üdvösségem érte. [… ] Kérem, Mindenségem, nyugtasson egy gyors levéllel, hogy ezt a tervem tudomásul veszi…” E levélrészlet egyértelműen bizonyítja, hogy Léda nem Ady miatt jött Váradra – amint a legendák regélik –, az asszony még megismerkedésük után sem dönthetett, hiszen Ady még a megerősítését várta annak, hogy Léda tudomásul veszi az ő párizsi útját.
Eltelt egy újabb nap, de Léda nem írt. Erről Ady október elsején éjjel keltezett leveléből szerezhetünk tudomást. Ismét tudatja az asszonnyal: a fonalak el vannak vágva, távozik Váradról. Október 2-án végül csak megkapta Léda levelét, s abból némi megnyugtatást olvashatott ki szörnyű kételyeire.
Másnap, október 3-án Ady ismét felment a fővárosba, hogy elutazása előtt még találkozzék Lédával. Előző napi levelében ezt így indokolta: „Azt az erős vágyat még nem éreztem magát látni, mint most. Most már érzem, igazán magában élek…”
Az asszony visszaemlékezése szerint október 4-én Ady is elkísérte Bécsig. Elutazásával megszűntek a Lédát több-kevesebb rendszerességgel látogató váradi gavallérok is.
Mielőtt Ady Váradról elutazott volna, október 7-én még egy levelet ír Lédának. Ezt már, akárcsak a későbbi, Párizsba címzett bizalmas leveleit, Léda húga, Brüll Berta közvetítésével juttatta el az asszonyhoz. Ebben egyebek mellett így ír: „Mindig Magára gondolunk. Kérem: egy pillanatra se feledje el, hogy ott vagyunk a lelkeinkkel – Bertuska meg én – Maga mellett. Én ott vagyok most is, a szemeit nézem, s úgy könyörgöm, hogy érezzen maga is engem, ne gyötörje magát, várjon, bizakodjék, és legyen büszkébb, mint valaha. Én ma búcsúzom Nagyváradtól…”
Ady leveleinek hangvétele, esedező szerelme, Léda elzárkózása attól, hogy a költő bepillanthasson gondolataiba, magánéletébe, egyértelműen bizonyítja: megismerkedésük véletlenszerű volt, és Léda nem Adyért jött Váradra, akinek személye, költészete felkeltette az érdeklődését – vélekedett Kovalovszky Miklós. – Ennek ellenére az asszonyra nyilván hízelgően hatott az érdekes, fiatal költő-újságíró rajongása, megragadta és izgatta is talán, de kissé meg is hökkent, visszariadt a szenvedélynek ilyen elemi erővel kirobbanó eksztázisától, felé süvöltő rohamától."
Forrás : varad.ro