Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget.Segítsen a fordításban '

Köszönet mindenkinek '


2017. szeptember 11., hétfő

A nagyváradi zsidóság története

 
Lőwy Dániel.Forrás : muvelodes.net

"A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. kötete 1981-ben jelent meg. Nem kevés kompromisszum árán, mert a cenzúra jócskán törölt belőle. A legnagyobb veszteség a külföldre távozottak és az egyházi irodalom képviselőinek a kihagyatása volt. A főszerkesztő, Balogh Edgár mégis ünnepelt, s két év múlva már a II. kötetet is sajtó alá akarta bocsájtani." - írja Gaál György a Művelődés havilapban.Teljes cikk :


"Kitalálta, hogy az egyházi írókat felekezetenként közös cím alá foglaljuk, akkor talán elnézik őket. Az első kínálkozó felekezeti címként az Izraelita irodalom jött szóba. Csakhogy nem kapott egyetlen szakembert sem a témához tájainkon. Erre szokásos módon, egy levelezőlapon engem magához hívott, s felkért, hogy ezt a témát is vállaljam el a korábbiak mellé, mert ő minden segítséget megad. Rövidesen nekifogtam a témára vonatkozó, az Egyetemi Könyvtárban és az Akadémiai Könyvtárban található könyvek, folyóiratok, lapok kijegyzetelésének, egy jó vastag dossziényit összeírtam. A főszerkesztőnek sikerült nyárára egy egyhónapos budapesti ösztöndíjat szerezni számomra, hogy a témáim anyagát kiegészíthessem. A lelkemre kötötte, keressem fel a rabbiképző igazgatóját, Scheiber Sándort, s kérjem ki tanácsait. Scheiber professzor viszont arra kért, hogy ha megírom az összefoglalást, küldjem el neki is, mert ő azt közli a MIOK évkönyvében. (Meg is jelent: Magyar nyelvű zsidó irodalom Romániában. Évkönyv. Kiadja a Magyar Izraeliták Országos Képviselete. 1983/84. 133–141.) Mire hazatértem, Balogh Edgár kölcsönként megszerezte a különböző zsidó közösségek külföldön megjelent emlékkönyveit, így jutott a kezembe az egészen frissen kiadott A tegnap városa (Tel-Aviv, 1981) című ötödfélszáz lapos albumszerű kötet, amely a váradi zsidóság sorsát örökítette meg. Már korábban átnéztem Lakos Lajos (1912) és Sós Endre (1943) témába vágó köteteit, az 1981-es emlékkönyvben Schön Dezső összegezte A nagyváradi zsidóság útjá-t. Főleg e három forrásból meríthettem anyagot szócikkemhez.
Lőwy Dánielt rég óta ismerem, Kolozsvárt vegyészként tartottuk számon. Nagy veszteségnek könyvelte el az itteni egyetemi közösség, amikor távozott a városból, s Amerikában telepedett le. Ott is folytatja a vegyészi pályafutását, sikereket ér el. De mint sok Kolozsvárról elszármazottat, őt is magával ragadta a város szelleme, pusztuló értékállománya. Még eltávozása előtt az emléktáblák összeírásával foglalatoskodott. Majd beledolgozta magát a város zsidó múltjába. Mondhatni, minden elérhető forrást összegyűjtött, s távol innen megírta Kolozsvár zsidóságának a történetét (A téglagyártól a tehervonatig, 1998), aztán ezt a munkát tovább folytatva, az anyagot egyre bővítve 2005-ben már az újabb, albumszerű illusztrált kiadást adta közre A kálváriától a tragédiáig címmel. Akkor azt hittem, hogy ezzel lerótta háláját szülőföldje iránt. Tévedtem. Számomra most derül ki: annyira felkeltette érdeklődését a témakör, hogy most megírta a nagyváradi zsidóság történetét is.
Nagy feladatot vállalt magára két szempontból is. Egyrészt a váradi zsidóság sokkal nagyobb lélekszámú és sokkal összetettebb társadalmi tagozódású volt, mint a kolozsvári, másrészt az összegzést szinte kizárólag a már megjelent kiadványokra, illetve az interneten elérhető forrásokra korlátozva kellett megírnia. No meg, Nagy Endre – a kötetben idézett – mondását parafrazálva, egy kicsit neki is váradivá kellett lennie.
A kötet a 21 fejezetes alapszöveg mellett Függeléket és forrásmunka-jegyzéket tartalmaz. Az alapszöveg első fejezete inkább bevezető, amely Nagyvárad jelentőségét, helyét a magyar kultúrában próbálja körvonalazni. Neves íróktól-történészektől kapta az Erdély kapuja, a Körös-parti Párizs, az alföldi Párizs, gúnyosan a Pece-parti Párizs, a Körös-parti Athén, a Vér városa (Ady), a magyar Birmingham, a magyar Bayreuth, a Körös-parti metropolisz, a Holnap városa, a Tegnap városa elnevezéseket. A szerző hangsúlyozza, hogy munkájának súlypontját a vészkorszak bemutatására helyezte. Ennek megfelelően a további 20 fejezet – benyomásunk szerint – három részre osztható. A 2–12. fejezetek a hagyományos történetírás módszerével mutatják be az 1940-es bécsi döntés idejéig a zsidóság váradi megtelepedését és történetét. A 13–20. fejezetek a magyarok bevonulásától a vészkorszak végéig tekinti át a történéseket, inkább az írott és szóban elmondott (oral history) visszaemlékezésekre alapozva, úgyhogy itt – magasabb szinten – a holocaust-emlékkönyvek módszeréhez csatlakozik. A harmadik rész egyetlen fejezet, a holocaust utáni történéseket próbálja összefoglalni.
Az első rész 120 oldalon tárja elénk mindazt, amit eddig a váradi zsidóság 1940-ig terjedő történetéről írtak. Főleg Lakos Lajos és Mózes Teréz munkáira alapoz. Míg Erdélyben 1848-ig a zsidók helyzetét az 1653-ban megjelent Approbatae Constitutiones című törvénykönyv határozta meg, addig Váradon a sokkal engedékenyebb II. József-féle törvények (De Judaeis, 1790) voltak érvényben. Az utóbbi megengedte a zsidók városokba költözését, Erdélyben viszont csak egyetlen városban, Gyulafehérváron telepedhettek le hivatalosan. Lőwy a 2. fejezetben 1848-ig összegezi a zsidóság váradi emlékeit. Az első ottani háztulajdonosról 1515-ből maradt feljegyzés. 1722-ben már 20-nál több zsidó család élt ott, s megalapították az első hitközséget. 1731-ben a Hevra kádisát, a temetkezési szentegyletet is létrehozzák. 1766-ból a külön temetőről maradt fenn adat. A zsidóság száma akkor nőtt meg lényegesen, amikor a császári hadsereg feladta a várat, s tövében megengedték a zsidók letelepedését. 1783-tól kezdve kialakult a Váralja városrész, ahol a század végén 26 házat számláltak, s valamennyiben zsidók laktak. 1850-ben 104 háztulajdonos lakott itt, s többüknek a város más részeiben is volt tulajdona. 1840 után már akárhol lakhattak is. Az 1790-es évektől zsidó főbíró irányította közösségüket. A rövid 3. fejezet az 1848-as forradalom és szabadságharc korát mutatja be. Akkoriban 256 családot írtak össze. Tíznél többen vettek részt a szabadságharcban, zsidó orvosok tűntek ki a honvédek ápolásában.
A következő fejezet kissé visszatér a történelemben, mert a hitközség fejlődését követi nyomon az első zsinagóga említésétől (1749) az emancipációt követő zsidó kongresszusig (1868), ahol a zsidóság két irányzatra szakadt szét: megalakult az autonóm ortodox és a neológ (kongresszusi) hitközség, mindegyik felépítette a maga templomait. Mellettük 1915-től feltűnt a Nagyváradra menekült visznicei csodarebbe kétszáz híves haszid gyülekezete. Külön fejezet veszi számba a zsidó iskolaügy fejlődését. 1786-tól német nyelvű elemi iskolát működtettek, 1888-ban pedig már gimnáziumuk volt. Gábel Jakab igazgató idején épült az iskola palotaszerű új otthona. A neológok 1903-ban indították be saját héttanerős iskolájukat. Az elemiben a fiúk és lányok együtt tanulhattak.
Négy fejezetet (6–9.) szán a szerző a váradi zsidóság aranykorának, a kiegyezéstől az első világháború végéig terjedő korszaknak a bemutatására. Először az ipar területén tettek szert vezető szerepre. Azután kiépítették a korszerű bankrendszert. A kiemelkedő nagypolgárok a belvárosban emeltették impozáns palotáikat. Megalakultak felekezeti alapon a különböző egyletek, szervezetek. Még 1866-ban jött létre az Izraelita Nőegylet, mely népkonyhát működtetett és táncestélyeket rendezett. Gyermekbarát egyesület, aggmenház, leányegylet, sportegylet, irodalmi társaság létesült. A Monarchiában biztosított jogegyenlőség lehetővé tette a zsidók részvételét az adminisztrációban, bekerültek a városi tanácsba. Főleg a neológ fiatalok egyre nagyobb számban egyetemet végeztek, s orvosi, gyógyszerészi, jogi diplomával tértek vissza. De Váradon is működött a Jog­akadémia, amelynek tanári karában ugyancsak megjelentek a zsidó származásúak. Az építészetben ők hozták be a szecesszió újszerű stílusát. Ady szerint „a váradi zsidók kiemelték a várost a provincializmusból”. Mi több, rövidesen a zsidó szellemiség lett a polgárosult város meghatározó jegye. Elegáns kávéházak, éttermek, szállodák nyíltak, ahol „dzsentri hajlamú zsidó párbajhősök” mulatoztak, s okoztak néha botrányokat. Híres szépasszonyok körül valóságos udvar alakult ki. Egyiknek a vonzása Adyt is megihlette. Fellendült az irodalmi-színi élet. Itt kezdte pályafutását Gózon Gyula és Kabos Gyula. Grósz Frigyes doktor még 1830-ban zsidó szemészeti kórházat létesített, amely aztán a következő század elején rangos egészségügyi intézetté fejlődött. Grósz Frigyes Emil unokája már Budapesten futott be szemészprofesszori pályát. A szabadkőművesség meghonosítása is 1876-ban egy zsidó ügyvéd nevéhez fűződik, páholyházuk 1901-ben épült fel. A szerző külön fejezetre méltatja a „nagyvárosi sajtóélet”-et. 1907-ben Váradon egyszerre 11 napilap jelent meg, s szinte mindegyik szerkesztőségében akadtak zsidók, a legtöbb esetben ők voltak a főszerkesztők. A Fehér Dezső szerkesztette Nagyváradi Napló, amelynek Ady is munkatársa volt, fogalommá vált a sajtótörténetben. De Hegedüs Nándor politikus-szerkesztő is beírta nevét az irodalomtörténetbe a Holnap antológia beindításával. A századforduló néhány évében „világirodalmi pillanatok”-at élt Várad. Egy időben élt, alkotott itt Ady Endre, Biró Lajos, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Balázs Béla, Miklós Jutka.



Grósz Frigyes (1789–1858) szemészorvos
Az impériumváltozás 1919-ben kezdődött Nagyváradon. S bár a gazdasági életben a zsidók megtarthatták vezető szerepüket, kultúrájuk tekintetében nehéz választás elé kerültek. Ekkorra főleg a neológok már teljesen magyar anyanyelvűvé váltak, s a magyar kultúrát vallották magukénak, csak vallásuk különítette el valamennyire őket. Ezek Romániában most Gáll Ernő megfogalmazása szerint „kettős kisebbségi sorsba” jutottak. Elnyomták őket mint zsidókat és magyarokat. Valójában politikai nyomást gyakoroltak rájuk, hogy váljanak le a magyarságról, s önálló nemzetként határozzák meg magukat. Így például a zsidó iskola tan­nyelve nem lehetett a magyar, csak a román, a héber vagy a jiddis. Az utóbbi két nyelven legfeljebb a rabbik tudtak, esetleg a haszidok. A királyi Romániában a zsidóság számára öt út kínálkozott: „a cionizmus (vagyis a magyar zsidóból zsidó zsidóvá válás útja), a beolvadás a magyarságba (asszimiláció) további vállalása, a románsághoz való közeledés, valamint a baloldali, nem cionista mozgalmakhoz való csatlakozás” – állapítja meg a szerző Gidó Attilára hivatkozva. Valójában csak az első bizonyult járhatónak, ha azt az alija követte. A többi mind zsákutcába vezetett. A váradi zsidóságból mindegyik irányzathoz csatlakoztak néhányan. Magyar kisebbségi politikusok és cionista szervezők is kerültek ki soraikból.
Két fejezet taglalja a fasizmus terjedésének és a zsidóüldözések kezdetének a korát. Az új szélsőséges eszmék először az egyetemi diákság soraiban kezdtek hívekre találni egyik-másik professzor biztatására. Nemzetközi visszhangot keltett az 1927-ben Nagyváradon megrendezett román diákkongresszus, amelyre az ország valamennyi egyeteméről érkeztek küldöttségek különvonattal. Összegyűlt vagy ötezer fiatal. A kongresszus legionárius díszvendégének a bíztatása is hozzájárult ahhoz, hogy az értekezlet pár nap után zsidó- és magyarellenes pogrommá változzék. A megvadult diákok előbb Váradon végeztek pusztítást a zsinagógákban, majd a magyar vagy zsidó tulajdonosok üzleteit zúzták össze. A hazatérő diákok egy része Élesden, Bánffyhunyadon is kiviselte magát. Kolozsvárt erőszakkal megállították a vonatot, s itt is törtek-zúztak, főleg az állomáshoz közeli neológ zsinagógában tettek kárt. A karhatalom nem intézkedett. A diákokra nézve alig lett következménye a pogromnak. Ez azonban csak a bevezető volt. Hitler 1933-as uralomra jutását követően szinte rendszeressé váltak a zsidó-ellenes tüntetések, a megkülönböztető intézkedések. 1935-ben már a román állampolitika hivatalosan is felvállalta az antiszemitizmust. 1938 februárjában II. Károly román király bevezette a királyi diktatúrát. Egyre-másra születtek a zsidóság jogait korlátozó rendeletek. Ráadásul a ’30-as évek végén a magyarság köreiben is felütötte fejét az antiszemitizmus, habár a kisebbségi magyar politikusok ez ellen küzdöttek, s ismételten teljes szolidaritásukról biztosították a magukat magyarnak valló zsidókat.
Az 1940-es bécsi döntést a nagyváradi zsidóság is örömmel fogadta: mindnyájan arra gondoltak, hogy visszatérnek a monarchiabeli állapotok. Ekkoriban Váradon több mint 21 000 zsidó élt. Pedig Magyarországon akkor már érvényben voltak jogkorlátozó „zsidó törvények”, amelyeket rövidesen a visszatért területeken is alkalmaztak. Ráadásul a közigazgatási tisztségekbe jórészt anyaországi hivatalnokok, úgynevezett „ejtőernyősök” kerültek, akik nem ismerték a helyi viszonyokat, az együttélés kialakult hagyományait. Betiltották a zsidó sajtót, majd a többi lap szerkesztőségéből is eltávolították a zsidó származásúakat, az egyesületeiket rendre feloszlatták. Az ipari egységek, üzletek sem maradhatnak zsidó kézen. Kénytelenek voltak azokat szimbolikus összegért eladni, vagy legalább névleg átadni. Az 1942-es „negyedik zsidótörvény” a zsidóktól a földbirtokokat is elkobozta egészen csekély „térítés” ellenében. Az értelmiségi pályákról, állami tanügyből, színtársulatokból, egyesületekből rendre kizárták a zsidó származásúakat. Gyakorlatilag a diplomás zsidók sehol sem tudtak álláshoz jutni. Sőt a numerus clausus rendelet a zsidó diákok számát is 6 százalékra korlátozta osztályonként. Vagyis még a tanulás lehetőségétől is megfosztották a fiatalokat. Ennek kivédésére alakultak meg a zsidó gimnáziumok, a nagyváradit Kecskeméti Lipót főrabbiról nevezték el. Itt kitűnő tanári kar állt össze a máshelyről kizárt oktatókból.
De ez csak a kezdet volt. A „magyar éra” történéseit bemutató következő fejezetek a jogfosztás, az embertelenség, a lealjasulás olyan példatárává válnak, hogy még akkor is elborzasztja az a 21. századi olvasót, ha már kézbe vett e témakörről könyveket. Nem Lőwy rendezi ilyen fokozódó sorrendbe a tanúságtételeket, hanem a történelem szolgáltatja így az anyagot. Előbb a munkaszolgálat különböző válfajairól olvashatunk. Arról a jogfosztott állapotról, amikor az elcsigázott munkaszolgálatosokat azzal kergetheti el egy tiszt, hogy „előbb a lovak isznak, aztán jönnek a zsidók”. Az ukrajnai Dorosicsban 1943 áprilisában történt tragédia is jól jellemzi az állapotukat. A tífuszos munkaszolgálatosokat egy pajtában különítették el, ahol semmilyen kezelést sem kaptak. Több mint ötszázan feküdtek ott, amikor feltételezhetően két sarkánál is felgyújtották a pajtát, a kitörni próbálkozók eltorlaszolva találták az ajtókat, akik mégis kitörnek – vagy 56-on –, azokat golyózápor fogadta. Összesen 478 személy esett a lángok martalékául. A honvédelmi minisztertől elrendelt kivizsgálás megállapította, hogy senkit sem terhel felelősség, a „tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak”. Ritkán akadtak emberséges tisztek is, akik megkönnyítették a munkaszolgálatot. Közülük kimagaslik Reviczky Imre honvéd alezredes, aki behívatta a katonaköteles fiatalokat a gettózás megkezdése előtt, s ezzel megmentette őket a biztos haláltól. Ráadásul úgy soroltatta be őket, hogy a lakhelyükhöz közeli osztagokban szolgáljanak. A környéken munkaszolgálatot teljesítő, azóta világhírűvé vált két személyiség, Radnóti Miklós költő és Ligeti György zeneszerző történetét külön alfejezetben ismerhetjük meg.
A végkifejlet 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásával kezdődött. A németek március 27–28-án kerítették hatalmukba Nagyváradot. Április 5-én kötelezővé tették a sárga csillag viselését. A „csillagosoknak” – akik már az utcára alig mertek kilépni – aprólékos vagyonbejelentést kellett tenniük. Rövidesen minden értéket elkoboztak tőlük. Április 7-étől a Gestapo a „politikailag megbízhatatlan egyének”-et letartóztatta. Vallatás, kivizsgálás után többségüket szabadon engedték. Az addigi főispán és polgármester nem vállalta a gettó felállítását, úgyhogy lemondatták őket. Az új tisztségviselők már együttműködtek a németekkel, s a város egyik kerületéből 130 holdat jelöltek ki a gettó részére, amelyet két méter magas fapalánkkal kerítettek el. Május 3-án kezdődött, s hat napig tartott a gettóba gyűjtés. Mintegy 22 000 embert zsúfoltak össze úgy, hogy a szobák padlóján is kénytelenek voltak aludni. Egy személy legfeljebb 50 kilós csomagot vihetett magával a gettóba. Elhagyott lakását rendszerint lepecsételték. (Utóbb aztán feltörték és kirabolták.) A legtöbb személyt zsúfolt teherkocsin szállították be, de volt, akit szekéren vagy gyalog kísértek a gettóig. A szomszédok, az utcai járókelők néha együtt érzők voltak, néha viszont gúnyos megjegyzéseket tettek. Nagyon kevesen mentesítést kaptak a gettósítás alól, főleg első világháborús érdemeik vagy szakmunkásságuk miatt. Nagyváradon mindössze 16 mentesített családról tudtak. De előfordult olyan eset is, mint a Biró József művészettörténészé, akit Váradon ugyan mentesítettek, de Budapesten a nyilasok belelőtték a Dunába.



A nagyváradi egykori gettó (kiemelt rész)
A belvárosi gettón kívül Váradon felállítottak egy „kis gettót” is a kaszárnya környékén, ahova a vármegye zsidóit gyűjtötték be. Itt vagy 8000-en voltak. Egy lovarda és egy fatelep szedett-vetett épületei nyújtottak számukra valamelyes védelmet, de sokan a szabad ég alatt maradtak.
A gettó belső élete, megszervezése, rendfenntartása, a tábori szabályzat mind visszaemlékezések alapján tárul elénk. Az igazi borzalom azonban a táborlakókra a szomszédos Dreher Sörgyárban várt, mert itt állították fel a „pénzverdét”. Ide azokat a férfiakat és nőket „utalták be”, akikről úgy tudták, hogy gazdagok. A legkegyetlenebb – részletesen ismertetett – kínzási módszerekkel próbálták megtudni tőlük, hogy hol rejtették el kincseiket, vagy kinek adták át azokat megőrzésre.
Május 24-én kezdődött a gettó lakóinak a bevagonírozása, az első szerelvényre 3110 személyt zsúfoltak fel. Az utolsó, hatodik szerelvény június 3-án indult 2527 személlyel. A nyári forróságban több napig tartó vonatozás alatt sokan meghaltak, mások öngyilkosok lettek, néhány nő szült. Mindnyájan éheztek és szomjaztak. A deportáltak további sorsa már beleolvad az európai zsidóság történetébe, úgyhogy a lágerélettel és a megsemmisítéssel már nem foglalkozik a szerző.
A vészkorszakkal kapcsolatos utolsó három fejezet tanulságos utóhangja a tragédiának. Így megtudjuk, hogy a gettósítás után Nagyvárad jóformán orvosok nélkül maradt. Egyik orvos még a gettóban kitalálta, hogy szimuláljanak flekktífuszt. Ezzel 24 személyt elkülönítettek. Őket aztán nem lehetett vagonba kényszeríteni, s így megmenekültek a deportálástól. Külön történetsor áll össze a zsidók váradi bújtatásából, vagy átszöktetéséből Romániába. A román konzulátus több tagja támogatta a zsidók megmentését, a román parasztok is segítették a menekülőket, a Romániába átszökötteket viszont gyakran visszatoloncolták.
A szerző külön csoportosítja azokat a visszaemlékezéseket, amelyek a nagyváradi lakosok viszonyulására vetnek fényt. Itt is akadtak közömbösek, jóindulatúak, haszonélvezők és „igaz emberek”. Főleg ez utóbbiak megítélése elég nehéz, hiszen ritkán adódik több tanú is, aki vallomást tegyen. A zsidóüldözés sajtóvisszhangjáról szóló rész meglehetősen szegényes, egyetlen negatív példából idéz, ez az unitárius teológiai tanár, Abrudbányai Fikker János cikke a kolozsvári Keleti Újság 1944. május 14-i számából. Abrudbányait távollétében 20 év börtönre ítélték, de 1990-ben rehabilitálták. Jó lett volna a váradi lapok viszonyulását is megismerni.
Bár szorosan nem kapcsolódik a zsidóság történetéhez, érdekes olvasni a magyar közigazgatás utolsó heteiről szóló fejezetet. Kik voltak az utolsó tisztségviselők, ki mit menekített, ki mikor hagyta el Váradot. A szerző is megállapítja, hogy meglepő rendben zajlott minden, a jól bejáratott adminisztráció az utolsó percig működött. Nem volt fejetlenség, rendbontás. Az alkalmazottak még fizetésüket is kikapták. A magyar tisztviselők és a német egységek október 12-én hagyták el a várost, 13-án reggel az utolsó Körös-hidat is felrobbantották, s két óra múlva megérkeztek a szovjet hadsereg első katonái.
A könyv utolsó, igen terjedelmes fejezete az 1945-től az 1990-es évekig eredezteti a nagyváradi zsidósággal kapcsolatos eseményeket. Először a háborús bűnösök ellen a kolozsvári népbíróságon hozott ítéleteket veszi számba. Az ítéletek jó részét a vádlottak távollétében mondták ki. A szovjet csapatok megérkezésekor vagy 120 körül lehetett a túlélő zsidók száma Nagyváradon. Még október 21-én megalapították a Demokrata Zsidó Népközösség (DZSN) helyi szervezetét. Hetek alatt emelkedett a zsidók száma, mert a munkaszolgálatból elég sokan hazatértek. Úgyhogy az év vége felé 1500 férfit és 50–60 zsidó nőt vehettek nyilvántartásba. A koncentrációs táborokból szabadultaknak csak egy része választotta a hazatérés útját, mások nem kívánták újra látni az őket megtagadó várost. Létrejött egy Deportáltak Felkutatására Alakult Bizottság is, amely az Észak-Erdélyből elhurcoltak felkutatását és hazahozatalát tűzte ki céljául. 1945 nyaráig körülbelül 4500 személynek nyújtottak segítséget a hazatéréshez. 1945-ben megkezdődött a két hitközség újjászervezése is, s 1947-re mindkettőnek kialakult a vezetősége és munkaprogramot fogadtak el. A román–magyar határon egyre több zsidó zsúfolódott össze – az egykori Regátból is –, akik át akartak szökni Magyarországra, hogy onnan alijázzanak. 1947 májusa után a magyar hatóságok visszatoloncolták az illegális határátlépőket.
Az első években a zsidóság nem csak a hitközségeket, de minden korábbi intézményt, szervezetet megpróbált újjáalakítani. Így beindultak az iskolák, a kórház, a Hevra. Ezek munkáját és a túlélők egzisztenciáját lényegesen segítették a Joint-támogatások. 1945 decemberében a deportálásban elhunyt mintegy 20 ezer váradi zsidónak emlékoszlopot emeltek az ortodox zsinagóga udvarán. Megrendezték a – téves elméleten alapult – szappantemetést is. 1946-ban összeállították a városban élő zsidók névsorát. A felvett 6500 személyből 3500 élt korábban Váradon, a többi vidékről érkezett.
A kezdeti fellendülést 1948-tól egyre jobban korlátok közé szorította a kommunista állam. Az államosítással a túlélő zsidókat is megfosztották vagyonuktól, a különböző egyesületeket feloszlatták. Szembefordultak a kivándorlást hirdető cionizmussal, a DZSN-t is kommunista befolyás alá vonták. 1949-ben a zsidó hitközségeket egységesítették, mint Mózes-vallásúakat, s egyetlen bukaresti székhelyű szövetségbe kényszerítették őket. Azoknak a zsidóknak, akik az új rendszerben pártvonalon haladni akartak, szakítaniuk kellett a vallással. De még ez utóbbiaknak is nagy része az 1970-es években a kivándorlást választotta.
Az 1950-es évektől Nyugaton vagy Izraelben megalakultak az egy-egy városból vagy vidékről elszármazottak baráti társaságai, ezek aztán az otthon maradottakat is igyekeztek segíteni. 1965 elején New Yorkban hozták létre a Nagyvárad és vidéke nevű szervezetet. Több mint száz tagja van. A nagyváradi zsidó hitközségnek 1992-ben még 294 tagja volt, napjainkban az egész megyében legfeljebb 500-an élnek. Legfőbb feladatuk a zsidó múlt emlékeinek őrzése és karbantartása. A még magukat a közösséghez számítók igyekeznek közös programok keretében az összeköttetést tartani.
Ez az utolsó fejezet a tanúságtevők és emlékezők műveinek a felsorolásával és értékelésével zárul. Különösen érdekes a „magyar Anna Frank”, a 13 évesen elhurcolt Heyman Éva naplója körüli vita ismertetése. A kislányt elpusztították, de naplóját utóbb megkapta újságírónő édesanyja, aki aztán azt közzétette. Eredetije elveszett. Sokan azt feltételezik, hogy a lányának emléket állítani akaró édesanya írta vagy lényegesen átírta a napló szövegét. Ma a kislány nevét viselő, a zsidóság történetét kutató intézet működik Nagyváradon.
A Függelék mindazt felöleli, amit a szerző összegyűjtött, de nem tudott beledolgozni az alapszövegbe. Kezdődik egy szószedettel, amely a megfelelő korszakban használatos vagy a zsidó kultúrához tartozó kifejezéseket, betűszavakat magyarázza. Ezt a nagyváradi zsidóság lélekszámát bemutató 1869 és 2002 közötti statisztika követi. Megtaláljuk az 1848/49-es szabadságharcban résztvevő váradi zsidók névjegyzékét is. A zsidó vonatkozású nagyváradi emléktáblák szövege következik. Aztán a gazdasági életben szerepet játszók iparágankénti felsorolását találjuk, s itt az ismert elpusztult személyek halálnemek szerinti listáját is megkapjuk. Igen terjedelmes és adatgazdag a Nagyváradi arcképcsarnok. Ez egy életrajzi kislexikon, melyben 215 személy pályarajzát találjuk meg. A Felhasznált forrásmunkák jegyzéke filmtekercsekre vett levéltári anyagtól kéziratokig, interjúkig és világhálós hivatkozásokig terjed. Mindegyiknek ott a lelőhelye. Elég arra utalnunk, hogy a Kötetek, tanulmányok fejezetnél 320 címet találunk. A kötetet személy- és helynévmutató zárja.



Zsolt Béla emléktábla Komáromban
Lőwy Dániel könyve olyan összegző munka, amely Nagyvárad és az egész közép- és kelet-európai zsidóság történetének egyik alapkövévé válik. Hihetetlen aprólékossággal jegyzetel, minden állítást hivatkozással ír le. Adatait viszont ritkán kommentálja. Ha valamely adata hibás, akkor az az idézett szerző, emlékező tévedése. Nyilván egy ilyen összegzéshez nem végezhetett levéltári alapkutatást – mert akkor soha nem írja meg a munkát. Azt azonban megtehette volna, hogy valamelyik nagyváradi napilapot átlapozza, hogy a témakörébe vágó híranyagot hasznosítsa. Az 1870-es évektől az 1940-es évekig szinte minden eseményről pár sorban hírt adtak a lapok. Sajnos, még hírlapjaink digitalizálása nincs napirenden. Alighanem hamarabb fogják ronggyá lapozni őket, mintsem sorozataikat lefényképeznék. Jól fogott volna egy térképvázlat is, amely körvonalazza a gettók helyét a város területén. Lőwy Dániel most bizonyára egy újabb város zsidó múltjába dolgozza bele magát. Van még miből válogatni. De talán egyik sem mutat majd olyan szomorú képet, mint a Nagyváradé.
A könyvet 2015. november 23-án a kolozsvári magyar főkonzulátus termében mutatták be, a kötetet Szőcs Géza méltatta. A szerző neki és Elekes Botondnak köszönte a megjelentetés lehetővé tételét. Érdekes egybeesés: a bemutatót követő napon közölte a sajtó, hogy Nagyváradon sikerült a pusztulástól megmenteni a Cion-templomot, amely ezután kulturális centrumként is fog működni."

(Lőwy Dániel: Az úri város zsidó lakosai. A nagyváradi zsidóság története. Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete, Budapest, 2015. 563 p.) 
Forrás : muvelodes.net