Forrás : Farkas László Facebook
"Mint azt a lapszemle első részében ígértük, folytatjuk a Park szálló és a
régi színkör átadásának történetét, a korabeli újság híre alapján.
Mint a cikkből kitűnik és városunk történetét, jól-rosszul ismerők tudják, a Bazár kertben található színkört, a Weiszlivichok örökölték apjuktól, az ismert és népszerű temetkezési vállalkozótól. Mivel a színtársulat akkori igazgatója, Erdélyi Miklós sokallta a bérösszeget, a tulajdonosok a színkört bezárták és anyagraktárt rendeztek be a helyiségben." - írja Farkas László a cikkében.Teljes cikk :
Mint a cikkből kitűnik és városunk történetét, jól-rosszul ismerők tudják, a Bazár kertben található színkört, a Weiszlivichok örökölték apjuktól, az ismert és népszerű temetkezési vállalkozótól. Mivel a színtársulat akkori igazgatója, Erdélyi Miklós sokallta a bérösszeget, a tulajdonosok a színkört bezárták és anyagraktárt rendeztek be a helyiségben." - írja Farkas László a cikkében.Teljes cikk :
Mindezek előtt azonban, a fabódét egészen átépíttette a két testvér.
Az oszlopokat betonlapokra tették, a földszintet is lebetonozták, a
páholyok deszkáit kicserélték, ötven páholyt építettek a földszinten és
az emeleten. Az erkély és a karzat a régi maradt, de a tetőzetet
kicserélték. A zenekari árkot kimélyítették, a tágas öltözők is
megújultak, a villanyvilágítást is felújították. Ami változatlan maradt,
az az ifjúság örök helye, az állóhely! Az állóhely, ahol sok primadonna
miatt tüntetett már az ifjúság. No és átfestették a falakat, eltüntetve
az évtizedek firkálmányait.
Ez a felújított faalkotmány, ahol a magyar színészet minden nagysága játszott, Blaha Lujzától Küry Kláriig, Pálmay Ilonkától Jászai Mariig, Ódry Leheltől Újházy Edéig, sírkőraktárként majd anyagraktárként szolgált.
Most jött el az idő, hogy az elosztás után a színkört az új tulajdonosok, özvegy dr. Heymann Józsefné, Heymann Béla és Heymann Lili vegyék át Weiszlovich Emiltől és a tervek szerint alapos takarítás után egy napra újra megnyissák. Egyetlen napra tehát "világosság, zene, zaj, öröm és élet költözik be az épületbe, ahol annyi drága emlék fekszik holtan, kísértetiesen és szomorúan, egy elmúlt világ gondtalan vidámsága, sok szeretet, jóság, szerelem és a békés múlt minden öröme."
Térjünk vissza a lap január 23-án megjelent számához, mégpedig egy Szűts Dezső riport ismertetéséhez. A "Lakás után jártam tíz napig" című írás megdöbbentő részletességgel meséli el az újságíró kalandját, azt a kálváriát, amit felvállalt akkor, amikor egy vadidegen, frissen házasodott hadirokkant kérésére lakást keresni indult el a városban.
Soroljuk hát fel, hány helyen próbálkozott a derék ember és menjünk vele mindjárt a Léderer és Kálmán szeszgyárhoz, ahol Kálmán Ernőtől, az egyik tulajdonostól azt a választ kapja, hogy még a gyár munkásainak épített lakásokban se mindegyiket birtokolják, tehát a dolog tárgytalan. Innen a várba rándul ki emberünk, ahol ugyan katonaság székel, de a kocsma és tartozékai a városé. A gazdasági tanácsos mindent megpróbál, de a zsúfolt termekben tömegesen lakók közt már nem tud helyet szorítani az ifjú párnak.
A következő ismerős Reigl Ernő, a Félix fürdő volt bérlője, akinek bár négy háza van, de mindegyik tele, így ő sem segíthet, de tanácsot ad. Próbálkozzanak a Bábaképző melletti Lukács házban, ott most bővítés van, hátha... De itt se járnak sikerrel, mert már csak a teljesen sötét pincében lenne hely. A napok telnek, következik a Grünwald-ház a Bémer téren ahol nincs lakás üres, de ágyrajárót fogadnak.
A premontreieknél, a rendházban elvileg lakhatnának egy ideig, de ide hadirokkanték nem szeretnének költözni a hely rideg mivolta miatt.
Adorján Emil dr. utalványt ad egy munkáslakásra, a Vulkán téglagyárba, de csak két hónapra, amíg a szezon kezdődik. Egy másik helyen is fogadnak ágyrajárót, de csak egyet, a következő helyen pedig a havi 150 lejért kivett lakás egyik, bútorozott szobáját 1000. lejért adnák ki! Nem untatom tovább az olvasót, hisz a tudósítás szerint megoldódott az ügy, ugyanis a Vulkán téglagyári kiutalást visszaadva, a nagy keresés közepette, akadt egy jó öreg favágó, aki maga mellé vette a hadi rokkantat és feleségét, 250 lej havi bérért és ha onnan ő kimegy, a lakás rászáll a hadirokkantra. Nos, kedves olvasó, még mielőtt nagyon örülnél a happy-enddel végződő riportnak és már abban a hitben ringatnád magad, hogy lám-lám, minden jó ha a vége jó, lássuk, miről is szól a " Nincs többé koldus Nagyvárad utcáin" című írás, ami b.gy. monogrammal jelent meg. A koldus korcsma utolsó mohikánjai alcím nem sok jóval kecsegtet és riportban leírtak tényleg borzalmas körülményekre derítenek fényt. A város különböző részein található koldustanyák borzalmas életkörülményeire hívja fel az olvasó figyelmét a cikkíró, majd ír a Velencén és az Aradi út végén található kolduslebujokról, ahol a koldusok elitták a nappal megkeresett pénzt és három lejért álomra hajthatták fejüket. Most ezeknek a korcsmáknak és a koldustanyáknak is lejárt az idejük, mert a hatóságok összeszedték a város koldusait és a Járványkórházban elhelyezett koldustelepre szállították őket, ahol végre emberibb körülmények között élhetnek. Kedves olvasó, nem fokoznám tovább, hanem elkalauzollak a Zárda utcai Népkonyhára, vagyis a következő, november 20-án megjelent cikk helyszínére.
Az adományokból és az "aki tud az fizet öt lejt" felhívásra összegyűlő pénzekből tartják fent a konyhát az üzemeltetők és főznek meleg ételt 250 személynek naponta. Van az ebédre várók között "akinek a kezéből kihullott a kalapács, a gyalu, a vakolókanál, vannak rongyokba bugyolált asszonyok, éjjeli menedékhelyek gorkiji alakjai és sajnos, nem csak letört öregek, de fiatalok is", írja a cikkíró.
A
népkonyha alapítói jótékony szívű zsidó úrinők, akik naponta enni
akarnak adni a rászorulóknak és azon dolgoznak, hogy a városban minél
kevesebb legyen az éhen maradó. A nevüket most nem sorolnám fel, hisz a
ma olvasóinak már nem sokat mondanak, de a Steiner Viktor és az Erzsébet
kenyérgyár neve álljon itt, mert ők naponta ingyen látják el kenyérrel a
Népkonyhát és a Steiner pékség neve, még mindig él az idősebb váradiak
emlékeiben.Ez a felújított faalkotmány, ahol a magyar színészet minden nagysága játszott, Blaha Lujzától Küry Kláriig, Pálmay Ilonkától Jászai Mariig, Ódry Leheltől Újházy Edéig, sírkőraktárként majd anyagraktárként szolgált.
Most jött el az idő, hogy az elosztás után a színkört az új tulajdonosok, özvegy dr. Heymann Józsefné, Heymann Béla és Heymann Lili vegyék át Weiszlovich Emiltől és a tervek szerint alapos takarítás után egy napra újra megnyissák. Egyetlen napra tehát "világosság, zene, zaj, öröm és élet költözik be az épületbe, ahol annyi drága emlék fekszik holtan, kísértetiesen és szomorúan, egy elmúlt világ gondtalan vidámsága, sok szeretet, jóság, szerelem és a békés múlt minden öröme."
Térjünk vissza a lap január 23-án megjelent számához, mégpedig egy Szűts Dezső riport ismertetéséhez. A "Lakás után jártam tíz napig" című írás megdöbbentő részletességgel meséli el az újságíró kalandját, azt a kálváriát, amit felvállalt akkor, amikor egy vadidegen, frissen házasodott hadirokkant kérésére lakást keresni indult el a városban.
Soroljuk hát fel, hány helyen próbálkozott a derék ember és menjünk vele mindjárt a Léderer és Kálmán szeszgyárhoz, ahol Kálmán Ernőtől, az egyik tulajdonostól azt a választ kapja, hogy még a gyár munkásainak épített lakásokban se mindegyiket birtokolják, tehát a dolog tárgytalan. Innen a várba rándul ki emberünk, ahol ugyan katonaság székel, de a kocsma és tartozékai a városé. A gazdasági tanácsos mindent megpróbál, de a zsúfolt termekben tömegesen lakók közt már nem tud helyet szorítani az ifjú párnak.
A következő ismerős Reigl Ernő, a Félix fürdő volt bérlője, akinek bár négy háza van, de mindegyik tele, így ő sem segíthet, de tanácsot ad. Próbálkozzanak a Bábaképző melletti Lukács házban, ott most bővítés van, hátha... De itt se járnak sikerrel, mert már csak a teljesen sötét pincében lenne hely. A napok telnek, következik a Grünwald-ház a Bémer téren ahol nincs lakás üres, de ágyrajárót fogadnak.
A premontreieknél, a rendházban elvileg lakhatnának egy ideig, de ide hadirokkanték nem szeretnének költözni a hely rideg mivolta miatt.
Adorján Emil dr. utalványt ad egy munkáslakásra, a Vulkán téglagyárba, de csak két hónapra, amíg a szezon kezdődik. Egy másik helyen is fogadnak ágyrajárót, de csak egyet, a következő helyen pedig a havi 150 lejért kivett lakás egyik, bútorozott szobáját 1000. lejért adnák ki! Nem untatom tovább az olvasót, hisz a tudósítás szerint megoldódott az ügy, ugyanis a Vulkán téglagyári kiutalást visszaadva, a nagy keresés közepette, akadt egy jó öreg favágó, aki maga mellé vette a hadi rokkantat és feleségét, 250 lej havi bérért és ha onnan ő kimegy, a lakás rászáll a hadirokkantra. Nos, kedves olvasó, még mielőtt nagyon örülnél a happy-enddel végződő riportnak és már abban a hitben ringatnád magad, hogy lám-lám, minden jó ha a vége jó, lássuk, miről is szól a " Nincs többé koldus Nagyvárad utcáin" című írás, ami b.gy. monogrammal jelent meg. A koldus korcsma utolsó mohikánjai alcím nem sok jóval kecsegtet és riportban leírtak tényleg borzalmas körülményekre derítenek fényt. A város különböző részein található koldustanyák borzalmas életkörülményeire hívja fel az olvasó figyelmét a cikkíró, majd ír a Velencén és az Aradi út végén található kolduslebujokról, ahol a koldusok elitták a nappal megkeresett pénzt és három lejért álomra hajthatták fejüket. Most ezeknek a korcsmáknak és a koldustanyáknak is lejárt az idejük, mert a hatóságok összeszedték a város koldusait és a Járványkórházban elhelyezett koldustelepre szállították őket, ahol végre emberibb körülmények között élhetnek. Kedves olvasó, nem fokoznám tovább, hanem elkalauzollak a Zárda utcai Népkonyhára, vagyis a következő, november 20-án megjelent cikk helyszínére.
Az adományokból és az "aki tud az fizet öt lejt" felhívásra összegyűlő pénzekből tartják fent a konyhát az üzemeltetők és főznek meleg ételt 250 személynek naponta. Van az ebédre várók között "akinek a kezéből kihullott a kalapács, a gyalu, a vakolókanál, vannak rongyokba bugyolált asszonyok, éjjeli menedékhelyek gorkiji alakjai és sajnos, nem csak letört öregek, de fiatalok is", írja a cikkíró.
Végül idézzük betűről-betűre a cikk utolsó néhány sorát...
"... pontban 12 órakor megkezdődik csinos és kék csajkákban a tálalás. Egyszerre kapja meg mindenki az ebédadagját. A legelső menü: húsleves, pecsenye lével, rizskása fahéjjal hintve, jó porció kenyér. Hús hetente kétszer van. Kint hull a hó és a konyha meleg levegőjében kétszázötven mohó száj kanalazza csattogó sietséggel a párolgó, testet átjáró jó erős levest..."
...és most, aki akar gondolkodjon el, azon, hogy majd száz esztendővel a cikk megjelenése után, vagyis napjainkban, nem ugyan ezekkel a gondokkal szembesülünk, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi berendezkedésű Európa lakói vagyunk?
(Forrás: a Nagyvárad c. napilap 1924 január-november között megjelent lapszámai) ".
Farkas László
Nagyvárad
Megjelent a Reggeli Újság 2017.09.04. hétfői számában.
Forrás : Farkas László Facebook
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése