Bakó Endre. „A Holnap asszony” Miklós Jutka, egy nagyváradi költőnő arcképéhez

Ki Bakó Endre? Ezt írja önmagáról :" Az egykori Bihar vármegye legnyugatibb községében születtem. Ott látta meg a napvilágot a kitűnő ifjúsági írónő, Bakó Ágnes is, de nem vagyunk rokonok. Az én családom oda csak ideiglenesen telepedett, s 1943-ban, amikor én ötéves voltam, Debrecenbe költözött." Teljes cikk : napkut.hu.Teljes cikk :

"A magyar irodalom egyik legnagyobb polgárháborúját századunk első évtizedében vívták az új írók, az un. népnemzeti irányzat konzervatívjaival. Az új írók, a modernek élén Ady Endre vezérkedett. Ő volt az 1908-ban alapított Nyugat c. folyóirat zászlóvivője éppúgy, mint a Nagyváradon ugyancsak 1908-ban kiadott A Holnap antológia kulcsembere. Ady már nem élt Váradon, de eszméitető, nyugtalanító példája annál jobban hatott az ott élő írókra, a szellem embereire. Az első (1908) és a második antológia (1909) valósággal bombaként robbant a magyar szellemi életben. A Holnap körüli csatározások irodalma ma is lebilincselő olvasmány. A szerkesztők, Antal Sándor (1908) és Kollányi Boldizsár (1909) mindkét alkalommal Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka verseiből, új időknek új dalaiból állították össze a modern életérzéseket megszólaltató antológiákat. Az érdekességek közé számított, hogy a holnapért küzdő társaságban egy nő is akadt. Nem mintha addig a magyar irodalomban kivételesen ritka jelenség lett volna nőíró jelentkezése, hiszen Vályi Klára személyében már Csokonainak is volt írónő levelező partnere, s a XIX. században már híres volt Czóbel Minka, a századfordulón Ritoók Emma (aki ugyancsak Nagyváradról indult), Erdős René, Kaffka Margit stb., az eszmékkel és az esztétikai meggyőződéssel hadakozók között azonban mindenképpen kivételes hely illeti meg az egyetlen modern költőnőt. Antal Sándor megpróbálta a szereplőket elhelyezni a jövendő irodalmi palettáján: „A Holnapban elintézett problémák (Ady, Dutka) is szerepelnek. Olyanok is, akikről nehéz véleményeket kockáztatni. (...) Ezek a Holnap Anonymusai. De van két bizonyos embere A Holnapnak: Miklós Jutka és Emőd Tamás." (ANTAL, 1908. 179) Már tudjuk, rossz jósnak bizonyult, ami labilis értékrendszeréből fakadt. Ady mellett Babits és Juhász Gyula vált a magyar költészet klasszikusává, Balázs és Dutka kisebb körben hatott, Emőd és Miklós Jutka költészete pedig nem integrálódott irodalmunk törzsanyagába. Jellemző, hogy a Nyugat, a modern magyar irodalom reprezentatív fóruma, nem közölt tőlük egyetlen verset sem. A későbbi irodalomtörténetek közül egyedül a Várkonyi-féle emlékezett meg néhány jelentéktelen sorban Miklós Jutkáról, Szabó Lőrinc szerint feleslegesen. (SZABÓ LŐRINC 1974. 185) A két költői sors mögött eltérő életutak húzódnak. Emőd Tamás kabarédalra, sanzonra, operettlibrettóra váltotta költői talentumát, a hazájától elkerült, az anyanyelvi közösségéből kiszakadt Miklós Jutka lírai vénája pedig elapadt. Ki volt Miklós Jutka? Antal Sándor néhány soros adatközlése - nem feltétlenül az ő hibájából - két ponton is hibás, s ez sokáig félrevezette a századelő (Ady-, Juhász Gyula-, A Holnap stb.) kutatásával foglalkozó irodalomtörténészeket. A költőnő ugyanis nem 1886-ban, hanem két évvel hamarabb, 1884-ben született Berettyóújfaluban. De az anyakönyvben nem Miklós Jutka, hanem Militzer Júlia néven találjuk meg.' (Lásd még BAKÓ, 1979) Apjának, Militzer (más helyen Miliczer!) Albertnek tíz gyereke volt, amint arra a költőnő is utal Gyász c. versében: „Tízen indultunk utaidra, élet." Berettyóújfaluban a múlt század végén több Militzer (Miliczer) család élt különböző vagyoni helyzetben és társadalmi rangban, volt gazdag és szegény ág egyaránt. A gazdacímtárak szerint 1897-ben Militzer Jónásnak 871, Militzer Salamon örököseinek 210 holdas birtoka volt Berettyóújfalu határában, Miliczer Jakab és társa a 4204 holdas Csáky-birtokot bérelte Körösszegapátiban. 1912-ben özv. Militzer Jónásnénak 810 holdas birtoka volt Berettyóújfaluban, 1937-re azonban már csak a Militzer Salamon jótékonysági alapítvány 107 holdját tartja számon a címtár.
Nem tudjuk pontosan, hogy Militzer Albert, az apa, hogyan tagolódott a családba, de minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a tehetős ág sarja volt, mert anyagi gondok nélkül nevelte gyermekeit. A família történetére és vagyoni helyzetére vonatkozóan még további kutatások szükségesek, de a család jó módját olyan önvallomás is erősíti, mint az Amit az ész tagad c. tárca. (MIKLÓS, 1909) Ebben Miklós Jutka nagybátyját olyan földdel bánó embernek jellemzi, aki befogatott, mikor leánykája a tanyán rosszul lett, s a gyereket idősebb nővérével és a nevelőnővel együtt beküldte a városban lévő lakásába. Apjáról szólva pedig azt írja, hogy „a magtárban dolgoztatott. Közben valami vadászatra készülve töltényeket csinált", s a lőpor valahogy felrobbant. Júlia a debreceni Dóczy Intézetben is tanult. Az iskola 1894/95-ről szóló Értesítője szerint az 55-ös létszámú I. osztály 28. tanulója volt a névsorban. (DÓCZY, 1894/95) Sem előtte, sem utána nem található az értesítőkben, jóllehet ő egy levelében debreceni éveket emleget. (ROBOTOS, 1975) Minden valószínűség szerint a család ekkor költözhetett a fővárosba, s magával vitte a gyermeklányt Budapestre. Militzerék a század első éveiben visszaköltöztek Biharba, Nagyváradon telepedtek le.
Értékes dokumentum az 1971-ben kiadott Visszaölel a föld c. kötetben az Egy élet dióhéjban vallomás, de a csaknem kilencven éves matróna nem tartotta fontosnak, hogy aprólékos életrajzi adatokat közöljön, sok mindenre nyilván már nem is emlékezett. Az életrajzi vallomásban Váradról beszélt nagy-nagy nosztalgiával, ami érthető: ott élte át legintenzívebben irodalmi ambícióit. Berettyóújfaluról nem tett említést, mert a szülőfalu emlékei ekkorra már megfakultak eszméletében. A családban hamar felütötte fejét a tüdőbaj, amely halálos áldozatokat is követelt. Miklós Jutkának egy Juhász Gyulához írott levele erről őszintén és fájdalmasan tanúskodik. (Lásd még VÁSÁRHELYI, 1960) 


Az irodalomtörténet eddigi eredményei szerint Miklós Jutka költői kibontakozása Budapesten kezdődött, Vészi József indította el a Parnasszusra vezető úton a Budapesti Napló hasábjain. Amennyire tisztázni tudtuk, 1903. április 20-án közölte első versét (Álltam egy parton), majd ezután elég sűrűn adott helyt kísérleteinek.
Hegedűs Nándor tudni véli, hogy abban az időben a Budapesti Napló szerkesztőségében még Miklós Jutkát tartották a nagy költőnek, Adyt csak amolyan vidéki verselgetőnek. (HEGEDŰS, 1957. 388) Már Antal Sándor említette, hogy „Versei külön megjelentek Új Idők, A Hét, Magyar Közélet, Népszava, Budapesti Napló, Pesti Hírlap c. lapokban." (ANTAL, i. h.) A Tiszántúli Személynévjegyzékben az a meglepő adat áll, hogy írásai megtalálhatók egyes debreceni lapok 1900-as évfolyamaiban is. (VERESSNÉ szerk. 112.) Ez összevág azzal az életrajzi közléssel, miszerint „Tizenöt éves koromtól kezdve már rendszeresen írogattam." A hivatkozott újságok közül a Debreczenben nem találtuk nyomátjelentkezésének, de legnagyobb meglepetésünkre - Miklós Jutka 1900-ben még csak 16 éves! - a Debreczeni Ellenőrben (Ady ekkor a lap munkatársa!) ráakadtunk Pán c. tárcájára, amelyet Militzer Jutka néven jegyzett. A történet valahol Erdélyben játszódik, főszereplője egy bozontos, ősemberi megjelenésű román pásztor, Jován Gligor, aki szerelmes lesz a hegyre látogató Klárikába, Elemér úrfi unokahúgába, s amikor a fiatal párt medve támadja meg, habozás nélkül ráveti magát a vadállatra, miközben a fiú mozdulatlanul áll a félelemtől. Gligor és a medve megfojtják egymást. A romantikus történetet a befejezés emeli a szokványos tárcanovellák fölé. A 16 éves írónő csillag alatt a következő szatirikus toldalékot ragasztja a tárca alá: „Hymen. Fényes esküvő. Ma vezette oltárhoz tarkeői és havasföldi Hettyei Elemér Székely Benedek úr bájos leányát, Klárát. Az esküvőn ott láttuk városunk notabilitásai közül stb. stb." (MIKLÓS, 1900. 1-2.) Ha a különböző lapokban, leginkább a Budapesti Naplóban sorjázó költeményeit mérlegre tesszük, azt kell mondanunk, hogy modernségük nem átütő erejű, mint az Adyé, de felette állnak a korszak retorikus költészetének, beleértve Ábrányi Emil nemesen patetikus vagy Csizmadia Sándor szociális tartalmú versbeszédét is.
Első kötete (Miklós Jutka költeményei, 1904) valahogy mégsem hatott revelációként. Gyakran élt a szimbólummal, mint például az Ikarus c. nyitóversében, melyben teremtő vágyának ad kifejezést, de elköveti azt a hibát, hogy elmondja Ikarus és Daedalus történetét, s csak ezután tér vissza az alanyi mondandóhoz, saját készülődéséhez: 

Röpülök én is, mint te, Ikarus! Vonz, hív a vágy és nem birok vele... Remélem tán, hogy erősebb a szárnyam, Hogy nem olvasztja le a nap heve! (...) Vagy... meglehet - hisz halandó szemével, Ki láthat át ajövőfátyolán? Lezuhanok az égről, mint Ikarus, S te megsiratsz majd, drága jó anyám! 

Külön tematikai ciklust alkot - jóllehet nem a kötetben megszerkesztve - a költészetről általában vallott felfogását, valamint a saját dalairól való gondolkodását taglaló verscsokor. (Dalaim, Megyek előre, Mikor.., Az lesz a nap, Merengve áll, Az első dal, Ha, Sugarak, Szeretlek) A Megyek előre a patetikus elszántságot, a romantikussá hevített tántoríthatatlanságot deklarálja, a Dalaim szerint nem kagylóként, de mint rügy az ágon, úgy teremnek a dalai, azaz valami belső természeti törvény, szükségszerűség munkál benne. Az első dal alkotáslélektani felismerése: „A fájdalom a dalnak édesanyja". Csakhogy a költőnő szemlélete szerint még az első emberpár kiűzetése sem szült fájdalmat, a fájdalom a szerelmi hűtlenséggel kelt életre, amikor Ábel elhagyta Cyllát, s engedett Hada csábításának. Az alkotási folyamatot tematizáló, önreflektáló versek sorában a Ha... egyértelművé teszi költészetének élményi meghatározottságát, az esztétikai (színházi) és természeti (csalogánydal) effektusokat időlegesnek érzi, inkább a bukolikus tájszeretet hevíti: 

De hogyha szívom lekaszált mezőkön Megittasulva a fű illatát, Ha hallom, amit idelop a szellő, Arató lányok búsongó dalát, Ha látom a nap hogy lángol, ragyog, Akkor - ó akkor poéta vagyok! S a láz, mely átjár, foszoljon bár köddé, A poéta az megmarad örökké! 

Különös vers a Szeretlek, amelyet a címe alapján a szerelmi líra darabjának vélünk. Ám a versszakról versszakra forrósuló hangnem szokatlan vallomásba torkollik: „Szülőm! Testvérem! mindenem nekem, / Éltem! Szerelmem! - én Költészetem - Szeretlek!" A merész hangütés kétségtelenül modernnek tűnik, Ady majd saját magához ír szerelmi vallomást, Babits szerint nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét. Az efféle megnyilatkozások a hamis álszemérem eloszlatását, az elfojtott tudatalatti világra jöttét is segítették. Más kérdés, hogy szeretett költészetével nem volt megelégedve, alkotó és önkifejezés teljes harmóniáját később gondolta megvalósulni: Az lesz a nap! - Ha megtalálom. Amit kerestem - sóvárogva vártam! S ujjongva kiálthatom a világba. Hogy megtaláltam!... megtaláltam! Az lesz a dal! A húszéves költőnőt izgatta identitása, amelynek egyik gyökere származásához vezet. Ne feledjük, a századforduló a magyar zsidóság asszimilációjának időszaka, folyik a beolvadás, általánossá válik a vegyes házasság, a kikeresztelkedés, a névmagyarítás. A magyar zsidó líra is kettészakad, Heltaiék nemzedéke - Makai Emilt nem számítva - nem ír zsidó verset, igaz, magyart sem. Miklós Jutka is az asszimilánsokat követi, neki sem kitűntetett témája a zsidó tradíció, mint Patai Józsefnek, Kiss Arnoldnak vagy Szabolcsi Lajosnak. De nem is próbált szabadulni tőle. Komlós Aladár tanulmányaiból tudjuk, hogy a Kiss József után „következő nemzedéknek lírikusaiban mintha még mélyebb rétegekbe rejtőznék a zsidó öntudat. Többen nyíltan megszakítják fajukkal való kapcsolatukat is. S mégis kibújik belőlük a zsidó! Épp mikor teljesen magukévá akarják tenni a keresztény világszemlélet tételeit." (KOMLÓS, 1997. 130) Miklós Jutka egy kicsit tovább ment az asszimiláció útján, mint Heltaiék, megalkotta Az én hazám c. költeményét, amely Petőfi és Arany János szemléletének jegyében az Alföld romantikus szépséget, antropomorfizált esztétikumát dicsőítve, hitet tett magyarsága mellett: 
 
Keleti vér/oly az én ereimben!... Népem keletről bujdosott tova(•••) Te föld! Kelet! -ahonnan származóm, Nem vagy az én hazám!... (•••) Aranykalászos, délibábos róna, Mely végtelen vagy, mint az ég maga! Hol éjjelenkint kigyúl, mint fönn az égen A pásztortüzek elszórt csillaga! Hol a kolompnak méla hangja szól, Belécsendülve a nagy némaságba, És feleletként a kolomp szavára, Harangszó kondul távol, valahol, Hol akácerdők susognak a szélben, Te föld, hol gyermekálmaim átéltem, Te! - kit imádok forrón, igazán, Te vagy az én hazám! 

A magyar történelmi múlt is mozgásba hozza fantáziáját, elsősorban a kuruc világ. (Boór Katharina, Kuruc halál). Ezek a hosszabb, romantikus elbeszélő költemények a múlt században divatos epikus formákat variálják. Az előbbinek érdekessége, hogy Tarkő várának ostromáról van benne szó, Tarkeői Elemérnek hívják első tárcájának egyik szereplőjét. S miután a Pásztortűz c. költemény hegyeket, szakadékokat emleget, majd egy piszkos szitkozódó oláh legényt, minden okunk megvan azt feltételezni, hogy Miklós Jutka - mert ezek az ő élményei, noha nem állítjuk, hogy verseiben a szerzői én mindenkor azonos a privát énnel - fiatal éveiben hosszabb időt tölthetett valahol Erdélyben. Ám igaza van Komlós Aladárnak: a magyar témájú költeményekkel Miklós Jutka sem mondta ki a végső szót, adandó alkalommal „kibújik belőle a zsidó". A magyar hazafiság és a zsidó hagyomány kultusza persze távolról sincs ellentmondásban, Miklós Jutkánál legalább is nem szemléleti antagonizmusként jelentkezik. Az Ahasvér, A szent templom, a Salamon zsidóék, a Kisinev zsidó vers a javából! Az Ahasvér osztozik az Ikarus hibájában: felidézi a bolygó zsidó legendáját, aztán kissé elnagyoltan balladára vált: a bolyongásban épp egy feszület tövében összeroskadó öreg Ahasvér egyetlen bűne, hogy zsidó. A szent templom c. ballada kopott zsidaját „egy föld ellöké magától." Ez nyilván nem Magyarország, hiszen a századforduló éveiben ott ismeretlen az államilag szított, támogatott vagy megtűrt antiszemitizmus. A „kopott zsidó" kivándorol, a hajón ábrándjai ködében már vizionálja a szent templomot Jeruzsálemben, amelyet végül nem láthat meg a valóságban, mert beleszédül a tengerbe: 

E templom néki minden, ami drága, Holt vérei és elveszett hazája! Egy folt a földből, hol otthon van ő is! 

A lapok 1903-ban tele voltak a kisinyevi pogrom részletes leírásával. „A felbujtott nép nem kímélte még a beteg és öreg zsidókat sem, még a gyerekágyas asszonyokat sem: sok áldozatot a harmadik emeletről dobtak le az utcára." - írta többek között a Budapesti Napló.
A cár és környezete, valamint a helyi adminisztráció tessék-lássék reagált a véres eseményre. Ez a részvétlenség táplálja a Kisinev c. költemény álomi vízióját: a vérpatak folyammá dagad, s elsodorja a trónt is. Ám: 

Fölébredtem! - és elsuhant az álom, A romba dőlt trónt sehol se találom! De vádlón, némán ittfeküsztök ím, Én lemészárolt, árva véreim!
 Van azonban egy vers, a Salamon zsidóék, amely nem humanista részvétével, hanem az etnocentrikus világkép zárt alakzatával, a vallási dogma előítéletével próbálja a ballada tragikus hangulatát megalapozni. Salamon zsidóék faji gondolkodásmódját nem tudjuk magunkévá tenni, tehát gyászukban sem tudunk osztozni: miért baj az, hogy lányuk keresztény ifjúhoz megy feleségül? Miklós Jutka itt tartózkodik az állásfoglalástól, más szóval a narrátor kívül marad az ábrázolt világon, de az objektív hangnem ünnepélyessége a veszteséget szuggerálja. A sors iróniája, hogy majdan a költőnő is keresztény férfihez ment feleségül, ráadásul magas rangú katolikus egyházi férfiú unokaöccséhez! Az elemzésbe vont költemények alapján joggal feltételezhetnénk, hogy Miklós Jutka buzgó vallásos volt. Ám verses könyve nem ezt tükrözi. Nem állítjuk, hogy eljutott az ateizmusig, de istenhite megingott, tele volt kételyekkel. Erre olyan versek szolgálnak bizonyítékul, mint a Búcsúsok, a Templomban, az Isten. A búcsúsokkal történt váratlan erdei találkozáson a versszubjektum első gondolata az, hogy rájuk támad, s hitet rabol tőlük. Aztán könyörgésre fogná, mert hit nélkül koldusnak érti magát. Hiába az ihletett prédikáció, a búgó orgonazene, az ezernyi csillár fénye, „Az én viharvert, könnyáztatta lelkem / Sem tud repülni csapzott szárnyaival" az Úrhoz. (Templomban) Kis öccsének magyarázza, hogy a csillagok Isten szemei, s amíg azok nyitva vannak „Nincs addig bűn, és vétek és halál." Ámde a gyerek meglepve látja, s kérdezi: be szokta hunyni Isten a szemét? Amire a válasz: „Sokszor behunyja, édes gyermekem!" Istenhitének elvesztését és keresésének küzdelmét tárja az olvasó elé az Isten c. költeményében. A köznapi tudat szociális demagógiájával - az egyik ember dús, a másik koldus - az első mozgatót teszi felelőssé. Másrészt empirikus bizonyítékokat várna isten létét igazolandó. Mózesnek megjelent ugyan a csipkebokorban, de „Mi köztünk többé csodák nem történnek", amelyek megmutatnák, hogy „vagy igazán." Kétségeinek sommázatával zárul a vers, amely Ady Hiszek hitetlenül istenben érzés-gondolatát előlegezi: 

Nem tudok benned hinni sem! S ó Isten, Isten! - láthatatlan Isten, Nem bírlak megtagadni sem... 

Tagadja viszont a Szentek létezését, „Gyarló ember volt - ember volt mindahány". A vers így kezdődik: „Pogány vagyok." Csattanója pedig az, hogy egyetlen szentben hisz pogány szíve, az édesanyjában. Az Istenek c. költeményben a vallások és istenek sokféleségének vitáját poentírozza. Egy istenben mindenki hisz a földön, ez pedig Ámor. De nem ez az egyetlen ellentmondás az öndefiníció során! Egyes verseiben határozott, kemény, céltudatos intellektusnak, vihart jelző büszke sirálynak mutatja magát (Szentek, Én szeretem, Galamb, sirály, Ha.., Megyek előre, Én nem szerettem sohasem, A ti...stb) Ez utóbbi költemény határozottan deklarálja: „Maradjon nektek a vér lázas álma, / az én világom tiszta és hideg." A lírai hős egyik versben büszke arra, hogy még nem volt szerelmes, ugyanakkor a másikban a szerelem apoteózisát hirdeti: „Szerelmes minden porszemnyi atom". (A tavasz zenéje). Boldogtalannak véli a lakodalmi forgatagban Vesta papnőjét (Vesta), s egy Verlainre emlékeztető sejtelmes ábrándban bevallja, hogy ő is keres valakit, és vágyakra vágyik. (Valakit keresek, Fehér és tiszta). A máskor büszkén vállalt elegáns hűvösség most értelmét veszti, szívtelen, érzéstelen jéghideg gondolatkonstrukciónak tűnik. (Az lesz a nap!). De nem a romantikus mesék királyát várja, hanem egy komoly, küzdő embert, akinek társa lehet. (Valakijön). Találunk költeményt, melynek gondolatritmusa szerint nem a déli napsugaras, hanem az esti borongós táj adekvát az ő lelkével (Álltam egy parton), továbbá olyan verseket, amelyekben a nyers valóságtól menekülő álomleányként tűnik elénk. (Pásztortűz, Kolomp-szó, Don Quihote, Éjszakák). Ez bizonyára a divatos szecesszió szellemujjának érintése, ám a dekadens életérzés még nem uralja költészetét. Egyetlen versébe leplezetlenül nyomul be a szentimentalizmus. (Emlékszik-e?) Ha a korszerűség jegyeit keressük a Miklós Jutka első kötetében, úgy elsősorban művészattitűdjének újszerűségére kell rámutatnunk. Egy kicsit affektált ez a költői viselkedésmód, (de messze áll Ady „önjézusító" pózaitól), ám az uralkodó lírai köznyelvet, az elsekélyesedett népnemzeti irányzat mindent tudó, példás erkölcsű, tiszta lelkületű, primitív „tanító bácsis" szerzői hangját csak más modalitású versbeszéddel lehetett ellensúlyozni. Miklós Jutka költészetéből hiányoznak ugyan a polgárpukkasztó szólamok, a társadalmi rendet veszélyeztető futamok, egyáltalán a társadalomkritikai agresszivitás, de hiányzik a hamis retorika is. Jelen van viszont a bensőséges hang, az őszinte önfeltárás, a megbízható önismeretre való törekvés szándéka, amelynek során a szerző eljut a kétely mélyrétegeihez. Nem mondhatjuk, hogy lírája mindig magvas metafizikai kérdésekkel vívódik, de van gondolata a létről, már amennyire ez versben lehetséges. Relativista ismeretelméleti felfogását egy bölcseleti költeményben (Kezdet és vég) így fogalmazta meg: 

Igaz a csecsemő legelső sírása, Vagy ajkán az első ártatlan mosoly, S igaz a haldokló utolsó nyögése, Rebegő ajkain a halálsikoly. Ami közbeesik, mind csupa hazugság! 

Nem volt formaújító, nem írt például egy szonettet sem, kedvelt versformája a stanza volt és a 11/10 /l 1/10 szótagszámú négysoros strófa, tehát nem a megszokott és unalomig koptatott magyaros ritmus. Néhány esetben nem tudott kilendülni a rutin kalodájából, egyik-másik költeménye még Szabolcskáék témáit és modorát idézi, bár semmi kétségünk őszintesége, a megcsalt, megejtett leányokkal való együttérzése iránt. (Hír a falunkból. Az éj mesél) Megverselte a megcsalt legény (A gép), s a kettős tragédiát is (Kató halála). A népéletből merítette egy másik balladának, a korai gyermekhalálnak mementót állító költeményének tárgyát is. (Marica meghalt). Nemcsak a ballada, a rege, olykor régies igealakok is jelzik, hogy közel volt még a századforduló, de a szókincs már városias, korszerű, megcsillan rajta az ösztönös impresszionista-szimbolikus látásmód. Olyan metaforákat tud teremteni, mint haja erdeje, a tenger zöld, nedves szemfedő, vagy az Adyt előlegező képalkotás: „lelkembe nézek / S omló kövek robaját hallgatom", megszemélyesítést: a torony fejét dacosan emelte az égre, szinesztéziát: cseng a gyümölcs, kacag a virág stb. Sajátos ellentmondás, hogy a mértéktelenül alkalmazott kérdő-, felkiáltó- és kötőjelek, a hármas pontok, a szaggatott tördelés expresszionista benyomást keltenek, noha e költészetnek természetesen semmi köze az expresszionizmushoz! A kötetről jelenlegi ismereteink szerint csak Ady Endre mondott véleményt, kioktató, de meleg hangnemben. Szemére lobbantotta a fiatal poétalánynak, hogy Szapphót játszik, az újságeseményeket verseli meg és más poétákat „utándalol". Ha ezeket levetkezi, költő válhat belőle. S Adynak valami azt súgta, hogy Miklós Jutkában megvan a képesség ahhoz, hogy egyszer „majd elibünk áll, mint ama kevesek egyike, ki megkövetelheti, hogy meghallgassák, ha dalol". (ADY, 1905) A megállapítások érdekessége, hogy Miklós Jutka kihagyta kötetéből Ha férfi volnék c. versét, ez még karakteresebben jelezte volna női mivoltát, amely nem fő motívumként ugyan, de kétségtelenül jelen van költészetében. Nagyváradon 1906-ban tűnt fel, legalább is ettől az évtől jelentek meg versei és prózai írásai az ottani lapokban. A nagyközönségnek 1907. februárjában mutatkozott be a Szigligeti Társaság matinéján.
Nem tudni mi okból, kabaré-verseket tálalt fel, melyek közül a Dal a papucsokról megjelent a Nagyváradban. 

Az első papucs! Debrecenből kaptam, Összeöleltem, összecsókoltam! Gyerekszemmel egész kincsnek néztem! Ispánék lányát gőgösen lenéztem! Hisz neki nem volt ilyen csodaédes Ropogósra sült - debreceni mézes! 

A költőnő tisztában volt a vers értékével: „Amíg a papucsokról szólt a nóta, /Hallottam nagyon a Múzsám jaját". A tudósítás is számon kérte a komolyabb költészetet. „Szépek ezek a rózsaszínű, ezek a fehér versek. De előttünk úgy rémlik, mintha Miklós Jutka leveles-fiókjának alján lennének eltitkolt, lázas, igaz versek, amikkel meglep egyszer minket."
Néhány nap múlva tartotta a Szigligeti Társaság közgyűlését, s ekkor vették fel új tagnak Miklós Jutkát.'' Rövidesen kritikai megmérettetésére is sor került, a Nagyvárad „Kritikus" álnév alá rejtező esztétája seregszemlét tartott az új váradi költők felett (Dutka Ákos, Miklós Jutka, Ernőd Tamás, Kotzó Jenő, Pelle János).
Megállapította, hogy a legelső és legerősebb köztük Dutka Ákos. Miklós Jutkáról többnyire szubjektív megjegyzéseket tett, melyek lényege, hogy egyensúlyt tart, „Szinte férfias józansággal ellenőrzi nőies hangulatait. Ha van is rá hatással az újítók forradalmi iránya, sokkal inkább nő, semhogy az örökszépet, az illúziók zavartalan világát megtagadja. (...) Sappho hideg józanságát, exotikus színeit sokszor keresni látszik, de rájön, hogy Sappho koturnusza, peplonja nem jól áll neki, és ilyenkor habozás nélkül formát cserél. (...) Miklós Jutka nem kelt versenyre Erdős Renével, a női kiadású Ady Endrével, noha meglátszik írásain, hogy ismeri őket." Technikáját kissé eltúlozva tökéletesnek, kiforrottnak vélte. Nem ismeri, úgymond személyesen Miklós Jutkát, de hamvasszőkének képzeli, mint ahogy költészetét sem az energikus feketeség, hanem a szőke szelídség jellemzi. Miklós Jutka (két fiatalkori fényképe alapján egyértelműen kreol szépségnek látszik), költészete valóban mentes minden szélsőségtől, bizarrságtól, a divatba jött erotikától éppúgy, mint különcködő tartalmi és formai újításoktól. Ezeket a tulajdonságait emelte ki egy év múlva a második kötetét beharangozó előzetes is: „Lelke legmélyéig poéta ő, akinek költészetében megvan az erő, bátorság és őszinteség, de az soha nem csap durvaságba, nyerseségbe, ízléstelenségbe, hanem mindig az igaz költészet ereje, bátorsága, őszintesége. Most kötetbe gyűjtve adta ki verseit, ezeket a színdús, virágos, meleg dalokat..."
Noha a kötet nagyváradi termék volt, a Sonnenfeld Nyomdában készült, meglehetősen széleskörű, országos visszhang kísérte.A poéta leány Ady Endrének egy fontos tanácsát nem fogadta meg: folytatta az „utándalolást", újabban Ady Endre modorában verselt, még Góg és Magóg hada is feltűnik egy víziójában. (Hajnalok). Ady hatásának textológiai bizonyításával nem foglalkozunk, hiszen a sajátos szóalkotások, motívumok, allegóriák első olvasásra felismerhetőek az Élet őfelségéhez verseinek szövegében. Mégis azt kell mondanunk, hogy újabb költeményei főleg svádájuk révén meggyőzőbbek, technikailag érettebbek, gördülékenyebbek. Az első kötetbe 53 költeményt vett fel, a másodikba 57-et, ezúttal három ciklusba rendezve. (Az élet vára, Jégcsúcs-hercegnő, Orpheus a Balkánon). Mindhárom izgalmas nézőpontot sejtet, azonban hamar meggyőződhetünk róla, hogy az első ciklus anyaga nem képvisel monolitikus egységet, ahány vers, megannyi téma, struktúra. Nyitányként a dionüszoszi életöröm pogány harsonáját szólaltatja meg, hogy elnyomja a misézők zsolozsmás énekét (Hajnali mise), rögtön utána az egyik versben a Szépség jegyesének, a másikban a Boldogság vadászának jelenti ki magát. (A Szép jegyese, Vadászat). A személyiség szuverenitását és a művészi vállalkozás kockázatát heroizáló versek szomszédságában (Ez az Én gályám!, Üres puttonnyal indulok a hegynek, Köd előttem, köd utánam) feltűnnek az első szociális indulatú költemények, természetesen nem osztályharcos, hanem humanista megfontolásból (Az élet vára, Mit búsulsz, kenyeres?). Bár az utóbbi, nyilván Ady nyomán született, ironikus hangoltású költemény a „szegény dús" fölötti sajnálkozás közben rávilágít a nincstelenek teljes emberi kifosztottságára: „Az övé a szépség, / A haza, az isten." S nem kétséges, hogy a Hajnalok (már a következő ciklusban) allegória-rendszere által a tömegek lázadását jósolja meg, (de ez a Hajnal nem a versalanyé!) amikor prognosztizálja: 

Góg és Magóg hada a sziklát rázza. Tomboló vággyal mohón döngeti. Napfényre vágyik. Levegőre szomjas. Kenyérre éhes. Elet kell neki. Csak a nagy Hajnalhasadást lesi. S én látom, hogy a Hajnal jönni fog! 

Az önazonosság keresésének jegyében folytatódik a számvetés női mivoltával. Alkata folytán eleve hátrányosnak, legyőzöttnek érzi magát a kenyérharcban, amelyből bizonytalanságát is eredezteti. (Uram, miért?, Nem-tudom ország). Panteista szemlélete mindjobban megerősödik, csak a Földanyától, Gaea-tól vár és remél erőt, biztatást az életre, s még halálát is az ő ölelésének képzeli. (Földszagú nóta, Visszaölel a föld). A Gyász c. kétrészes vers családi haláleset lehangoló élményéből keletkezett, s minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a költőnő számvetést készítsen, Élet őfelségéhez lázadozva, átkozódva fellebbezzen, s egy kegyelmesebb kézbe készülődve hűségesküjét leteszi. Ám Élet őfelsége válaszol: mit sem törődik egy jobbágyának renegát hűtlenségével, s meg is indokolja ellenszenvét: 

Én gyűlölöm a gyáva álmodókat, A könnyfátyolos, tétlen epedést, Az örök várást, örök remegést. 

A korszak általános és sokak által megénekelt lírai élményéről, élet és művészet feloldhatatlan konfliktusáról van szó: a szelíd dalt és fáradt dalosát lenézi, sőt eltiporja a garázda jelen, a kapitalista tülekedés. Jobb lesz aludni. (Álmos vagyok). A költő nemcsak a maga, a világ sorsát is tragédiaként éli át: leselkedő rémekkel van tele a lélek. (A halál tánca, A negyedik dimenzióból). 
 
Rémlátón nyitom tágra a szemem, S szobámba, át a dermesztő homályon, Titokfátyolban, denevér szárnyon, Besuhog, ím, a Rejtelem. 

Az eltelt négy évben a kor irodalmi szecessziójának hatása alatt a művész a valóságtól való menekülés menetirányát választotta, az egzotikumot, a fantasztikumot, a díszítő eszközök ragyogását. Néha mégis erőt érez a harc vállalásához: „Téged a küzdés eljegyzett magának." (Küldenek a cyprusok, Hullámok játéka), s fél a vak véletlentől, a haláltól. (A vak véletlen). Ez a költemény, még inkább a Szürke órák. Jön értem főzőkanál királynő, Két madár stb. a századforduló tipikus szimbolikus-allegorikus kísérletei közé tartozik, annak a törekvésnek a jegyében, hogy az erősen intellektuális elgondolásban a nem érzéki érzékivé, az absztrakt képszerűvé váljék. A könyv második, viszonylag homogén ciklusa, a Jégcsúcs-hercegnő, tudatos szerkesztésre utal. E verscsoport legtöbb darabjában az empirikus élmények nem a személyes lírai öntőformákba csordulnak át, bár több vers magával az én szóval kezdődik, hanem szerepekbe transzponálódnak, a költő „félig áttetsző" álarcokat ölt magára. (Jégcsúcs hercegnő, A múmia,  

Mab királynő tréfál, Virágok) Ezek a versek idegennek, a józanság szobrának, múmiának, mámortalan meg nem alkuvónak ábrázolják a lírai hőst. Ezzel a stilizálással rokonmegoldás az én-kettőzés, amely mindig a személyiség zavaráról, válságáról árulkodik. (Keresd, Két madár). Tagadhatatlan, Miklós Jutka néha kissé mesterkélten alkalmazta az allegorikus-szimbolikus kifejezésmódot. A Orpheus  a Balkánon ciklus- és verscím azonban telitalálat, mindkét szó szimbolikus jelentése hagyományosan ismert. A Balkán ebben az összefüggésben Magyarországot jelképezi. A Duna parti Bábel nyüzsgő népe, miként bamba társai a Hortobágy poétáját, nem érti, illetve nem figyel Orpheusra. Ady látlelete és harca a magyar Pokollal, messiás elhivatottsága köszön vissza a költemények többségéből. Miklós Jutka lírai hőse azonban szerény, nem akar kiemelkedni a küzdő csoportból: (Szent Elm tüze). 

Vagyunk néhányan, magányos gályák, Gőgös, dicsvágyó, Colombus-hajók. Keressük a földet. Az újat. A nekünk valót. 

Az elszánt újat-akarás pátosza csendül ki a Terra incogniták, Prometheus, Ki törte az utat?, Álmok álmodója képgazdag soraiból. Az utóbbi kérdésére akár maga is választ adhatna, már látja a héroszt, „A diadalmas új lantverőt." A vers modellje Ady Endre. Feltevésünket bizonyossá teszi a Szeretném, ha szeretnének c. Ady-kötetről írt üdvözlése. Szándékosan kerüljük a kritika vagy a recenzió szót, mert az írás az esztétikai nézőpont mellőzésével csak a feltétlen hódolat szavait tartalmazza. (MIKLÓS, 1909) Hazai vers-látleletei is az Adyéhoz hasonlóak: A sírva vígadók hazája, Úton a közöny-vár felé. Az örök Őszből a zsibbadt szárnyú madarak Nyugatra vágynak. (Madarak költözése). Az ő vibráló tudatában is ropják a táncot az özvegy legények, neki is vannak éjszakai kísértetei. Ám mégis megszabadítja lelkét az adósság-tudat tehertételétől: „S várok valaki mást /alkuvón, gyáván, / Ki majd kipengeti egy csodahárfán / Az el nem énekelt zsoltárokat." (Dalok, amik meg nem születtek). A visszalépést, a költői szuverenitás feladását határozó attitűd egy másik, a kötet befejező versével kap nyomatékot. A Carmen lugubre ezekkel a sorokkal indul: 

Haldoklik bennem a rímek hada, A rövid nyarú, szárnyas álom. Haldoklik bennem, haldoklik a dal, De én halálát nem sajnálom. 


Juhász Gyula, a hű barát, az elsők között szólalt meg. (JUHÁSZ, 1908) Mindenek előtt elhatárolta magát a költőnőket fogadó beidegződésektől. „Ha Miklós Jutka verseit olvasom, én csak egy poétát látok, aki egyéni és művészi módon megnyilatkozik." Védelmébe vette az Adyplágium vádjával szemben, mondván, a jelen magyar lírájának, ha a ma emberének legbenső vergődéseit, az Én dionüszoszi állapotát akarja kifejezni, akkor abba a bűvös körbe kell lépnie, amelybe Ady lépett. Visszautasította azt a kritikai vélekedést, hogy a költőnő még nem élt, nem ismeri az életet. „Van benső élet is. Lelki élet. Álomélet." Összegzése szerint „Miklós Jutka versei Elet őfelségéhez egy szép, harmóniás egész. Egy egész élet. Megvan benne még az élet melege is, fénye, tüze. Egy énregény ez, versekben. És mennyi finom emberi dokumentum akad benne. És itt kell keresni a nőt is, az igazit, amint a művészet aranyába olvasztja énjét." Példákkal bizonyította a verseknek a művészet révén érvényesülő nőiességét, de elmondta benyomását az emberről is. „Én magát az embert is ismerem, és csodálom erős, férfias lényét, amelyben semmi póz, semmi kékharisnyás, csak igazság, jóság van, és valami szuggesztív rajongás él az emberi haladás, a szabadabb jövendő iránt." Juhász Gyula 1914-ben így gondolt rá váradi emlékeit idézve: „Egy régi ház vár, ahol egy ibsenien komoly és igazi kőltőnővel beszélgettem az élet rejtelmeiről, s akit ez a rejtelmes élet s az ismeretlen nosztalgiája az Újvilágba vitt." (JUHÁSZ, 1914) Kemény, de nem rossz indulatú Schöpflin Aladár kritikája. (SCHÖPFLIN, 1908) Emlékeztetett rá, hogy a költőnő eddig megjelent versei némi bizalmat keltettek irodalmi jövője iránt. „Könyve - ezt mindjárt az elején meg kell vallanunk - ezt a bizalmat nem erősíti meg. Miklós Jutka, amint a versíró pályán előbbre haladt, szellemi közelségbe jutott egy másik költővel, és ebben a közelségben elvesztette, reméljük csak egy időre, a saját egyéniségét. A könyvében lévő versek túlnyomó része kölcsönkért hangon, kölcsönkért formákban, kölcsönkért szimbólumokban van írva.". Remélte azonban, hogy „mostani járványos betegségét ki fogja heverni, s akkor majd megtudjuk, hogy milyenek az ő saját versei." Nádai Pál éppenséggel úgy találta, hogy a kötetben „egy akaratos, bátor, és büszke leány lakik. Egy egyéniség. Egy kicsit paradox élet ez (...). Miklós Jutka tudniillik föltétlenül csökönyös akarattal a ma érzésvilága fölött szálldos. A ma poétája akar lenni. S ezért egy kicsit tegnapos, és egy kicsit holnapos." Hatásokat ő is jelzett, elsősorban Ady, Kiss József, Erdős René szellemi jelenlétét, de érzékelte a poéta leány megvesztegető egyéniségét is, amelynek legfőbb ellentmondása az, hogy folyton bizonygatja jussát az élethez, s közben elrohan mellette a ma és maga Élet őfelsége is. Egyszóval ennek a költészetnek több köze van az álmokhoz, a misztikumhoz, mint az élethez. (NÁDAI, 1908) Ormos Ede egy kissé túlértékelve a költőnőt, „a forrongó, fiatal Magyarországnak a legelsőkkel egyenrangú dalosaként" üdvözölte, s nem riadt vissza a pompás, a színes, ragyogó stb. jelzők használatától sem. Úgy vélte, legsajátosabb költői módszere a korlátlan fantáziával egységbe olvasztott tér és időszintek kezelése, a realitás és képzelet egymásba játszása. (ORMOS, 1908) Úgy véljük, Miklós Jutka verseit a szorongás és az életigenlés dialektikája hatja át, költészetének madarát a szépség, a személyi szabadság utáni sóvárgás és az ismeretlenség utáni vágy röpteti. Jellemzőek a verscímek: A Halál tánca, Csüggedés szürke órái, Két madár, A Szép jegyese, Terra incogniták. Később egyre határozottabban adott hangot panteizmusának, a természettel való azonosulás vágyának. Ezt fejezi ki a kötet címét adó vers is: Visszaölel a föld vagy a Panteista himnusz. Miklós Jutkát mégsem saját kötetei, hanem A Holnap antológiák emelték a hírnév szárnyára. Az 1908-as válogatás 6 ismert versét közölte. A második antológia módot adott neki új költemények bemutatására, a 15-ből csak 3 régebbi. A 12 új darabban megszólaló költői szubjektum dekadensebb, sebezhetőbb, enerváltabb, mint a korábbi. A sátánnal álmodik, fázik, elgyengül, anyai szeretetért esd, s bár kettős énje vitában áll, a végső szót a pesszimista én mondja ki: „Júdeai
vagy. Leány. És poéta." (Beszélgetés Énnel). Vagyis önazonosságának mindhárom lényegi komponensét hátrányosnak minősíti. A menekülni, aludni, téren és időn kívülre kerülni vágyó lírai hős (Ibsen, én fázom, Anyám, szeress engem, Halkan, Nirvána) csak a szeretet és a szánalom révén kötődik pozitívan a világhoz. Ennek A szívem c. csaknem tökéletes szépségű költeményben adott kifejezést: 

A szívem egy nagy vörös palást. Meleg vörös palást a szívem, S az éhezőkre, rongyosokra, Vörös palástom ráterítem. 

Mint életrajzi érdekességet említjük a szereplíra egyik remekét, a Szaharái éjjeli, mely modalitásának különössége okán is megkülönböztetett figyelmet érdemel. Ám itt arra utalnánk, hogy az álom később részben valósággá vált: volt része szaharai éjjelekben. A Holnap antológiák kritikai visszhangját, benne a Miklós Jutkát érintő értékeléseket nem kívánjuk rekonstruálni, ezt már elvégezte az irodalomtudomány. Csupán egy-két mértékadó kortársi véleményt szólaltatunk meg. Kosztolányi szerint - Adyt és Juhász Gyulát ismertnek tételezve - Balázs Bélára kell figyelni és „Mellette a hárfalelkű Miklós Jutka ígér legtöbbet." (KOSZTOLÁNYI, 1908) Tóth Árpád azt állapította meg róla, hogy témái „kigondoltak, egyénisége elvész geniáliskodásában". Furcsállta például, hogy „a költőnő pontos portréját írja le nekünk, külön a testi s külön a lelki portréját, s kijelenti, hogy ez a két kép az ágya felett függ, s 'tág, bámuló szemekkel' merednek egymásra ők hárman, ti. a két kép, meg a költőnő." Rögtön hozzátette azonban: „Pedig vannak finom dolgai is." (TÓTH ÁRPÁD, 1909) Lukács György névtelenül az Ady-epigonok közé sorolta. (LUKÁCS, 1908, 1909) Sas Ede, mint „a legérzőbb szívű poétát" emelte a kötet élére. (SAS, 1909) Tordai Ányos, oktalanul elmarasztalva őt nihilizmus, érthetetlenség és önhittség bűnében, a legelutasítóbb vele szemben. (TORDAI, 1910). Prózai írásait csak töredékesen ismerjük, {Pán, Beteg szerelmek Amit az ész tagad, Pollacsek úr), ez újságtárcák alapján nem lehet érvényes karakterjegyeket megállapítani. A Beteg szerelmek távoli Thomas Mann-i-inspiráció: a szerelem olykor legyőzi a betegségtől való félelmet, a Pollacsek úr azt a lélektani igazságot dramatizálja, hogy az életküzdelemben nemcsak edződik, nemesedik, de olykor elhitványul, kiüresedik a lélek. Miklós Jutka nemcsak verseiben vágyakozott ismeretlen földek után, 1910-ben útra kelt, s áthajózott Amerikába, ahol megtanulta a fényképészmesterséget. Itt adjuk át a szót a Nagyvárad c. lap 1914. évi naptár szerkesztőjének: „Miklós Jutka három évvel ezelőtt itt hagyta Nagyváradot, nem is tudtuk hova ment, s csak egy pár hónap után jött a hír Amerikából, hogy mint igazi feministához illik, praktikus pályára adta magát: fényképész lett. Aztán küldözgette a fényképeket New Yorkból, Chicagóból - ahol tanult - amelyek egytől egyik művészi tehetségéről tanúskodtak. S Miklós Jutka most háromévi távollét után ismét visszatért hozzánk, hogy itt érvényesítse mindazt, amit a fotóművészet terén elsajátított. Képei, melyeket magával hozott, valósággal megleptek bennünket, amerikai stílus és ízlés uralkodik mindegyiken. A Széchenyi téri Kioszkot bérelte ki, s az intim fényképészeti termet nap mint nap után mind többen keresik fel a nagyváradi társaság köréből, és mindnyájan hálásak lehetünk Miklós Jutkának, hogy Nagyváradon ilyen érdekes diadalt szerzett a feministáknak."
Egyetlen amerikai levelét ismerjük, (MIKLÓS, 1911) ezt 1910 decemberében postázta a Nagyváradi Naplónak, s benne a beteljesült vágy csalódása kapott írói megfogalmazást: Ez az egész? -vonul végig a kérdés a beszámolón. Impozáns Newyork, a nagy Bábel, „de szépséget ne igen keressen benne az ember.(...) Művészet dolgában különben is gyenge lábon áll Uncle Sam. (...) Valami parvenü-íze van itt mindennek." Harc folyik, életküzdelem, s ebben a légkörben nincsen irodalom, de van kolosszális ízléstelenség. Csupán feminista szíve örül annak, ahogy a nők ápolják magukat, még az idősebbeket is „a karcsú és mégis telt nyúlánk alak, a gyönyörű rózsás arcszín és a sugárzó, pedáns tisztaság" jellemzi, s graciózusabbat nem tud elképzelni az automobilozó nőnél. Levele azzal a lehangoló megfigyeléssel végződik, hogy a Kozmopoliszban összefutott kivándorlók mindegyike ragyogó szemmel beszél a óhazáról, csak az orosz és a magyar legyint és mosolyog keserűen. „Az orosz és a magyar. Érdemes gondolkodni rajta." Kései vallomása szerint, mire hazatért, az amerikai életforma megölte benne a költőt. De ezt a háborús viszonyok közé érkezve még nem tudhatta. A következő években még szerepet vállalt Várad társadalmi és irodalmi életében, Ágoston Petemével együtt megszervezte például a frontról hazatért katonák fogadtatását, részt vett a nagyváradi nők mozgalmában. 1918 decemberében második felszólalóként rendkívül összefogott, koncepciózus beszédet mondott egy gyűlésen: „Mi elhittük, hogy a világot hideglelős lázba borítani csak mindent meggondolva és megfontolva lehet és itt állunk most ezer sebből vérezve, és megalázva. Egyetlen vigaszunk az a koporsó, melyben az eltemetett reakció és az a bölcső, amelyben az újszülött Magyar Népköztársaság fekszik." Krisztus nevében felemelte szavát a gyűlölködés, a nacionalizmus ellen, s valóságos nőpolitikái programot adott az anya- és csecsemővédelemtől kezdve a prostitúció felszámolásáig.
A reakciós Tiszántúl kiforgatta szavait, amiért kénytelen volt vitába szállt vele. (MIKLÓS, 1918) Nem véletlen, hogy 1919 februárjában a Néptanács Közjótékonysági, kórházi és szegényügyi bizottságába választották, majd a bizalom rövidesen a megalakult Ady Társaság alelnökévé emelte, nyilvánvalóan A Holnap-ban való szereplésére való tekintettel.
Karitatív tevékenysége jó alkalmat adott tudatlan pletykákra. A Nagyváradi Független Újság 1919. március 7.-i számában például azt olvassuk: „A váradi háziasszonyok szörnyen tárgyalnak mostanában Miklós Jutkáról. Azt terjesztik róla, hogy a szakácsnőket, szobalányokat, mindeneseket szervezi, őket vendégül látta zsúron, és buzdította, hogy 100 koronánál olcsóbb bérért ne álljanak helybe. Hogy meggyőződjünk e széltében elterjedt hír alapja felől, magához Miklós Jutkához fordultunk, aki erre tőlünk a következő cáfoló nyilatkozat közlését kérte." A nyilatkozatban a költőnő cáfolta, hogy a nagyváradi háztartási alkalmazottak bérmozgalmával kapcsolatban lenne, a cselédzsúrt rosszhiszemű kitalálásnak nevezte. (MIKLÓS, 1919) Részt vett a romániai magyar irodalom megalapozásában, mint a Magyar Szó munkatársa. Két folytatásban, az 1919. június 22. és 29.-iki számban jelentette meg az elhunyt Kaffka Margitról szóló esszéjét. „Szeretném úgy megrajzolni a portréját, hogy éles kontúrokban hangsúlyozódják, mint jelentett Kaffka Margit a magyar irodalomnak és legkivált a nőknek." (MIKLÓS, 1919) Verset azonban egyre ritkábban írt. Rövidesen (valószínűleg 1920-ban) Berlinbe, majd 1924-ben Párizsba költözött, ott „kétségbeesett, hajszás utánajárással" sikerült a Montparnasse-on műteremhez jutnia. Megismerkedett egy flamand származású férfival, van den Bussche mérnökkel, akinek felesége lett. Tanúik Bölöni György és felesége, Itóka voltak. Férje a Citroen gyár alkalmazottja volt, unokaöccse a belga Mercier bíborosnak. A konzervatív flamand család megpróbálta megakadályozni a házasságot, de aztán megbékélve megszerették Jutkát és Yvette lányát. A férjnek egészségi okokból előbb-utóbb mediterrán éghajlatra kellett költöznie, így került a család Rabatba, Marokkóba, ahol hosszú éveket töltött, s ahonnan Miklós Jutka állítólag erdélyi lapoknak érdekes cikkeket küldött Észak-Afrikáról. Soltész Juci még Párizsban, a rue Huygensen lévő műteremlakásában látogatta meg egy szokatlanul hideg téli esten, sajnos nem tudni pontosan mikor, melyik évben, legfeljebb a csacsogó kislány életkorából lehet az időpontra, a húszas évek végére következtetni. A beszámoló riportból tudjuk, hogy 1924-ben, mikor Párizsba érkezett, még nem hagyott fel teljesen költői múltjával, több szállal kötődött szülőföldjéhez. Lakását magyar hímzésés kerámiagyűjtemény ékesítette. De hosszú ideig nem érdekelte semmi és senki, csak Yvette, a ragyogó szemű, csacsogó kislány. „Évekig tartott, amíg Jutka elérte ezt a nyugodt, csendes harmóniát, és hozzáláthatott kiadatlan verseinek sajtó alá rendezéséhez." Tervezte, hogy megírja Ady életrajzát, akiért még mindig rajongott. Az emlékező riport így fejeződik be: „Rimbaudéhoz hasonló lelki folyamatát alábbi verse fejezi ki, amelynek közlését engedélyezte." (SOLTÉSZ, 1935) Csakhogy ez félrevezető: A lírikus keserve jóval korábbi vers, már 1913-ban megjelent a nagyváradi Szabadságban. Sajnos, a költőnő is 1930-ra datálta a költeményt 197l-es kötetében, ellentmondva a Kaffka-esszéjében kifejtett irodalmi felfogásának: „Életrajzi adatok? Miért kell felsorolni őket? Jelent az valamit, hogy született itt és itt? Igenis jelent. A miliő, amelyből egy művészember elindul, s életpályájának további etapjai döntően elhatározó jelentőségűek későbbi műveire." Franz van den Bussche 1961-ben meghalt, Miklós Jutka lánya is özvegyen maradt, 1964-ben visszaköltöztek Franciaországba, némi helykeresés után a Párizshoz közeli Vitry-sur-Seine településen leltek otthonra, később tovább mentek, végül Creteilben állapodtak meg. Kemény munka várt rájuk, hogy az unokákat felnevelhessék. (RUFFY, 1979) A magyar irodalommal a hatvanashetvenes évek fordulóján még egyszer kapcsolatba került (GYÁROS, 1968), a Magvető Könyvkiadó 1971-ben Mátyás Ferenc szerkesztésében kiadta Visszaölel a föld című verses kötetét, amely filológiailag teljességgel megbízhatatlan, tele van talánnyal, dátumtévesztéssel. Olybá tűnik, hogy nem voltak sem a költőnő, sem a szerkesztő keze ügyében a korábbi kötetek, s így teljes időrendi zűrzavar uralkodik a könyvben. Csak egy példát: Az Uram, miért? című verset Uram, mért teremtettél nőnek címen, (New York, 1911) záradékkal hozza, holott az már az 1909-es A Holnap antológiában megjelent. A Holnap asszonya, az egykor bájos feminista, „a modern eszmék hü harcosa" a század hatvanas éveire fáradt öregasszony lett, s nem tudta magát elszánni, hogy hazalátogasson. Az otthoni hírekre, írta, „felörül a lelkem, de a test habozik és fél." Pedig idős korában felvette a kapcsolatot a marokkói magyar követséggel, s módja nyílt az Ady utáni költői nemzedék megismerésére is. Remek érzékkel vette észre József Attila, Radnóti Miklós és mások kvalitásait. Aztán halálhírét költötték, elbúcsúztatták, s Dutka Ákosra ruházták „az utolsó Holnapos" címet. Pedig ez Miklós Jutkát illette, aki matróna korban, 92 évesen, 1976. február 18.-án halt meg. Az irodalomtörténet mint líratörténeti legérdekes figurát tartja számon, s mint Ady Endre szatelitjét emlegeti, aki nem tudott önálló versvilágot teremteni, túlságosan a mester hatása alatt állt. Ez részigazság. Miklós Jutkának már 1903-ból vannak az Adyéra emlékeztető költeményei, amikor Adyt még nem ismerhette. Bizonyos, hogy kezdetben közös forrásból merített vele, de Ady, hatalmas tehetsége révén, elsajátítva bizonyos nézőpontokat, formákat, hamarosan a mérték, ráadásul az utánozhatatlan etalon lett. Aki mégsem tudott bűvköréből szabadulni, mint Miklós Jutka, az nem maradt büntetlen. Részben a kritikai szemrehányások, részben az önkontroll bénító belátásai kikezdték önbizalmát, alkotókedvét. A két kötetében és A Holnap antológiákban megjelent verseit végeredmőnyben egy tehetséges pályakezdő szárnypróbálgatásainak, egy meghiúsult életmű prelúdiumának kell felfognunk. Ne feledjük, utolsó termékeny évében, 1908-ban, Miklós Jutka még csak 24 éves volt! Nem grand poésie, amit létrehozott, de mind önmagában, mind líratörténeti szempontból annál értékesebb, hogysem elnyelje a mindent beborító feledés sötétje." 
Forrás : library.hungaricana.hu 

Rövid összefoglaló Miklós Jutkáról az egyvaradiblogjanagyvaradrol.blogspot.ro-n.