Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget az anyanyelvén,mely részben elérhetővé válik' '

Köszönet mindenkinek '


2017. július 29., szombat

115 éves a nagyváradi Bémer tér

"Nagyvárad-Olaszi hangulatos, elvitathatatlan építészeti értékeket felvonultató kis térsége, a Bémer tér, amely irodalom- és kultúrtörténeti szempontból is jelentős, idén májusban volt 115 éves. 1888 tavaszán bontották le a közepén terpeszkedő ódon Gireth-házat, kialakítva ezzel a teret, amely a 20. század hajnalára a felfokozott építkezési kedvnek köszönhetően elnyerte azt az eklektikus képét, amely szerencsére még ma is jellemző rá. A bő száz év alatt többször is változott a tér neve: kialakításakor Bémer László püspökről nevezték el, 1923-ban Regina Maria lett, 1940-ben visszakapta eredeti nevét; 1945–1966 között az utcasarki névtáblákról Sztálin nevét lehetett leolvasni, majd 1995-ig Köztársaság (Republicii) tér volt. A Helyi Tanács 1995-ben a Regele Ferdinand névre „keresztelte", noha Ferdinánd román király nevét a két világháború között a Fő utca viselte, nem ez a tér. De ezen már nincs mit csodálkozni, hiszen a rendszerváltás utáni egyik önkormányzatnak sem volt erőssége a helytörténeti ismeret és a következetesség az utcák és terek nevének megváltoztatásakor." - írja Péter I. Zoltán helytörténész a Várad folyóiratban.Teljes cikk :

A Bémer tér kialakulása
Az, aki még nem járt Váradon, a Bémer tér láttán igencsak elcsodálkozhat. Miért lett ez a piazza ilyen szabálytalan háromszög alakú? Vissza kell mennünk az időben egészen a 18. század negyedik évtizedéig. Miután gróf Csáky Miklós püspök (1737–1747) székházát a Szent László téren építtette fel (a mai városháza helyén), nem messze tőle egy fahidat is veretett, hogy könnyebben átjuthasson a Sebes-Körös északi partjára, Olasziba, így nem kellett a vár közelében levő Nagyhíd felé kerülő utat tennie. Ezáltal egy új út létesült Újváros főtere és Olaszi északi kapuja között. Az utóbbi a mostani megyei kórház előtt húzódó Párizs-patak hídjánál volt. Akkor még Olaszi igen gyéren lakott volt, házak is inkább csak a folyópart közelében álltak. Ezek elhelyezésével jobbára tiszteletben tartották az előző évszázadok telekhatárait. Emiatt a hídtól elinduló új utca kettős kanyart írt le, mielőtt rátért volna a Bazár-szorosra. A Fő utca kezdeti szakaszának keleti frontja megegyezett a mai Bémer tér ottani házainak vonalával, míg az utca bal oldalán a tágas udvart körülzáró Gireth-ház állt (nagyobb területet foglalt el, mint a tér közepén ma látható kis parkocska). Tőle balra már csak egy szűk sikátor számára maradt hely, amelynek nyugati frontja nagyjából a későbbi Bémer térnek ezzel az oldalával egyezett meg. Valamivel tágasabb térség csak a Gireth-háztól északra és a híd felé, déli irányban volt.
A 19. század nyolcvanas éveiben már igencsak zavarta ez a földszintes, zsindelytetős, öreg, roskatag épület a váradiak szemét. „Le a Gireth-házzal!" – ezt harsogták az újságcikkek, ez volt a társasági téma, erről kupléztak a nyári színkörben. Az 1881-ben megalakult Nagyváradi Szépítési Egylet is e ház lebontását tűzte ki egyik fő céljául. Arra kérték 1882 márciusában Nagyvárad város törvényhatóságát, hogy vegye meg a Gireth-házat, és annak telkét alakítsa köztérré. Az elvi beleegyezés meg is lett volna, éppen csak a pénz hiányzott. Az egylet többször is rendezett jótékonysági bált, de a bevétel csak töredéke volt a vételárnak. „A Gireth-ház százszor tatarozott rom, amelyről lesír az elhagyatottság. Ízléstelen alkotás, amely bántja a szemet. Emlék nincs hozzá kötve, s a kegyelet nem ad jogot fenntartására" – érvelt a Szabadság napilap cikkírója 1887 januárjában. Ebben az évben végül csak elérte a Szépítési Egylet, hogy a város 5000 forintért megvásárolja a házat, lebontandó. A vételárból hiányzó 1500 forintot báró Bémer Pál kanonok fizette ki, és még 700 forint értékű többágú utcai lámpaoszlopot is vett a leendő tér közepére. A főpap a Szépítési Egylet 1887. május 22-i közgyűlésén jelentette be, hogy anyagilag támogatja a ház megvásárlását. Bejelentését viharos taps fogadta, majd Sal Ferenc polgármester azt javasolta, hogy a leendő tér a nagylelkű ajándékozó és elhunyt bátyja, báró Bémer László püspök emlékére Bémer térnek neveztessék el. A javaslatot szűnni nem akaró éljenzéssel fogadták az egybegyűltek.
1888 májusában bontották le a Gireth-házat. De még előtte Lojanek János fotográfus megörökítette azt a Bazár-szoros irányából, valószínűleg a Szépítési Egylet megrendelésére. (A három példányban elkészített képből egy a városi levéltárba, egy a Szépítési Egylet irattárába, egy pedig Bémer Pál kanonokhoz került. Ezekből egy a véletlen folytán előkerült, ennek másolata 2002-ben megjelent nyomtatásban is a Mesélő képeslapok, Nagyvárad 1885–1915 című könyvben.) Nagyvárad közgyűlése 1888 nyarán elhatározta, hogy az új tér báró Bémer László néhai nagyváradi római katolikus püspök nevét viseli majd. A decemberi közgyűlésen felolvasták báró Bémer Pál apátkanonok köszönőlevelét, amelyben többek között ez olvasható: „Nagybátyámnak, báró Bémer László nagyváradi püspöknek neve arra a dicső időre emlékeztet, midőn a magyar nemzet azt az alapot tette, melyen újra felépülhetett."
A tér arculata a 19. század utolsó évtizedében
1888 őszén az újságok már azt írták, hogy a tér napról napra csinosabb lesz. Felállították a Bémer Pál kanonok által vásárolt többágú utcai kandelábert is a tér közepére. Körülötte egy oszlopokkal körülvett köröndöt alakítottak ki, a forgalmas részek pedig macskaköves burkolatot kaptak, s a széleket Körös-kővel burkolták. A teret később, 1905-ben leaszfaltozták, és a kandeláber körül két méter széles gyalogjáróval övezett parkocskát létesítettek, a mai elődjeként. Ettől jobbra és balra is 16 méternyi széles úttest maradt a közúti forgalom számára. Ám a tér fejlesztésének ismertetésével túlságosan is előreszaladtunk az időben. Előbb még ismerkedjünk meg azokkal az épületekkel, amelyek a Gireth-ház lebontása után kialakult teret övezték.
A régi kis fahíd mellett a 19. század elején néhány kis boltépület volt, de ezekből az 1817. május 31-i árvíz és a híd újjáépítése után csak a Sdravich-ház maradt meg, a térség délkeleti részén, a hídfő közvetlen közelében. Ettől a kis düledező házacskától néhány méterrel beljebb a Kiss Sámuel-féle ház következett. A Sdravich-ház közelsége miatt a Kiss-féle háznak kétablaknyi részét – a Körös felé eső sarkán – beljebb építették, mint a Bémer térre néző további hattengelynyi homlokzatát.
A tér mai jellegzetes arculatának kialakulása már 1892-től elkezdődött, a híd melletti Sdravich-ház lebontásával és a Kiss-ház eladását követően, az új tulajdonos, Lévay Zsigmond terve nyomán. Minderről a Nagyvárad 1892. február 21-i számából szerezhetünk tudomást: „A hajdani Kiss Sámuel-házat részben le akarja bontani jelenlegi tulajdonosa, Lévay Zsigmond, s a megmaradt épületrészhez a meglévő udvar beépítésével, az egész telek hosszában végignyúló, a Körös-partra néző egyemeletes házat építtet [építés közben meggondolhatta magát, és kétemeletesre építtette – P. I. Z.]. A ház tervét Hanzlián János építészmérnök, a Bartsch-ház tervezője és építője készítette el. A Sdravich-ház mögötti rész, a Körös-part egész hosszában le lesz bontva, s részint a most látható beszögellés, részint a Kishíd felé eső elhajlás kiépítésével egyenes vonalba lesz hozva az épület. Az épület által elfoglalandó köztérért majdnem ötször annyit enged át a város részére Lévay egész telke hosszában úgy, hogy négy méter széles járda futna be a Kishídról a már kiépített Körös-parti korzóra." A Lévay-házat 1893-ban kezdték el építeni, miután lebontották a Kiss Sámuel-féle háznak a Körös felé néző kétablaknyi, keskenyebb részét. Az új ház 1894 májusában lett kész. A Körös-part felé beépítetlenül hagytak három métert, amihez még egy kőgyámokon nyugvó, a folyómeder felé kihajló egyméteres, márványlapokból álló rész is adódott. Az újonnan épített Lévay-ház mellett, a Bémer tér irányában, meghagyták az emeletén egyenes szemöldökű ablaksoros egykori Lévay-ház egy részét is (napjainkban, kékre festve, a Bémer tér 1. szám alatt található.) Érdekes adalék e ház építéstörténetéhez az, hogy id. Rimanóczy Kálmán egy évvel a Lévay-ház építése előtt elkészítette a Körös-parti korzó tervét. Ebben felmerült a Kiss Sámuel-féle ház kisajátítása, hogy helyén egy tíz méter széles utat nyithassanak az Ezredévi emléktér (ma Libertăţii tér) irányába. A polgármester nem támogatta a tervet, mivel Lévay a nemrég megvásárolt házáért túl sokat, 78 ezer forintot kért. Ráadásul még azt is feltételül szabta, hogy 70 ezer forintért megvásárolhassa a szomszédos Stiedl-házat. Emiatt a város közgyűlése nem támogatta Rimanóczy tervét, és 1892 júliusában Lévay Zsigmond megkapta a városi tanácstól az építkezési engedélyt, s augusztusban már bontották a Sdravich-házat, majd az egykori Kiss Sámuel-féle ház egy részét is.
Utána a 19. század első harmadából való tíztengelyes Stiedl-féle ház következik, amely a maga egyszerű homlokzatával nem sok szemet vonz. A kereskedők változatos, helyenként díszes portálékkal próbálták színesíteni ezt a képet. Sokkal díszesebb a következő, klasszicista stílusjegyeket hordozó Grünwald-féle ház (napjainkban a 3. szám alatt). A tér jobb oldalán a sorban utolsó a Poynár-ház. Alacsony, igénytelen földszintes házacska volt, amelynek kisajátítása sokáig foglalkoztatta a város vezetőségét.
Ezek után tekintsük át a Bémer tér bal oldalát, ahogy az az 1890-es évek végén kinézhetett. Közvetlenül a hídfőnél, a Szent János (mai Ady Endre) utca sarkán a Gram-féle ház állt. Az alacsony háznak a tér felé néző részét üzletek foglalták el. Előtte Nepomuki Szent Jánosnak, a hidak védőszentjének a szobra volt látható. Amikor 1891-ben a Gram-féle házat átépítették, a kisméretű szobrot a ház falában kialakított fedett fülkében helyezték el. A Gram-házzal szemben, az utca másik sarkán (Szent János utca 1. szám) a 19. század első évtizedének végén egy kiépítetlen ház volt. Elöl mindössze egy nagy bolthelyiségből, hátul pedig egy rozzant lakásból állt. Ez az ingatlan 1878-ra Weidlich-házként emeletesre nőtte ki magát. E magas tetőszerkezetű háznak a szomszédja a szintén emeletes Róth-féle ház volt. Ebben a házban nyitották meg 1910 őszén a közkedvelt Elite kávéházat, az egykori Rusz és Netyő cukrászda helyén. Az előző két emeletes ingatlan után egy kis, duplatetős, földszintes házacska szerénykedett, a Fekete-ház, amelynek kerítésén – az emlékezők szerint – kihajlottak az udvar fájának lombjai, és az égőpiros virágok beborították az egész külső falat. Tőle északra, a későbbi Pannónia (Transilvania) Szálloda helyén nyújtózott el a Knapp-ház sárgára festett földszintes épülete. Knapp Ferenc építész háza már a Posta sikátor (a későbbi Szalárdi utca) sarkán volt. Vele szemben, a kis utca másik oldalán a Tóth Ferenc-féle ház volt, egy olyan telken, amely egészen az Apáca (a mai Moscovei) utcáig terjedt, és ott egy újabb házban végződött. Ez is a Tóth Ferencé volt. A Posta sikátor sarkán álló házat 1875 nyarán sörház és ételcsarnok céljára alakították át. Ez lett a híres Rózsabokor vendéglő, amelynek kerthelyisége a Gireth-háztól északra levő útszakasz másik oldalán terült el, egy rozzant kőkerítés mögött. (Nagyjából a mai Szigligeti-mellszobor előtt húzódott a kerítés a színházat határoló két utca között.) A Bémer térnek ezt az északi frontját is megörökítették egy olyan fényképen, amelyet valószínűleg az itteni házak kisajátítása előtt készítettek az 1890-es évek végén. Elég bizarr benyomást kelt ez a hosszú, kopár téglakerítés, elhanyagolt deszkakapujával. Nem volt bizalomgerjesztőbb a nyári kert mélyén éktelenkedő tűzfal sem, rajta a megkopott Sörcsarnok felirattal. A kép egyetlen látványossága a tujafa övezte négykarú lámpaoszlop, Bémer Pál kanonok ajándéka. Kovácsoltvas korlát zárta el az eredetileg gázégőkkel felszerelt lámpatestet a macska-, illetve krumpliköveken körülötte csattogó kocsik és szekerek gyér forgalmától. A kerítéstől jobbra egy kis jellegtelen, ütött-kopott, málló vakolatú, zsindelytetős épület volt, a Sáfrád-ház (a mai Madách utca elején lehetett). A faspalettás bejárati ajtó mögött egy cégtáblafestő műhely működött. A Sáfrád-háznál némileg északabbra építették a térnek ezen a részén a Mayr-házat, a Bazár-szoros sarkára. Nagyon jó állapotban volt ez a romantikus stílusjegyeket őrző emeletes ház, még 1899 nyarán is, amikor le kellett bontani, hogy helyet adjon az ide építendő Bazár-épületnek.
 
Bémer téri helyzetkép a 20. század elején
„Az a kép, amit most Nagyvárad mutat, eleven, modern, erőt mutató, szinte amerikai. Itt rombolnak. Amott már szinte kész az új palota. Az utcákon árkokat ásnak, kábeleket fektetnek. A Bémer téren rombolnak egy régi házat, hogy helyet adjon egy új palotának." A Nagyváradi Napló 1903. június 21-i számából, egy névtelen újságíró tollából valók ezek a sorok, ez a rácsodálkozás a város rohamos fejlődésére.
A Bémer tér jellegzetes képének kialakításában meghatározó szerepe van a Szigligeti színháznak. Hosszas, évszázados előkészületek, meddő viták előzték meg építését. Az idők folyamán több helyszínt is kerestek számára, míg végül a városvezetés a Bémer teret találta erre a legalkalmasabbnak. 1899. július 10. nevezetes nap lett, ekkor kezdték el bontani a Sáfrád- és a Tóth Ferenc-féle házat, hogy helyet csináljanak a színháznak. Rövidesen lebontották az Orsolya zárdával szemben Tóth Ferenc másik házát is, a Karaguly-házzal és a Hillinger-féle házzal együtt. Ez utóbbi már a Bazár-szoros sarkán volt. Ugyanez a sors várt a Bazár-szoros másik két épületére is: a Weiszlovits-házra és a Mayr-házra is. Ez utóbbiak lebontására azért volt szükség, hogy helyükre a színházzal párhuzamosan felépülhessen a Bazárépület is. Ugyanis id. Rimanóczy Kálmánnak azzal sikerült meggyőznie a városvezetést arról, hogy a Bémer térre építsék fel a színházat, hogy vállalta: ha minden árlejtés nélkül őt bízzák meg az építkezéssel, akkor egy bazárépületet is emel a lebontott házakból származó jó anyagokból. Egyben kötelezte magát arra, hogy ha az épület tíz éven át nem jövedelmezne évi 20 ezer forintot, maga fedezi a hiányzó összeget. Az előnyös ajánlatot az 1897. szeptember 10-i közgyűlés nagy többséggel megszavazta. Bulyovszky József polgármester versenytárgyalást írt ki a színház építésére, s azt id. Rimanóczy Kálmán nyerte meg, s ő maga mellé vette Guttman József és Rendes Vilmos építészeket is. A színház tervét már előzőleg a bécsi Fellner és Helmer cég készítette el.
A színház alapozását 1899. július 21-én kezdték el, és október 28-ra már tető alá is került az épület. „A színház csodás gyorsasággal épül – állapította meg az 1900-ban kiadott Emlék-album. – A régi épületek, kőfalak, utcák megsemmisülnek, s egy darab régi Nagyvárad tűnik el a föld színéről, hogy helyet adjon egy tágas szép téren büszkén emelkedő oszlopos csarnoknak, melyet annyi, oly hosszú küzdelem után szerzett meg Nagyvárad közönsége." A színház 1900. október elsejére készült el. Az ünnepélyes megnyitót október 15-én tartották, amelynek a korabeli sajtó is nagy teret szentelt.
A váradi eklektikus építészet egyik legszebb példájának, a színháznak a legdíszesebb része a neoklasszicista főhomlokzat. A főtengely kiemelésére a középrész elé nyílt oszlopos csarnokot – portikuszt – emeltek, háromszögű oromzattal. A hat négyzet alapú oszlopszéken nyugvó kompozitfejes oszloprend által tartott gerendázat képszéke a széleken girlandokkal díszített. Közepére a Szigligeti Színház felirat került. A timpanont allegorikus domborművek ékesítették, amelyeket Peller Ferenc nagyváradi szobrász készített. A húszas években hullani kezdtek ezek a díszek, és restaurálásuk helyett inkább eltávolították őket. A kocsifeljáró két oldalán a dráma és a vígjáték allegorikus szobrait helyezték el, ezek a budapesti Mayer-féle szobrászműhelyből kerültek ki.
A Bazár-épülettel nemcsak egy új, tetszetős eklektikus stílusú épületet nyert a város, hanem felépültével az addigi igen keskeny, mindössze 9,9 méter szélességű Bazár-szorost is 16 méteresre szélesítették ki. A színház alapozási munkáival párhuzamosan a Bazár építését is megkezdték. A földszintet üzleteknek szánták – többek között itt nyitották meg 1901-ben, a színházzal átellenben, a közismert Bodegát, Ady kedvelt kiskocsmáját –, míg az emeleten bérlakásokat alakítottak ki. A város 1900. október 30-án vette át az épületet az építőktől, idősebb Rimanóczy fővállalkozótól. Érdekesség, hogy bár a Bazár-épületet ideiglenes jelleggel építették, a színházépítés költségeinek részbeni megtérítése érdekében, az máig megmaradt; 2002–2003-ban kívül és belül is teljesen felújították, ez azt bizonyítja, hogy további évtizedekre biztosítani akarják fennmaradását.
Ugyancsak a színházzal egyszerre, 1900-ban építették, de a másik mellékhomlokzatával átellenben, a színházi díszletraktár-épületet, Rendes Vilmos és Guttman József tervezésével és kivitelezésével. Több mint százéves múltja során többször is le akarták bontani. Először 1904-ben Sztarill Ferenc szerette volna megvásárolni a díszletraktárt, hogy lebontása után kibővíthesse a szomszédos épületét, földszintjén az Emke kávéházzal. A díszletraktárt az udvaron építette volna fel Sztarill, de ajánlatát a Városi Tanács nem fogadta el. Ezt követően 1910–1911-ben Kőszeghy József városi főmérnök egy díszes bérpalotát szeretett volna ide építeni, nagy kocsibejárattal az udvaron felépített díszletraktár felé. Terve az egyre nehezedő pénzügyi viszonyok miatt nem valósulhatott meg. Ma már sajnálhatjuk, hogy mindez nem sikerült, hiszen akkor az egyemeletes jellegtelen, de azért a műemléki városképhez tartozó és abba beleillő épület helyett a szomszédos szeceszsziós kétemeletes Sztarill- és Adorján-palotához hasonló stílusú és tömegű épületet emeltek volna. Most az efféle igazodás anakronizmusnak számítana, hiszen mindig is a kor stílusában kell építkezni, még akkor is, ha figyelembe kell venni a szomszédos épített örökséget is. Hogy miért e kései sajnálkozás? Nos, mert ismét időszerű kérdés lett a díszletraktár sorsa. A Helyi Tanács ugyanis 2003 tavaszán jóváhagyta, hogy a mögötte levő egykori nyári színház területcsere révén magántulajdonba kerüljön, hogy ott egy ötcsillagos szállodát építhessenek. Annak megépítése viszont megpecsételné a díszletraktár sorsát…
A szomszédság révén szóba került az Adorján-palota. Ráadásul nem is egy, hanem két hasonló nevű ingatlan található a színház mellett. Bár nem tartoznak a Bémer térhez, közelségük miatt részét képezik az itteni műemléki környezetnek. Először a Szilágyi Dezső (ma Moscovei) utcai saroképület készült el, 1904 novemberére, utána, 1904–1905-ben, a mellette levő, a díszletraktárral szomszédos épület (Patrioţilor utca 4. szám). Mindkettőt Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte a lechneri szecesszió formavilágából ihletődve.
Az előbbiekben már szóba került a Sztarill-palota, amelyet a földszintjén levő egykori kávéház miatt inkább csak Emke palotaként emlegettek. Az ingatlan 1902 novemberére készült el. Az emeleten lakások voltak, majd csak az 1930-as években alakították át szállodává, Astoria néven. A szecessziós stílusú épületet, elsősorban az ablakoknál, gótizáló elemek egészítik ki. 1906-ban Sztarill a Szalárdi (ma Teatrului) utcai mellékhomlokzatot újabb négytengelynyi résszel bővítette. Az itteni Emke kávéház belső dekorációja is a szecessziót követte, annak is a Jugendstil vonulatát. Sajnálatos, hogy mára ennek nyoma sem maradt.
Az Emkével átellenben, a Szalárdi utca másik sarkán a Pannónia Szálloda található. A Nagyváradi Napló 1900 szeptemberében adta hírül, hogy rövidesen „ó német stilben" megépítik a kávéházat és éttermet is magába foglaló Knapp-palotát, a hasonló nevű földszintes ház helyén. Végül e terv nem valósult meg, néhány év elteltével ifj. Guttman József vetette fel ismét. Ő 1900-ban megvette az ódon Knapp-házat a hozzá tartozó nagy telekkel együtt. Az újságokban is beharangozták, hogy 1904 nyarára díszes szállodát építenek ide kávéházzal, télikerttel és vendéglővel. Ez lett a Pannónia (a későbbi Palace, majd Transilvania) Szálló épülete. A régi Knapp-házat 1903 júliusában kezdték bontani, hogy utána hozzákezdhessenek a szálloda felhúzásához. „Az épület kétemeletes lesz, illetve a Bémer tér közepén a rizalitra jön még egy harmadik emelet is, mely a bérlő lakását fogja képezni. A két emeleten 60 modern kényelemmel és eleganciával berendezett vendégszoba foglal helyet, melyet 4 fürdőszoba egészít ki. Ezenkívül egy 14 méter hosszú és 6 méter széles bankett-terem is lesz az emeleten 60 személy részére. A földszinten egy 400 négyszögméternyi területen elhúzódó nagy kávéház, s egy ugyanilyen nagyságú étterem, továbbá egy impozáns télikert épül. Ezen kívül a pincehelyiségben egy 400 négyszögméternyi területű sörház lesz berendezve. Úgy az emeleti, mint a földszinti helyiségek központi fűtéssel és villanyvilágítással lesznek ellátva és felszerelve a komfortnak minden kellékével. Az egyéni építkezést maga a tulajdonos, ifj. Guttman József vezeti." A Nagyváradi Napló 1900. szeptember 2-i száma nem szól a tervező személyéről, de nagy a valószínűsége, hogy azonos volt a tulajdonossal. A bokrétaünnepélyt 1903. október utolsó napján tartották. 1904 tavaszára készült el teljesen a szálloda, a kávéházzal és az étteremmel együtt. A Bémer téri főhomlokzat övpárkánya alatti falfelületet dombormű díszíti. A két emelet között virág, szalag, puttó kombinációjából formált sgraffitószerű díszítés színesíti az amúgy elég egyszerű eklektikus stílusú szálloda főhomlokzatát.
A szállodától délre, a régi Fekete-ház helyén 1907-ben egy impozáns, eredetileg szecessziós homlokzati díszítésű palotát építettek. Ez lett a Központi Takarékpénztár székháza (Bémer tér 4. szám). A tervezésre egy évvel korábban pályázatot írtak ki, s azt ifj. Rimanóczy Kálmán nyerte meg. Sajnálatos módon a mostani homlokzat már nem tükrözi egyértelműen a tervező eredeti elképzeléseit. Legnagyobb mértékben a földszint károsodott. A szépen faragott, szecessziós vonalvezetésű, kovácsoltvas díszítésű bejárati ajtót ma már hiába keressük. Nem kímélték a földszinti portálékat sem. Az emeleten eltűnt a levélfonat díszítés, változott az ablakok keretezése, átépítették az oromzat ívét, megtörték annak eredeti lendületét, megkurtították a lodzsa mellvédjét, eltűntek róla a díszítőelemek stb. 1912-ben a takarékpénztár épületét az udvar és a Szent János utca felé egy új szárnnyal bővítették. Az új rész földszintjén filmszínházat létesítettek – bejárattal a Róth-féle házból –, míg az emeleten ugyanott a banknak lett a nagy fogadóterme, a két világháború alatt az újságíróklub, ma pedig a Városi Kultúrház otthona. A tér déli frontján más változás már nem is történt közel egy fél évszázadon keresztül.
A tér jobb oldala a hídfőhöz közeli Lévay-ház építése után semmit sem változott a 20. század során. A sorban a következő épület, a Stiedl-ház Bémer téri szárnya is változatlan maradt, már korábban, az 1890-es években bővült egy tekintélyes épületrésszel a Mészáros (ma Grigorescu) utca irányában. Hasonlóan változatlan maradt a Grünwald-féle ház is (Bémer tér 3. szám), csupán a földszinti üzletsorát építették át többször, megváltoztatva a portálékat is.
„Nagyvárad város legszebb helyén, a Bémer téren éktelenkedik tudvalevőleg a Poynár örökösök tulajdonát képező régi földszintes ház, melynek kisajátítása régen közóhajtást képez"– írta a Nagyváradi Napló 1904. június 3-án. Kőszeghy városi főmérnök azt javasolta a tanácsnak, hogy a Poynár-ház egy részét sajátítsa ki a város, hogy egyenes vonalba hozhassák a Mészáros utcát. Ugyanis annak idején a kis sikátorszerű utca vonalától néhány méternyivel kijjebb építették a földszintes Poynár-házat. A tulajdonos hajlandó volt tárgyalni, ráadásul Rimanóczy is felajánlott a városnak 2000 korona évi bért, ha a kisajátítandó telken vendéglői teraszt engedélyez számára a város. Rimanóczy ugyanis csak nem sokkal azelőtt, 1900 októberére bővítette az 1892-ben emelt Körös-parti szárnyat a Bémer tér irányában. Ennek az Áldás (az építész halála után Rimanóczy, ma Iosif Vulcan) utca sarki részének földszintjén volt a Royal kávéház, amelynek 1901 nyarától működő kerthelyiségét akarta bővíteni a tulajdonos. Egy darabig nem történt semmi a kisajátítás terén, pedig Rimanóczy még azt is felajánlotta, hogy 60 ezer koronával hozzájárul a kisajátítási kiadásokhoz, így a városnak csak 5000 koronát kellett volna fizetni. A kisajátítást végül 1907 januárjában hagyta jóvá a városi közgyűlés. Ugyanazon év áprilisában terjesztette a tanács elé a tulajdonos a Poynár-ház tervét. A jóváhagyás után még 1907-ben hozzákezdtek a Sztarill Ferenc tervezte emeletes ház építéséhez, novemberben már lehetett költözködni. E sarki szeceszsziós stílusú háznak érdekessége, hogy a földszint síkjából kiugró két felső szintet a félemeleten ívelten előreugró pillérsor tartja. Sarki része zömök féloszlopokkal díszített toronyban folytatódik, amelyet karcsú hagymakupola koronáz. A szimmetrikus homlokzatok tengelyében egy-egy szinuszoid vonalvezetésű díszes orommező emelkedik a koronázópárkány síkja fölé.
 
A Bémer tér mai képének kialakulása
A Bémer tér mai képe tulajdonképpen már az első világháború előtt kialakult. Több évtizedig semmi sem változott, hacsak nem számítjuk ide az üzletek feliratait, cégtáblákat... Valamikor az 1950-es években lebontották a tér délnyugati részén, a hídfő közelében levő Gram-féle házat. Ekkor tűnt el Nepomuki Szent Jánosnak a barokk korból származó kisméretű szobra. A ház helyén egy kis füves telek maradt, ahová később egy föld alatti nyilvános illemhelyet építettek. A Szent János (akkor még Breiner Béla, ma Ady Endre) utca 1. szám alatti Weidlich-házat valamikor a múlt század derekán bontották le. Sokáig kopár telekként csúfította a teret. A mellette megmaradt Róth-féle ház tűzfalát még be sem vakolták, valószínűleg azért, mert az 1960-as évek elején ezt az épületet is lebontották. A két 19. századi emeletes ház helyébe 1968 és 1970 között Divatházat és egy panelházat építettek. Kádár Géza műépítész a Divatház esetében igyekezett a kor szellemében a környezetbe belesimuló, architektúra nélküli ingatlant tervezni, semleges épületnek szánva azt a historizáló és szecessziós környezetben. Hasonló elveket követett Ioan Ardelean műépítész is, aki a banképület és a Divatház közötti tömbházat tervezte. Az épület tömegében követte a vele szomszédos, 1907-ből való bankházét, de megvalósítása már a korszerű architektúrai elveken alapul, visszafogott jellegtelen homlokzati díszítéssel. Mára már mindkét ház hozzátartozik a tér megszokott képéhez.
Kisebb jelentőségű – de a városkép szempontjából fontos, ráadásul előnytelen – változásnak számít a tér esetében az is, hogy az ötvenes–hatvanas években az üzletek portáléit sorra kicserélték jellegtelen fémkeretes kirakatokra. Megtörtént az is, hogy megnagyobbították a kirakatok nyílását, indokolatlanul változtattak a belső térelosztáson, veszélyeztetve ezzel – például a Grünwald-féle ház esetében – az épület szilárdságát. Az ezredfordulót követően, a városi főépítész szorgalmazására, a fémkeretes kirakatokat városszerte fából készültekre cserélik fel. És bár az elképzelés dicséretes, a megvalósítás általában nem követte a jó szándékot: ritka kivételektől eltekintve, egyazon épület esetében különféle méretű, formájú, minőségű kirakatok születtek. A Bémer tér esetében is. A másik hiányosság, hogy általában nem igyekeztek az eredetihez hasonló, hiteles portálét készíteni, például az egykori Központi Takarékpénztárnál. Nem meggyőzőek a Bazár-épület portálécseréi sem. Még szerencse, hogy a Sztarill-palota földszinti ablaksorain 99 év alatt sem változtattak, így nem csorbult a jellegzetes épület stílusegysége.
Végezetül talán nem érdektelen megemlíteni azt sem, hogy a 21. század hajnalán, a védett műemléki környezetnek nyilvánított Bémer térnek a Rimanóczy Szálló felé vezető sétányán maradandó károsodást szenvedett a történelmi városközpont megszokott képe. Lebontották a töredezett és életveszélyessé vált, függőfolyosóként kinyúló márványlapokat a kőkonzolokkal együtt. Részben új betonjárdát öntöttek, de már nem szélesítették ki a sétányt úgy, ahogy az a 19. század utolsó évtizedétől jellegzetes színfoltjává vált Nagyváradnak. Az egyetlen pozitívum, hogy restaurálva és a hiányzó elemet hitelesen pótolva az eredeti kovácsoltvas korlátot helyezték vissza, de már a folyómeder terméskövekből kirakott támfalára. Ezáltal mintegy másfél méterrel keskenyebb lett a sétány, és elvesztette a hitelességét is. Az utóbbi rossz példától eltekintve egészében véve több mint egy évszázad alatt sikerült megőrizni a Bémer tér hangulatát, és ha a Bazárépület után minél előbb hozzákezdenének a többi épület rég esedékes restaurálásához is, akkor talán az elkövetkező évszázad alatt is változatlan maradna városunk épített örökségének ez a jellegzetes és értékes színfoltja." 
Forrás : epa.hu

A szerző 2003-ban írta a cikket '

Nagyváradi művészsorsok a két világháború között

,,Éhe a Szépnek...” – nagyváradi művészsorsok a két világháború között
Időszaki kiállítás" - olvashatjuk a kiállításról.Idézet a cikkből :

"Egy város – Nagyvárad - , annak élete, művészei, közönsége. Nem mellékesen egy város, ahol jelentős nagyságú zsidó közösség élt, és ahol – Budapest után – a harmadik legnagyobb gettó volt 1944-ben.

A Holokauszt Emlékközpont kiállításán több mint száz műtárgy (festmények, grafikák, szobrok, érmek, fotók, képeslapok, könyvek, dokumentumok) emlékeztetnek arra, hogy mit hoztak létre e város (zsidó) művészei a holokauszt előtt. Segítségükkel kíséreljük meg felidézni azt a világot, amelyről Dutka Ákos írta: „Mindenki imádta, és mindenki magáénak vallotta, úr, polgár és proletár.”

Nagyvárad anno és ma video>>

Egy város, amelynek közönsége szerette és értette a művészetet, áldozott művészeinek támogatására. Ahol volt olyan kiállítás, amely csak órákig tartott, mivel az ott bemutatott képek ennyi idő alatt mind elkeltek. Ahol – ezért is – a holokauszt okozta veszteségek még szembetűnőbbek. Itt jött létre A Holnap, a Nyugat ellensúlyaként. Alapítói között Ady, Juhász Gyula, Dutka Ákos mellett egy nő is, a festő, költő, fényképész Miklós Jutka. A város művészei - miután utaztak - iskolákat alapítottak, s a legjobb műhelyekben és mestereknél képezték magukat. Ezek közül a művészek közül tárja néhányuk sorsát a közönség elé a kiállítás. Nem az életművük bemutatásával – erre nem is vállalkozhatna itt és most -, hanem olyan válogatással, amely egyrészt felvillantja legfontosabb törekvéseiket, ugyanakkor különleges, izgalmas műveket gyűjt össze. Mindegyikőjük életének színtere Nagyvárad volt – akár időlegesen, vagy végérvényesen.
A férfiszabó-mesterlevéllel a rajzolás felé forduló Leon Alex 1927-ben litográfiával kezdett foglalkozni, majd a Sonnenfeld és Társa Grafikai Intézet megbízásából reklámgrafikákat is készített. Nagybánya, Prága, majd Párizs jelzik a képzés és megmutatkozás állomásait, kiállítások Temesváron, Aradon, Kolozsváron és Nagyváradon. A munkaszolgálat és a máig bizonytalan dátumú értelmetlen és kegyetlen halál zárta le az életművet, amelynek gazdagsága, sokszínűsége felfedezésre vár.
Ahogy a Nagyvárad emlékkönyv 1937-es sorai megfogalmazzák, Leon Alexben „..forradalmi erők feszülnek, a világ sok fájó sebére keres orvoslást, az álmok édes gyógyszereit keveri, amelyekben mégis ott van a méreg, amely a mai korban él.”
Tibor Ernőé hagyományosabb festői életút - a budapesti Mintarajziskola, a párizsi Julian Akadéma után 1909-ben mutatkozott be műveivel Nagyváradon, de a következő évben már Budapesten volt gyűjteményes kiállítása. A Holnap Társaság tagja lett. A húszas években Nagybányán dolgozott, egy ideig Franciaországban és Olaszországban is. Nagyváradon letelepedve festőiskolát működtetett. „Tibor Ernő Várad festője volt, évtizedeken át gazdagon áradó művészete e város és vidékének sajátos szellemiségéből, etnikumából a legtöbbet szívott magába…”– írta róla monográfusa, Bölöni Sándor.
1944 nyarán gettóba kényszerült, Auschwitzba, majd Dachauba vitték, kilenc nappal a láger felszabadítása előtt halt meg.
Hasonló pályát futott be Barát Móric, akit hatvannégy évesen, 1944 nyarán deportálták Auschwitzba, ahol azonnal a gázkamrába irányították.
A Mund Hugó-Dömötör Gizella házaspár a tragikus véget elkerülendő a menekülést választotta: miután 1920 és 1924 között a váradi püspök vendégszeretetét élvezték, majd egy időre Nagybányára költöztek, az emigráció mellett döntöttek, s 1931-ben Argentínában
telepedtek le.
Kara (Krón) Mihály Budapesten és Firenzében végezte művészeti tanulmányait. A Tanácsköztársaság bukása után került Nagyváradra, ahol köztéri szobormegrendeléseket kapott. A szobrászat minden műfaja foglalkoztatta, a monumentális szobrok mellett készített domborműveket, érmeket. Grafikai munkássága is jelentős – rajzai, litográfiai maradtak fönn. 1829-ben jelent meg albumban tíz kőnyomatos rajza. 1925-ben rendeztek alkotásaiból gyűjteményes kiállítást. Az 1930-as évek közepén Jugoszláviába ment, és Mestrovic környezetében dolgozott, majd innen Palesztinába vándorolt ki.
Váradnak a művészetek iránti fogékonysága nem kis mértékben köszönhető nagyszámú és módos zsidó polgárainak, akik vásárlói, vagy akár megrendelői voltak a műveknek. A város központjában fölépült neológ Cion-templom emblematikusan mutatja a zsidóságnak a polgárosodásban játszott meghatározó szerepét.
A kiállításon bemutatott különleges művészéletművek mind Nagyváradhoz kötődnek. Egy városhoz, amely Budapesttől keletre, az erdélyi végekig, minden korban nyitott volt a korszerű eszmék befogadására. Ahhoz a városhoz, amely a Kolozsvári testvérek 14. századi királyszobraival ékeskedhetett, s olyan könyvtárral büszkélkedett, mint Vitéz János püspöké. Olyan reneszánsz szellemmel, mint Janus Pannonius, majd olyan képtárral bírt – az Ipolyi-gyűjteménnyel –, amelynek jelentős része ma az esztergomi Keresztény Múzeumot, illetve a Szépművészeti Múzeumot gazdagítja, de Váradon rekedt maradéka is kiváló értékeket mutat föl.
Juhász Gyula írta a városról: „Várad, kinek nem látni mását:/ Ily vígat, újat és erőset.”
Külön köszönet a kiállításhoz kölcsönző magángyűjtőknek és intézményeknek, ennek az együttműködésnek, amelynek eredménye látható a Holokauszt Emlékközpontban."
Teljes cikk : hdke.hu

Látkép a Szent László-tér felé

Nagyvarad 

Weinstock (Nagyváradi) Ernő

Weinstock (Nagyváradi) Ernő (1893 - 1985) 

 

Weinstock (Nagyváradi) Ernő nagyváradi származású volt.Életműve pótolhatatlan.Idézet a cikkből : "Annyira szerette hazáját és szülővárosát, hogy 1945 után annak tiszteletére magyarosította a nevét Nagyváradira."

Kép
"Weinstock Ernő 1893-ban született Nagyváradon. Édesapja óra-, ékszer- és fotóüzletében az ő feladata volt az amatőrök filmjeinek előhívása, illetve nagyítása és másolása. Az 1920-as évektől a Weisz Géza tulajdonában levő, Rákóczi út 80. alatti fotóáruház kereskedelmi ügynöke lett, s így az 1920-30-as években beutazta az egész országot.
Kép 
 Az ifjú Weinstock reklámképeket készített azért, hogy partnereinek bizonyítsa: az általa ajánlott anyagok sokkal jobbak a megszokottnál. Ezeknek a képeknek köszönhetően lett később képeslap fényképész. Megrendelés nélkül fotografált azokon a településeken, ahol ügynökként megfordult, majd megrendelte a képek gyártását, és amikor a sokszorosított levelezőlapok elkészültek, megvételre ajánlotta őket a kereskedőknek.
Weinstock Ernő felszerelése legalább nyolc-tíz kilogramm lehetett, és egy-egy útra tizenkét dupla kazettát vitt magával.
Kép Valamennyi munkáját gondosan archiválta. A lemezeken és a másolatokon feltüntette a készítés helyét, idejét és azt, mit ábrázol a kép. Hagyatéka mintegy ötvenezer, az egykori nagy Magyarország településeinek, valamint 1945-1949 közötti időben az újjáépülő ország szépülő városainak képét rögzítő,  katalogizált üveg- és celluloid negatívot tartalmaz. Az ország kultúrtörténete és a fotográfiatörténet olyan kincset kapott, Képamit pénzben nem lehet kifejezni. Magyarország képét a XX. század 20-as éveitől az ötvenes évekig. Azóta sem készült hasonló, átfogó országfotó, pedig a technikai feltételek összehasonlíthatatlanul jobbak lettek.
Annyira szerette hazáját és szülővárosát, hogy 1945 után annak tiszteletére magyarosította a nevét Nagyváradira.
Kép1948-ban önálló képes levelezőlap kiadóvállalatot alapított, de 1952-től a képes levelezőlap gyártása kvázi "állami" monopóliummá vált, a legnagyobb forgalmazó, a PIÉRT csak a központilag meghatározott helyekről rendelt. Eleinte a Művészeti Alkotások Nemzeti Vállalat, majd a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapja, később a Képcsarnok Vállalat foglalkozott ezzel, majd 1954 április 1-én alakult meg a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata.  Nagyváradi Ernő is itt helyezkedett el, de új felvételeket már nem készített. Régi fotóinak sokszorosítási jogát vásárolták meg tőle, felvételenként 5 forintért.Kép
1956 őszétől egészen nyugdíjazásáig a Fővárosi Fotó Vállalat képeslap üzemében dolgozott. Életműve pótolhatatlan, kerek egészként maradt az utókorra."
Forrás : cameramuseum.hu

2017. július 19., szerda

Jakó J. : Jósa András, az orvos

"Jósa András orvosi működését nem könnyű régészeti és múzeumalapító ténykedésétől szigorúan elválasztva ismertetni. Miután a jelenlegi összeállítás célja az orvos Jósa András bemutatása, az említettekre nem térhetek ki, ezért azokkal kapcsolatosan egy korábbi, numizmatikai tárgyú munkámra utalok.
Előadásom legfontosabb forrása a legfiatalabb Jósa lány, Jósa Jolán 1934-ben megjelent Dr. Jósa András (1834-1918.) és elődei című könyve 2 (az egyéb forrásokból származó adatokra az adott helyeken külön hivatkozom!). Az említett könyvnek már a belső címlapja is sok mindent elárul Jósa Andrásról: „Dr. Jósa András törvényhatósági főorvos születésének 100-ik évfordulójára kiadja: az utókor számára példaadásul, hálás kegyelettel ajánlva egy nagy, tetőtől talpig igaz ember emlékének; akit e vármegyében mindenki ismert és szeretett; akinek soha nem volt irigye, csak lekötelezettje; aki annyi szenvedőn segített, de aki soha nem vette igénybe egyikünk jóindulatát sem, az Úrnak 1934-ik esztendejében Szabolcsvármegye Törvényhatósága." Hihetetlenül szépen emlékezik meg Jósáról a könyv előszavában Kállay Miklós főispán: „Dr. Jósa András. Ez a név nekünk, szabolcsiaknak egy fogalom, amelyik jelenti a szabolcsi kúriából született urat, aki útra kelt, hogy a világ tudományát megszerezze magának. És meg is szerezte azt. Korának európai Jógalom szerint legképzettebb orvosa lett, de ebből a nagy kincsből semmit sem tartott meg magának, hanem mind hazahozta, hogy elszórja a tüdővészes, maláriás, vér bajos tiszántúli magyarok között. Gyógyított, szervezett, agitált. Magának nem szerzett semmi olyat, amit profán értelemben szerzésnek és hagyatéknak szoktak nevezni. De szerzett megbecsülést, tiszteletet és hálát és hagyott olyan emléket, amit nekünk, véreinek kell elsősorban megbecsülni. " Bevezetőül szót kell ejtenünk röviden Jósa Istvánról, Jósa András nagyapjáról, aki 1778-tól Békés vármegye főorvosaként Gyulán dolgozott. 1787-ben Szabolcs vármegye karai és rendei küldöttségileg hívták meg a vármegye főorvosi székébe. Ettől kezdve még 50 évig volt megyei főorvos, 1807-ig Nagykálló (Nyíregyháza 1876-ban lett Szabolcs vármegye székhelye; a szerző), azt követően pedig Kisléta székhellyel. Nyolcvanegy éves
korában vonult nyugállományba, és ekkor költözött el Bihar megyébe, nagyszántói birtokára. Amikor megyéjétől 1837-ben elbúcsúzott, 500 váltó forintos alapítványt tett „ezen megyebeli szegény adózók ispotályára, hogy addig is kamatozzék, amíg megvalósul". Nem sejthette, hogy a később megalakult, rövid ideig Korányi Frigyes által vezetett nagykállói Szükségkórház unokája, Jósa András orvosi működése alatt lendül majd fel, aki, mint ezen Egyleti Kórház - későbbi nevén Szabolcsvármegyei Nyilvános Közkórház - igazgatója a nyolc ágyasnak induló ispotályból kifejlesztett 84 ágyas kórházat adhatott át 1884-ben utódjának, Kállay Rudolfnak.

Jósa András 1834. november 30-án született Nagyváradon. Apja, Jósa Péter jogász volt, aki élete folyamán több, igen rangos állami hivatalt töltött be. Egyetlen fiúgyermeke, András nem ellenkezett apjával, amikor jogásznak szánta, de csak egy évig folytatott jogi tanulmányokat. 1853-ban Magyaróvárra ment, majd a Mezőgazdasági Akadémia elvégzése után gazdálkodni kezdett, előbb Nagycenken, a Széchenyi-birtokon, később saját birtokukon, Nagyszántón. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért és hogyan is lett végül Jósa Andrásból orvos. A gazdálkodással járó szórakozást soha nem kedvelte. A könyvekhez menekült, meg a gyalupaddal, esztergával, mindennemű fúró- és faragószerszámmal bőven felszerelt műhelyéhez. Egy esztergályozás közben elszenvedett sérülését vidéki felcser látta el, aki elfelejtette rendben tartani műszereit. Fél esztendő után igen rossz állapotban szállították Pestre, ahol még hónapokig kezelték (miközben megtanult angolul!). A negyvenharmadik incisiónál végül napvilágra került egy zsákvarrótü, meg egy darab viasz, az első felcser tudományának testében felejtett rekvizitumai, a meg-megújuló tályogok okozói. Ekkor érlelődött meg benne az elhatározás: „én is orvos leszek, hátha kevesebb kínzással fogom embertársaimat a másvilágra szállítani. " Édesapja elfogadta döntését, így 26 éves korában Bécsbe ment és beiratkozott az egyetem orvosi fakultására, ahol az akkori orvostudomány óriásaitól (Hyrtl, Brücke, Rokitansky, Virchow, Skoda) tanulhatott. Nem mindennapi szervezőkészsége már korán megmutatkozott. Medikusként megalapította a bécsi Első Magyar Társaskört magyar egyetemi hallgatók részére és a Bécsi Első Magyar Csónakázó Egyletet. Előbbinek elnöke is volt. 1864-ben szerzett orvosi diplomát. Rövid ideig alorvoskodott a döblingi tébolyđában, majd Skoda mellé került asszisztensnek, de még ugyanebben az évben hazatért az akkor már Nagykállóban lakó szüleihez. Korányi Frigyes Pestre távozása után, 1865-ben átvette a Korányi által 1863-ban alapított nyolc ágyas kis szükségkórház, hivatalos nevén Egyleti Kórház irányítását. Ebben az időben kezdték megérteni az emberek, hogy a kórház nem büntető fogság, nem halálhíd, hanem olyan emberbaráti intézmény, amely vissza, az életbe vezet. Még ugyanebben az évben sebészi képesítést is szerzett Bécsben. 1866-ban megnősült, a Kállay családhoz szoros rokoni szálakkal kötődő Láner Olgát vette el. Házasságukból hat leány született. (Itt jegyzem meg, hogy hetedik édes gyermekének a múzeumot tekintette.) Közben rohamosan fellendül magánpraxisa. „A népek milliói" - ahogy a betegek sokaságát nevezte - egyre inkább tolongtak háza tája körül. Csak kétszer egy héten futotta idejéből rendelésre. A rendelőnapokon országos vásárnak is nézhette háza környékét az idegen. Talÿigák, szekerek, hintók táboroztak utca hosszat. Korán kelő ember volt, s késő délutánig rendelt étlen-szomjan. A hét többi napján - ha a kórház engedte - hívták, vitték a családok, hozzátartozók és a kollégák a betegekhez. 1865-től már igazgató-főorvosa volt a kórháznak. A nyolc ágy kevésnek bizonyult, a kórház folyosóján, tornácán is ágyat vetett, ha a beteget nem lehetett hazaszállítani. Hogy a kórház fejlődhessen, nyolc éven át nem vette fel, hanem a kórház céljaira fordította igazgatói fizetését. Jó ideig kórházának - akárcsak később a múzeumnak - önkéntes mindenese volt. Amikor a betegek ellátását egyedül már nem győzte, alorvosnak maga mellé vette hajdani medikustársát, Técsy Ferencet, akit saját zsebből fizetett és saját otthonában tartott el. 

Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kórház fejlődését az addigi gyakorlat szerint nem lehet biztosítani. Ezért a legközelebbi megyebált 1867-ben a kórház céljaira rendezték, de kisebb-nagyobb kórházbálokat ettől függetlenül is szerveztek. Sikerült is valamennyit összetáncoltatni, de nem eleget. Mindenki számára hozzáférhető mulatságra volt szükség, ezért megalakította Nagykállóban a Műkedvelő és Színpártoló Egyesületet, s ezt követően már színielőadásokat is rendezett, a díszleteket is saját maga készítette. Idejének jó részét úton töltötte, távol lakó betegekhez igyekezve. Orvostársai a legtöbbször „kétségbeesett" esetekhez hívták. Sokszor ott is meg tudta állapítani a bajt, ahol mások tudása csődöt mondott. Bízott önmagában, de sohasem kérkedve mondta: ,,az orvos csak mankója a természetnek". Miután otthon ritkán akadt ideje az olvasásra, többnyire útközben olvasott, még a döcögős szekéren is. Hihetetlen elfoglaltsága ellenére azért szentelt időt külföldi utazásokra is. Sorra látogatta a híres klinikákat (Graefe, Langenbeçk ). Utazás közben is dolgozott, szervezett. „Azon instrumentumot, melyet a húgykő eltávolítására kidolgoztam, csinálja már az első instrumentumkészítő, alig várom, hogy otthon próbákat tegyek vele" - írta 1869 januárjában Berlinből. 


1874-ben végre Szabolcs vármegye saját kezébe vette az Egyleti Kórházat. Igazgatói címmel újra őt kérték fel az ettől kezdve Szabolcsvármegyei Nyilvános Közkórház nevet viselő intézmény vezetésére, alorvosnak pedig Lorençz Gyulát nevezték ki segítségére. A nagykállói Közkórház abban az időben hat nagyobb és öt kisebb „kórházszobából" (kórteremből), egy műtőből, valamint egy-egy felvételi gondnoki teremből, ruhatárból, mosó-, főzőkonyhából és halotti kamrából állt. A 11 kórteremben 1874-ben 30, később 50 ágy volt elhelyezve, végül 84 lett „beszorítva". A kórházban két orvos dolgozott, az igazgató főorvos és az alorvos. 4 Az évente felvett és ápolt betegek száma 1874 júniusától ismeretes. Fokozatos növekedés után 1880-ban haladta meg első ízben az ezret, majd 1100 és 1500 között ingadozott. A kórház belgyógyászati, sebészeti, szemészeti és bujakóros (szifiliszes) betegeket látott el. 


Szabolcs vármegye székhelyének Nagykállóból 1876-ban Nyíregyházára történő költözése néhány év múlva döntő változást eredményezett Jósa András életében is. 1884ben ünnepélyes küldöttség hívta meg a vármegye főorvosi székébe. Ugyanolyan megtiszteltetés érte, mint amilyenben csaknem 100 évvel azelőtt nagyapja, Jósa István részesült. A kérés elől nem lehetett kitérni, fájó szívvel vált meg az akkor már 84 ágyas kórházától. Bizalmas körökben gyakran mondogatta ekkor: „ledegradáltam önmagamat...". Hiszen abban az időben ez még nem volt kívánatos hivatal, az állategészségügy még mindig előbbre való volt az ember egészségügyénél, a megye főorvosának még mindig kötelessége volt az állategészségügyről is beszámolót tartania. Nyíregyházára kerülve gyorsan átlátta, hogy mit kell tennie. Bevezette a betegségi és halálozási statisztikát, hogy levonhassa belőle a tanulságokat. Hamar észrevette, hogy saját szavait idézve - „Szabolcsmegye a születések arányszámában első eminens, de halálozási arányszámokban a szamárpadon ül. " Átszervezte a halottkém lést, igyekezett megbízhatóbbá és objektívebbé tenni. Elérte, hogy a közigazgatás¡ bizottság a havonta beterjesztett Egészségügyi jelentéseket a Nyírvidék címü napilap hivatalos mellékleteként rendszeresen megjelentesse. Az 1890. évi decemberi havi jelentésében írta: „Idejét látom annak, hogy a gyakran megdöbbentő statisztikai adatokat nemcsak tudomásul vegyük, de azoknak alapján a közegészségügyi viszonyokban javítani is igyekezzünk! "
Ismerte a le nem csapolt vadvizes területeket, ismételten hangsúlyozta, hogy ezek a malária melegágyai. Elég sok - a fekete himlőtől való rettegés miatt - karról-karra oltott gyermeket látott, akiket nem egy esetben így fertőztek meg luesszel. Tíz év telt el, amíg egy 1896-os kongresszuson tartott előadása és az illetékeseknek benyújtott memoranduma nyomán a karról-karra történő oltást országszerte betiltották. Látta a gémeskutak vizéből ivó szomjazókat, a tífusz és a vérhas veszélyeztetettjeit. A jó ivóvíz biztosításáért is komolyan meg kellett harcolnia. Végre, kérésére a vármegye határozott: valamennyi községet fúrt kutak létesítésére kötelezték. A munka közben vízmintákat kért be a községektől, hogy lássa, a fúrással meg lehet-e állni, nincsen-e a vízben szennyeződés, a megengedettnél több só, szerves anyag. Sokszor üzente, hogy „mélyebbre!" A gazdasági cselédek nyomorúságos elhelyezését tapasztalva javaslatot terjesztett elő, kötelezzenek minden nagybirtokost és nagybérlőt egészséges cselédlakások építésére. A vármegye meg is szavazta. A gyermekágyi láz sok tragédiát okozott abban az időben. Jósa András tudta, hogy ez a bábaasszonyok (ahogy emlegette, a „tudósasszonyok") tudatlanságának és tisztátalanságának a következménye. A bábaképző vizsgabizottság tagjaként az első teendőket illetően csak egy választ fogadott el: ,,megmosom a kezem szappannal, vízzel, szublimáttal, körmeimet fél óráig kefélem", s ha a jelölt itt elhallgatott, csóválta a fejét, de ha folytatta, hogy „még egyszer megmosom a kezem... ", akkor nyugodtan hozzájárult tudósasszonnyá avatásához. Munkájuk során minden adandó alkalommal rájuk parancsolt, hogy főzzék ki eszközeiket. S ha mégis felütötte a fejét az anyák réme, drákói szigorral elkobozta vétkes eszközeiket, és hosszú időre eltiltotta őket a gyakorlattól. Egészségügyi Kis Kátét kívánt szerkeszteni és az iskolában kötelező tantárggyá tenni. Benne a higiénia legelemibb szabályait mindjárt a vallás után tanítani. A tízparancsolat
lélekemelő parancsai után a higiénia testet mentő parancsait ¡s betaníttatni - nemzetmentő népművelési feladatnak tekintette. Közben nemcsak mint sebész, hanem mint szemész is egyre ismertebbé vált. Operált kizárt sérvet, megnyitott tályogokat, amputált végtagot, naponta olykor öt-hat hályogműtétet is végzett. Nyíregyházán megint csak két napra - szerdára és szombatra - jutott rendelésre ideje. A várakozók között cédulákat kellett osztani. Várószobája rendkívül egyszerű volt, meszelt fallal, a fal mentén hosszú, támlátlan dívány, sok szék és egy kályha. Aki beljebb lépett és korábban még nem járt nála, legelőbb is elbámult. A szoba közepén nagy íróasztal, rajta hegyén-hátán orvosságos üvegek, kőbalták, írószerszámok, oldalt pipatórium, tajtékpipákkal megrakva, a hátsó fal mellett a saját készítésű régi orgona, a túlsó fal a földtől a mennyezetig tele könyvekkel, az ablakok között nagy üveges szekrény, benne számos orvosi műszer, tetején koponyák, kis asztalon górcső, kémlelő-poharak. Később, az „elfáradni kezdés" idején az egyik ablaktól jobbra esztergapad, mellette drága gyalupadja, köztük finom köszörűkorong. A könyvespolcok tartóléceire fűrészek, gyaluk akasztva. Az íróasztal mögött vizsgálódívány, felette ingaóra, legfelül Kossuth Lajos képe. Beteg nem távozott tőle csüggedt szívvel. Soha nem vette észre, hogy menthetetlen, amit annyi beteg megsejdít, ha fontoskodó orvosra talál. Csak a család fejének mondta meg az igazságot, de mindig hozzátette, hogy „az orvos nem Isten", tehát tévedhet! Ha valaki azt kérdezte, hogy mikor gyógyul meg, azt felelte, hogy „nem vagyok próféta". Nagy könnyelműségnek tartotta az orvosok részéről akár a kedvező, akár a kedvezőtlen dátumokkal való dobálózást. Véleménye szerint: „Minden szervi elváltozáson alapuló betegség olyan, amely ha kezdetben nem is, de lefolyásában rövid idő alatt kétségtelenül megállapítható, vagy gyógyuló, vagy gyógyítható, vagy gyógyíthatatlan... " Az idegességet, ha betegségnek látta, komolyan vette. De az idegeskedést megrótta, mondván: „Ideges vagyok, annyit jelent, mint kiállhatatlan vagyok és megkeserítem környezetem életét. Szüntesse ezt meg ki-ki magában. " - „Az életet nem úgy kell venni, ahogy magunknak elképzeltük, hanem úgy, ahogy adva van " - tartotta. 1891-ben a nagyvilágot az a hír járta be, hogy Robert Koch a tuberkulózis bacilusának felfedezése után a baj gyógymódját is megtalálta. Mint tudjuk, ez ugyan nem bizonyult valónak, de a baj kétségtelen felismerhetése kézbe adta a védekezést. Jósa András az elsők között volt, aki erre a hírre ezer dolgát otthon hagyva Berlinbe sietett, hogy első kézből jusson megbízható információhoz. Berlini útjáról hazatérve a Nyírvidékben saját véleményének is hangot adott: „Én részemről csak olyanoknál leszek hajlandó az új gyógymódot (azaz a ųhereų in ; a szerző) és csak mint egyik faktort alkalmazni, hol a bántalom vagy még igen kezdetleges vagy kétes. "
1892-ben tokaji tutajosok a Tiszán Máramarosból behurcolták Szabolcs megyébe a kolerát. Nagy veszedelem fenyegette nem csupán a megyét, hanem az egész országot. Az alispán által támogatott szigorú intézkedései (a veszélyeztetett falvakat csendőrkordonnal lezáratta, nem engedett gyümölcsöt adni-venni, de még enni sem, valamennyi falusi házat arra kötelezte, hogy napsütésben a ház tejére tegyék ki az ágyneműt, stb.) révén a járványveszély elmúlt. Rövidesen tagja lett az Országos Egészségügyi Tanácsnak. A kolera elleni munkásságáért a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntették ki, amit csupán kötelesség teljesítésének elismeréseként fogott fel. A kitüntetés átvételekor szót emelt a diftéria elleni védőoltás mielőbbi bevezetésének szükségessége érdekében. A kórházügy megyei főorvosként is érdekelte. Komoly szerepe volt a kisvárđai kórház létesítésében és a nyíregyházi Erzsébet Közkórház létrehozásában. Nyíregyháza megyeszékhellyé válása után, különösen pedig az 1890-es évek elejétől mind határozottabban fogalmazódott meg a rohamosan fejlődő városban egy új megyei kórház építésének a szükségessége. A vármegye az építési terv részletes kidolgozására egy öttagú bizottságot jelölt ki, aminek Jósa András volt az elnöke. Az építkezés 1898 májusában kezdődött és másfél év elteltével, 1899. november 20-án - a Szabolcsvármegyei Nyilvános Közkórház betegeinek, személyzetének és orvosi felszerelésének Nagykállóból Nyíregyházára történő átköltöztetését követően - megkezdhette működését a 165 ágyas Erzsébet Közkórház.
Orvosi működésének negyvenedik évfordulóján „nagy családjának", Szabolcs megyének őszinte és gazdag megnyilatkozásai jelentették számára a legnagyobb kitüntetést.
Ahogy írta: „ Igazán csodálom, szinte kábulok, hogy csekély törekvésem 40 éves jubileumom alkalmából olyan elismerésben részesült. - Amit csupán annak köszönhetek, hogy tudatosan senkit nem bántottam meg, ha valaki irigységből nem volt jóakaróm, viselkedését nem toroltam meg, ha korlátolt hatáskörömben valakinek jót tettem, jobban esett nekem, mint pártfogoltamnak. Azon törekedtem, hogy ellenségem ne legyen, mert a békességet tartom a földi jutalom legnagyobbikának. Ezen világnézet mellett nem juthatok ugyan vagyonhoz, de közbecsüléshez igen, amely mégis olyan erkölcsi tőke, amelyre ivadékaim mégis csak előnyükre támaszkodhatnak... " 1904-ben elhatározta, hogy „ha nem is pihenésbe, de nyugalomba" megy. Nagy válságot okozott lelkében ez az elhatározás, de csak arról az örömröl szólt, hogy fiaként szeretett veje, tanítványa, barátja, Dohnál József lett utóda a megyei főorvosi székben. Ha kellett, még egészen idős korában is igyekezett a rászorulókon segítñi. Az I. világháború idején, 81 éves korában népfelkelő főorvosként dolgozott az 1914 végén létesült, egyidejűleg nemegyszer több mint 3000 beteget és sérültet ellátó nyíregyházi katonai szükségkórházban, közismert nevén barakk-kórházban. Naponta konflison döcögött ki a barakk-kórházhoz. Sokszor éjszakára ¡s ott maradt, hogy a háború áldozatain segítsen. A Vöröskereszttől e munkájáért kapott kitüntetésére (Vöröskereszt Díszjelvény 2. osztályú fokozata hadiékítménnyel) volt a legbüszkébb. 

1918. szeptember 6-án bekövetkezett halálakor az Erzsébet Közkórház igazgatója, Korompay-Klekner Károly így búcsúztatta: „ Üstökösként jelentél meg Szabolcsmegye egén. De pályafutásoddal nem múló világosságot terjesztettél. Alkotásaiddal fáklyákat gyújtottál fel, hogy... ezek szolgáltassák azt a fényt, mely megvilágítja nekünk az utat, ahol haladnunk kell... " 
Forrás : library.hungaricana.hu