"Váradolaszibeli kultúrtörténeti bolyongásait folytatva, a régente Pokol, később Szent János, ma Ady Endre nevét viselő utca középkorból örökölt kacskaringóin halad tovább Szilágyi Aladár. A múlt századelőn a Vasfürdőtől a Bémer térig tartó útszakasz számos nagy névvel lett bőségesen kikövezve.
Wagner Nándor szobrászművész, a japán kultúra szerelmese
A Páris patakot még a Nagy Háború előtt eltérítették innen, hídjait, medrének a nyomait is eltüntették. Nándi gyereknek a papája mesélt egyet s mást arról, hogy milyen lehetett, amikor tavaszi áradások idején az ő utcájukról szinte lehetetlen volt megközelíteni a premontrei főgimnáziumot. A gimnazista kiskamasz most se bánná, ha iskolába menet efféle elháríthatatlan akadály kerülne az útjába. Imént is kilépett a Szent János utca 22. kapuján, de nem biztos, hogy eljut az Úri utcai Komorvárig, hiszen a Munkásotthon előtt éppen csak néhány lépést kell balra tévednie, máris a Körös-parton találja magát. A csillogó víztükör, a benne kínálkozó városkép, a fűzfák, a kövek, a vízimadarak világa sokkal, de sokkal izgalmasabb, mint padot koptatni a premontreieknél. Ráadásul magával hozta legfrissebb zsákmányát, egy, a szamuráj kultúrát ismertető, gazdagon illusztrált albumot. Wagner papa nem tudja mire vélni ezt a lázas érdeklődést minden iránt, ami a japánokhoz kötődik. Attól sincs elragadtatva a derék fogműves, hogy a fia egyre-másra használja műhelyének a szerszámkészletét. Mert nem a családi mesterség eltanulása végett teszi, hanem faragómániáját éli ki atyja vésőivel, fúróival, ráspolyaival. A Nándi fiú ráadásul rákapott az egykori szomszéd, Tabéry Géza szerkesztő úr könyvtárára, meg az általa „druszabácsi”-ként emlegetett Hegedűs Nándor képviselő úr Hírlapirodájára, amelynek hátsó traktusában kölcsönkönyvtár működik. Onnan kéri ki napi egy lejért ezeket a japános könyveket.
Amikor Wagner papa először kapja rajta fiát az iskolakerülésen, nagyon-nagyon elszomorodik. Éppen a Tabéry házba megy egy fogpróbával, amikor a szomszédos kovácsműhely nyitott ajtaján betekintve, szépreményű csemetéjét pillantja meg, amint egy izzó vasdarabot formál. A mester az atyai megrökönyödés láttán mentegetni kezdi a kislegényt: „Ennek a gyereknek arany keze van, Wagner úr, érzi a vas lelkét, nézze meg, milyen szép csikófejet remekelt belőle!” A fogműves egyáltalán nincs elragadtatva a látottaktól-hallottaktól. Dacos fia karját megragadva, a gimnázium kapujáig tereli, és hazafelé menet azon dohog, hogy ebből a Nándi gyerekből – ha így folytatja – bizony, semmi se lesz… Nem tudja (honnan tudhatná?), hogy mekkorát tévedett. Mert Wagner Nándor pesti tanulmányait befejezve, előbb Magyarhonban, majd Svédországban, végül főleg Japánban fut be fényes karriert. A térplasztikában és különleges ötvözetek kikísérletezésében egyaránt jeleskedő, a távol-keleti kultúrák emlőin nevelkedett, 1997-ben elhunyt, világhírű művész – kinek Váradon egészalakos József Attila szobra dicséri tehetségét – nem véletlenül érdemelte ki a filozófus-szobrász titulust…
Bíró Lajos (középen, áll) a Budapesti Napló munkatársai körében
Ha három házzal továbbmegyünk a Szent János utcán fölfelé, és időben visszalépünk egy negyed évszázadot, majd bekopogunk Kemény Ignác nyomdászmester 28. szám alatti portáján, annak Körösre néző hátsó épületében két fiatal újságírót van szerencsénk (ha van egyáltalán…) meglátogathatni. Az első számú albérlő, a szolid-szelíd Bíró Lajos, még csak-csak előfordul a legénylakásban, de a hozzá bekérezkedett Ady Endre leginkább hajnaltájt nyit be, az előző nappal és éjszaka fáradalmait kihálandó. Bíró és Ady kölcsönösen sokat köszönhet egymásnak, talán az utóbbi többet az előbbinek. Kettejük közös váradi indulása, hamar elmélyülő barátsága irodalomtörténeti jelentőségű. A három évvel fiatalabb Bíró Lajos művelt, világlátott, Párizst is megjárt fiatalember. Talán elsőként ismeri fel a három hónappal előtte Debrecenből a Szabadság szerkesztőségébe szerződött kollegája, Ady Endre zsenijét. Ha annak a Szent János utcai hónapos szobának, avagy a hajdani redakciónak a falai beszélni tudnának…
„Éveket töltöttem el a fiatal Ady Endre szoros testi közelében – idézte barátja alakját néhány héttel a halála után, a Huszadik század 1919. februári számában –. Voltam kollégája, barátja, bajtársa, zsenijének első megigézettje, laktam vele együtt, láttam, amint operálták, láttam templomban áhítattal zsoltárt énekelni, láttam egy könnyű nőcske lakásán boros és blaszfemiás kedvben szintén szent dalokat énekelni, láttam szeretni, láttam sírni, láttam könyörögni, kötekedni, egy kicsit koplalni, sokat inni, voltam segédje és volt ő az én segédem vidéki lovagias ügyben; mit láttam belőle? Ha lemehetnék Váradra, és kikereshetném a váradi lapok régi évfolyamait, és ha kikereshetném a Budapesti Napló régi évfolyamait, és ha a régi újságlapokról eszembe jutna, aminthogy eszembe jutna, külön-külön minden nap, amelyet vele tölthettem, és ha ezeket a napokat leírhatnám, epizódot epizód mellé, semmiségeket, jelentéktelenségeket, amelyeknek csak az ad színt, illatot és gúnyt, hogy mindig ő a hősük, ha így megírhatnám a fiatal Ady Endre hat évének intim történetét, őszinte történetét, mert róla van szó: érdekes és csodálatos történetét, akkor merném azt mondani: ezt láttam belőle, ilyennek láttam. Így? Mit mondjon az ember, hogy fecsegéssé és tolakodássá ne váljék, amit róla mond (most, amikor alig, hogy eltemettük.)”
Bíró Lajos, a tárcanovella meghonosítója
Hogy Ady is mennyire nagyra értékelte kollégáját és barátját (aki néhány heti együttlakás után önzetlenül máshová költözött), annak legbeszédesebb bizonyítéka egy, immár a Nagyváradi Napló hasábjain Egy cinikus ember meséi címmel közölt Ady-tárca, mely Bíró Bálványrombolók című, frissen megjelent novelláskötetét méltatja:
„Bíró Lajos, a magyar elhívott[!] írók legerősebb rombolója lesz.
Ez lesz, mert erős, csupa fiatalság még, hódító erő. Az idegeit nem fogja érezni soha, s van ennél irigyelni érdemesebb valami ma már? Az igazságait nem másoktól szedte. Erősen, biztosan, logikusan, törvényesen épültek ki az ő igazságai. Nyűg, korlát, előítélet nincs a lelkén. Erősen néz és biztosan lát. Meg nem tévesztik a rendes banalitások. El nem veszti magát soha. Párizsban, hol hosszabb időt töltött, nem kellett fölfedeznie sem Párizst, sem önmagát. És minden környezetben, helyzetben biztosan áll és lát. Sokat tud, de magának s az igazságaiért tanult. Annyi tudással, mint az övé, mások akadémiai pályaműveket írnak. Ő e tudáson átszűri az igazságait, és se szavában, se írásában tudákossá nem lesz. Mert fölötte áll az esztétikai szamárságoknak, nem fogom dicsérni erős, pompásan magyar nyelvét. Nem fogom dicsérni mesélő módját, mely szintén becses. Csak merészségét, erejét a hazug bálványok döngetésében dicsérem e könyvből, mely itt fekszik előttem, s melynek én minden betűjét, sorát legelőször olvastam… Én láttam Bíró Lajos minden csákányforgatását. Súlyos témáin e könyvnek sokat töprengtünk. És én azt is tudom, hogy a Bálványrombolók csak beköszöntő. Bíró Lajos kegyetlenül, okosan, merészen készül új, hatalmas ütésekre, melyek bizony majd messze elzúgnak… Ez a fiatal óriás birkózni készül, s mi, akik az ő lelkével élünk, óh, hányszor irigyeljük meg az ő birkózóerejét, tudását, hatalmát!”
Voltaképpen Bíró Lajos volt az, aki meghonosította a tárcanovella műfaját a magyar irodalomban. Az akkori ifjú „váradiak” közül ő volt az első, aki immár Budapestre is betört, akinek írásait az Ady-recenzió megjelenésekor már a fővárosi lapok is közölték. Azt viszont senki nem lett volna képes megjósolni, hogy a két következő évtizedben sikeres, húsz kötetes író 1920-ban emigrációba kerülve, abbahagyja a próza- és drámaírást, hogy Hollywoodban a Paramount stúdiójában, majd Londonban, Korda Sándor mellett filmforgatókönyvek szerzőjeként arasson világsikert."
(Folytatjuk)
Forrás : erport.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése