"Ady szeretettel elegy keserű minősítése óta „Pece-parti Párizs”-ként szokás aposztrofálni Nagyváradot. Hasonló legendáriumlogikával Várad-Olaszit akár „Páris-parti Párizs”-nak is nevezhetnők, arról a hol felbukkanó, hol megbúvó patakról, amely az 1215-ben először dokumentált Villa Latinorum határát képezte. SZILÁGYI ALADÁR kultúrbarangolása térben és időben. Fotók: SZOKOLSZKY KINGA." - olvashatjuk az erport.ro-n.
"Valahol az Istenhegy és az Aranyhegy dél-keleti bordáin fakadnak azok a források, amelyek vizeit összegyűjtögető tavacskából patak ereszkedik alá Olaszi felé. Hogy honnan, miért kapta a hangzatos Páris nevet, annak nem maradt nyoma. Bizonyos helyi legenda szerint (Váradon szinte mindenhez és mindenkihez legendák fűződnek…) egy, feltehetően a várbéli egyház építésén dolgozó, Páris nevet viselő, francia kőművesmester veszett oda a patak megáradt vizébe, midőn a városra törő tatárok elől próbált elmenekülni. A tatárjárás leghitelesebb tanúja és krónikása, Rogerius mester imígyen örökítette meg Siralmas Éneke oldalain az 1241-ben történteket:
„Kadan király, mint már egy másik helyen mondottuk, Radna elfoglalása és Aristald ispán elfogása után kiválasztott hatszáz előkelő, felfegyverzett németet, akik az említett ispán joghatósága alatt álltak. Ezek vezetésével a tatárok erdőkön, berkeken, sziklákon és meredek szakadékokon keresztül, váratlanul megérkeztek Nagyvárad városa alá. És mivel a város igen híres volt Magyarországban, mindenfelől sok nemes és asszony, mind úriasszonyok, mind parasztasszonyok odagyülekeztek. És bár a püspök egynémely kanonokokkal együtt eltávozott, én mégis ott voltam a visszamaradókkal. És a várat, amelyik az egyik oldalon le volt rombolva, széles fallal kijavíttattuk, hogy ha a várost nem tudnánk megvédelmezni, itt találhassunk menedéket. És amikor egy napon hirtelen megérkeztek, és bizonytalanná vált a városban való tartózkodásom, nem akartam a várba bevonulni, hanem elfutottam az erdőbe; ott sokáig bujkáltam, ahogy tudtam. Ők azonban hirtelen elfoglalták, és nagyrészt felégették a várost, a vár falain kívül semmit sem hagytak meg, és a zsákmány összeszedése után mind a férfiakat, mind a nőket, közrendűeket és főrangúakat egyaránt leöldösték az utcákon, házakban és mezőkön.”
A Sebes-Körös jobb oldalán fekvő Villa Latinorumot palánkfal övezte, mely sok helyütt egybeesett a Páris patak medrével, a vízfolyás jobb partja már a városon kívülre került. Tehát nem véletlenül, Várad-Olaszi fontosabb utcái, melyeket a patak szelt ketté – a városrész bővülését követően – még 1897-ben is a hidakon túl más-más nevet viseltek: Rákóczi út/Országút, Szaniszló utca/Nagy Pereces utca, Úri utca/Nagy Fürdő utca. Egyébként ez a szeszélyes, hol kiszáradó, hol kiáradó vízfolyás nem szolgálta a város jóhírét, hiszen már Adyék korában gyakran cikkeztek arról, hogy bűzével megkeseríti a város központjában lakók életét. Mert hogy a Hidegser (később: Kórház, legújabban Pasteur) utca, illetve aKálvária (ma: Dózsa György) utca lakói szennyvízelvezetőként „hasznosították”. Bár jó néhány évtizede, 1913-ban eltérítették a Sztaroveszki (Magheru) utca felé, és fedett csatornába terelték idelent, a felső folyása mentén csupán 2015-ben, EU-s támogatással szüntették meg az áldatlan állapotokat.
Nagy Endre, aki 1895 nyarán azt a harci feladatot kapta a Szabadság főszerkesztőjétől, Laszky Ármintól, hogy egy Debrecenből átszegődött ifjú kollégát (valami… Krúdy Gyulát…) vezesse végig a városon, Váradról írt emlékregényében így idézte fel a patak szellemét:
A mára szinte teljes hosszában befedett Páris patakra is rábukkantunk
„Ahol az út derékszögben a Fő utcába fordul, megmutattam neki a város egyik legrégibb és legfájdalmasabb szégyenét: a Páris patakot. Ezt aztán igazán ismernie kell annak, aki nagyváradi újságíró akar lenni. Alig múlik el közgyűlés, hogy erről szó ne essék, a helyi humoreszkeknek is ez a legősibb témaforrása. Ez a patak itt eredt a közeli szőlőhegyekben, és girbe-gurba gödrével beszemtelenkedett a belső városba. Hát hiszen az esős időszakokban még megjárta, amikor medrét színültig megtöltve hömpölygött benne a víz a hegyekből, de nyáron, amikor egészen kiszáradt, gondolni se volt jó rá, hogy micsoda magyar kaktuszültetvényekkel telepítették be mederágyát a járókelő magyar mezei hadak.”
Az egykori Hatos, a Horváth Imre versében megénekelt Sárga ház
De hadd mártózzunk inkább a városfejlődés és kultúrhistória ennél sokkalta illatosabb medrébe! Éppen a Hidegser/Kórház utcán (tehát jószerével még a város legszélén) Nagyvárad század eleji, hatalmas építészeti robbanása idején emeltékifj. Rimanóczy Kálmán tervei alapján az eklektika egyik remekét: az Ideg- ésElmegyógyintézetet. Hogy mekkora lendület, munkabírás jellemezte a kort, s a kor fiát, Rimanóczyt, arra nézvést hadd soroljam fel, hogy ugyanebben az évben, 1903-ban fejezte be a városháza, az evangélikus templom, illetve a saját neoreneszánsz palotája építését. (Péter I. Zoltán helytörténész barátom még tíz emblematikus épület elkészültét tartja számon ugyanebből az esztendőből!) A váradi köznyelvben későbbi hivatalos besorolása alapján a „Hatos”-ként fennmaradt kórház neve Horváth Imre nagyívű poémájának köszönhetően „a Sárga Ház”-ként került az irodalomtörténetbe:
„Ez is csak ház, e híres sárga ház.
Fény itt is él, árnyék itt is tanyáz.
De nem érti a fény, hogy ért ide –
S nem emlékszik az árnyék semmire. (…)
Várad már nincs, Mióta itt vagyok,
Elseperte az idő Váradot.
Így érzem itt, de hallga… Ez a hang
Úgy szól, akár a váradi harang. (…)
Fent a hegyen fénylik az idegosztály.
Tavasszal még te is ott fent napoztál –
s most, mint árnyék lebeg a zárt osztályon:
Hitted-e, hogy Isten így kirostáljon? (…)
Ha az őrült rémtette érdekel,
ne jőjj ide, csak nézz az égre fel,
az égre, hol ezernyi harci gép
emlékeid ködéből ím kilép,
hogy bombázzon a békés táj felett.
Itt nincs bolond, itt nincs, csak pár beteg,
nem ölnek ők, föl mit sem gyújtanak…
Kint, kint keresd a tébolyultakat.”
A Páris patak bal partján futó Kálvária/Dózsa György utcáról kapaszkodik fel a Kálvária-dombra egy meredek, kacskaringós sikátor, mely eredetileg a Golgotanevet viselte, míg át nem keresztelték, és el nem tüntették róla a stációkat, amelyek minden ilyen kegyeleti hely elengedhetetlen tartozékaiként, egy ma már nyoma sincs kápolnához vezettek. Hogy miként nézhetett ki a zarándoklatra és kiruccanásra egyaránt alkalmas, emblematikus hely, ahonnan egész Váradot és túlnan, a térképen átlógó síkságot belátni, azt korabeli képeslapokból, illetve Bíró József szemléletes leírásából tudjuk. Annak a Bíró Józsefnek a hagyatékából, aki építészettörténészként mind Várad, mind Erdély épített örökségének a legérzékenyebb búvárlója volt a két világháború között, mégis el kellett menekülnie szertetett városából, a nyilasok később édesapjával együtt a Dunába lőtték Budapesten. Tégla- és kőbányaként került közprédára a kör alakú, gömbkupolás kápolna épülete, zömök dór oszlopaival, kétoldali nyitott csarnokaival, épületszobraival együtt. A környék házai és bizonyára a kápolna helyére „stílszerűen” emelt Gomba vendéglő falai tanúsíthatnák, hogy ki, miként hasznosította épített örökségünknek ezt a kegyeleti helyét. (A 90-es évek elején, napilapszerkesztő koromban én magam tettem ki az újságba Hesz Ágnes Mártanővér Rekviem egy keresztútért című kápolnasiratóját. – Annak a jótollú, nyughatatlan apácanéninek az írását, aki egyik hőse volt 1964-ben a Szent László templom lerombolását megakadályozó összváradi mozgalomnak.)
Valahol itt állhatott egykor Váradelőhegyen a premontreiek monostora
Ha időben visszakalandozunk hét és fél évszázadot, a Kálvária-dombtól karnyújtásnyira, Váradelőhegyen immár épséges épen pillanthatjuk meg a premontreiek magyarországi főmonostorát. Bunyitay Vince monumentális egyháztörténeti opusa szerint Könyves Kálmán fia, II. István királyunk telepítette ide a rend tagjait:
„Megérlelé ama szándokát, hogy a magyar kereszténység s polgárosodás emelésére egy új monostort fog alapítani. A monostor helyéül őse, Szent László hamvainak őrét, Váradot szemelte ki, de nem a várost, hanem ama kor szerzeteseinek jelszavaként, hogy a monostortól minden zaj távol legyen: egy a város s a Sebes-Körös partja felett emelkedő, magányos, de természeti szépségekben gazdag magaslatot. Itt építé fel védszentje, Szent István elsővértanú tiszteletére a monostort, és azt Lotharingiából, a premontrei rend királyvölgyi apátságának tagjaival népesíté meg. Ezzel megalakult hazánkban az első premontrei monostor.”
Alig egy esztendő eltelte után, 1131-ben – óhaja szerint – az évszázadokig hiteleshelyként is működő monostor falai közé temették a 30 évesen elhunyt tizenegyedik Árpád-házi királyunk, II. István földi maradványait. Bár pontosan tudható, hol állt a tudós premontreiek országos központja, némi tapogatózó ásatás kivételével az égvilágon semmi nem történt a feltárása érdekében.
(Egyébiránt Ali pasa tüzérei az 1660-as ostrom alkalmával a váradelőhegyi nyerget a legideálisabb tüzelőállásnak találták, ahonnan messze hordó ágyúikkal tökéletesen be lehetett lőni a várat…)
Amikor a mára szépen felújított Okányi–Scwartz villa megépült, még zavartalanul bűzlött mellette a Páris patak
De térjünk vissza a közelmúltba, a Páris patak partjára. Mint említettem, eredeti nyomvonala a hajdani városhatáron keresztezte a Fő utcát. A Közkórház mellett elhaladva a ferences rendiek temploma és 1743-ban emelt rendháza (a mai katonakórház) mögött surrant el, metszette a Szaniszló-Nagy Pereces utcát, s a Szentpéteri utca végén éles kanyarral fordult északnak az Úri és a Nagy Fürdő utca találkozásánál. A Szentpéteri sarkán jellegtelen földszintes épület, a Koldusápolót működtető vincés nővérek elhagyott háza áll. (Szó köztünk maradjon: ezeknek a szerény vincéseknek a tulajdonát képezte az a jókora szőlőbirtok is, ahol immár 25 esztendeje felépült az ortodox apácák monumentálisan ormótlan Szent Kereszt kolostor-együttese. Annak idején, amikor megkapták a szőlőbirtokot, Nagyvárad akkori, oltyán polgármestere – aki maga is élen járt az ingatlanok megkaparintásában – nem lehetett túl érzékeny a nüanszokra. Apácák ezek is, azok is – vélhette – és nagyvonalúan a görögkeleti majkucáknak juttatta a római katolikus nővérek hajdani tulajdonát…)
Következő kultúrbarangolásom első stációja egy, a Páris patak túloldalán, a vincésekkel rézsútosan átellenben fekvő monumentális épületegyüttes lesz: a legendás Főgimnázium és Jogakadémia, amelyhez ugyancsak „van némi közük” a premontreieknek…"
Forrás : erport.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése