Felhívás

Régi Várad blog "Fotók,képeslapok a régi Váradról" Facebook album fotóit használja fel forrás megjelöléssel.Írja meg véleményét a facebook.com-ra,vagy az egyvaradi@gmail.com -ra !
Sok román ajkú váradi szeretné olvasni a szöveget.Segítsen a fordításban '

Köszönet mindenkinek '


2017. július 19., szerda

Jakó J. : Jósa András, az orvos

"Jósa András orvosi működését nem könnyű régészeti és múzeumalapító ténykedésétől szigorúan elválasztva ismertetni. Miután a jelenlegi összeállítás célja az orvos Jósa András bemutatása, az említettekre nem térhetek ki, ezért azokkal kapcsolatosan egy korábbi, numizmatikai tárgyú munkámra utalok.
Előadásom legfontosabb forrása a legfiatalabb Jósa lány, Jósa Jolán 1934-ben megjelent Dr. Jósa András (1834-1918.) és elődei című könyve 2 (az egyéb forrásokból származó adatokra az adott helyeken külön hivatkozom!). Az említett könyvnek már a belső címlapja is sok mindent elárul Jósa Andrásról: „Dr. Jósa András törvényhatósági főorvos születésének 100-ik évfordulójára kiadja: az utókor számára példaadásul, hálás kegyelettel ajánlva egy nagy, tetőtől talpig igaz ember emlékének; akit e vármegyében mindenki ismert és szeretett; akinek soha nem volt irigye, csak lekötelezettje; aki annyi szenvedőn segített, de aki soha nem vette igénybe egyikünk jóindulatát sem, az Úrnak 1934-ik esztendejében Szabolcsvármegye Törvényhatósága." Hihetetlenül szépen emlékezik meg Jósáról a könyv előszavában Kállay Miklós főispán: „Dr. Jósa András. Ez a név nekünk, szabolcsiaknak egy fogalom, amelyik jelenti a szabolcsi kúriából született urat, aki útra kelt, hogy a világ tudományát megszerezze magának. És meg is szerezte azt. Korának európai Jógalom szerint legképzettebb orvosa lett, de ebből a nagy kincsből semmit sem tartott meg magának, hanem mind hazahozta, hogy elszórja a tüdővészes, maláriás, vér bajos tiszántúli magyarok között. Gyógyított, szervezett, agitált. Magának nem szerzett semmi olyat, amit profán értelemben szerzésnek és hagyatéknak szoktak nevezni. De szerzett megbecsülést, tiszteletet és hálát és hagyott olyan emléket, amit nekünk, véreinek kell elsősorban megbecsülni. " Bevezetőül szót kell ejtenünk röviden Jósa Istvánról, Jósa András nagyapjáról, aki 1778-tól Békés vármegye főorvosaként Gyulán dolgozott. 1787-ben Szabolcs vármegye karai és rendei küldöttségileg hívták meg a vármegye főorvosi székébe. Ettől kezdve még 50 évig volt megyei főorvos, 1807-ig Nagykálló (Nyíregyháza 1876-ban lett Szabolcs vármegye székhelye; a szerző), azt követően pedig Kisléta székhellyel. Nyolcvanegy éves
korában vonult nyugállományba, és ekkor költözött el Bihar megyébe, nagyszántói birtokára. Amikor megyéjétől 1837-ben elbúcsúzott, 500 váltó forintos alapítványt tett „ezen megyebeli szegény adózók ispotályára, hogy addig is kamatozzék, amíg megvalósul". Nem sejthette, hogy a később megalakult, rövid ideig Korányi Frigyes által vezetett nagykállói Szükségkórház unokája, Jósa András orvosi működése alatt lendül majd fel, aki, mint ezen Egyleti Kórház - későbbi nevén Szabolcsvármegyei Nyilvános Közkórház - igazgatója a nyolc ágyasnak induló ispotályból kifejlesztett 84 ágyas kórházat adhatott át 1884-ben utódjának, Kállay Rudolfnak.

Jósa András 1834. november 30-án született Nagyváradon. Apja, Jósa Péter jogász volt, aki élete folyamán több, igen rangos állami hivatalt töltött be. Egyetlen fiúgyermeke, András nem ellenkezett apjával, amikor jogásznak szánta, de csak egy évig folytatott jogi tanulmányokat. 1853-ban Magyaróvárra ment, majd a Mezőgazdasági Akadémia elvégzése után gazdálkodni kezdett, előbb Nagycenken, a Széchenyi-birtokon, később saját birtokukon, Nagyszántón. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért és hogyan is lett végül Jósa Andrásból orvos. A gazdálkodással járó szórakozást soha nem kedvelte. A könyvekhez menekült, meg a gyalupaddal, esztergával, mindennemű fúró- és faragószerszámmal bőven felszerelt műhelyéhez. Egy esztergályozás közben elszenvedett sérülését vidéki felcser látta el, aki elfelejtette rendben tartani műszereit. Fél esztendő után igen rossz állapotban szállították Pestre, ahol még hónapokig kezelték (miközben megtanult angolul!). A negyvenharmadik incisiónál végül napvilágra került egy zsákvarrótü, meg egy darab viasz, az első felcser tudományának testében felejtett rekvizitumai, a meg-megújuló tályogok okozói. Ekkor érlelődött meg benne az elhatározás: „én is orvos leszek, hátha kevesebb kínzással fogom embertársaimat a másvilágra szállítani. " Édesapja elfogadta döntését, így 26 éves korában Bécsbe ment és beiratkozott az egyetem orvosi fakultására, ahol az akkori orvostudomány óriásaitól (Hyrtl, Brücke, Rokitansky, Virchow, Skoda) tanulhatott. Nem mindennapi szervezőkészsége már korán megmutatkozott. Medikusként megalapította a bécsi Első Magyar Társaskört magyar egyetemi hallgatók részére és a Bécsi Első Magyar Csónakázó Egyletet. Előbbinek elnöke is volt. 1864-ben szerzett orvosi diplomát. Rövid ideig alorvoskodott a döblingi tébolyđában, majd Skoda mellé került asszisztensnek, de még ugyanebben az évben hazatért az akkor már Nagykállóban lakó szüleihez. Korányi Frigyes Pestre távozása után, 1865-ben átvette a Korányi által 1863-ban alapított nyolc ágyas kis szükségkórház, hivatalos nevén Egyleti Kórház irányítását. Ebben az időben kezdték megérteni az emberek, hogy a kórház nem büntető fogság, nem halálhíd, hanem olyan emberbaráti intézmény, amely vissza, az életbe vezet. Még ugyanebben az évben sebészi képesítést is szerzett Bécsben. 1866-ban megnősült, a Kállay családhoz szoros rokoni szálakkal kötődő Láner Olgát vette el. Házasságukból hat leány született. (Itt jegyzem meg, hogy hetedik édes gyermekének a múzeumot tekintette.) Közben rohamosan fellendül magánpraxisa. „A népek milliói" - ahogy a betegek sokaságát nevezte - egyre inkább tolongtak háza tája körül. Csak kétszer egy héten futotta idejéből rendelésre. A rendelőnapokon országos vásárnak is nézhette háza környékét az idegen. Talÿigák, szekerek, hintók táboroztak utca hosszat. Korán kelő ember volt, s késő délutánig rendelt étlen-szomjan. A hét többi napján - ha a kórház engedte - hívták, vitték a családok, hozzátartozók és a kollégák a betegekhez. 1865-től már igazgató-főorvosa volt a kórháznak. A nyolc ágy kevésnek bizonyult, a kórház folyosóján, tornácán is ágyat vetett, ha a beteget nem lehetett hazaszállítani. Hogy a kórház fejlődhessen, nyolc éven át nem vette fel, hanem a kórház céljaira fordította igazgatói fizetését. Jó ideig kórházának - akárcsak később a múzeumnak - önkéntes mindenese volt. Amikor a betegek ellátását egyedül már nem győzte, alorvosnak maga mellé vette hajdani medikustársát, Técsy Ferencet, akit saját zsebből fizetett és saját otthonában tartott el. 

Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kórház fejlődését az addigi gyakorlat szerint nem lehet biztosítani. Ezért a legközelebbi megyebált 1867-ben a kórház céljaira rendezték, de kisebb-nagyobb kórházbálokat ettől függetlenül is szerveztek. Sikerült is valamennyit összetáncoltatni, de nem eleget. Mindenki számára hozzáférhető mulatságra volt szükség, ezért megalakította Nagykállóban a Műkedvelő és Színpártoló Egyesületet, s ezt követően már színielőadásokat is rendezett, a díszleteket is saját maga készítette. Idejének jó részét úton töltötte, távol lakó betegekhez igyekezve. Orvostársai a legtöbbször „kétségbeesett" esetekhez hívták. Sokszor ott is meg tudta állapítani a bajt, ahol mások tudása csődöt mondott. Bízott önmagában, de sohasem kérkedve mondta: ,,az orvos csak mankója a természetnek". Miután otthon ritkán akadt ideje az olvasásra, többnyire útközben olvasott, még a döcögős szekéren is. Hihetetlen elfoglaltsága ellenére azért szentelt időt külföldi utazásokra is. Sorra látogatta a híres klinikákat (Graefe, Langenbeçk ). Utazás közben is dolgozott, szervezett. „Azon instrumentumot, melyet a húgykő eltávolítására kidolgoztam, csinálja már az első instrumentumkészítő, alig várom, hogy otthon próbákat tegyek vele" - írta 1869 januárjában Berlinből. 


1874-ben végre Szabolcs vármegye saját kezébe vette az Egyleti Kórházat. Igazgatói címmel újra őt kérték fel az ettől kezdve Szabolcsvármegyei Nyilvános Közkórház nevet viselő intézmény vezetésére, alorvosnak pedig Lorençz Gyulát nevezték ki segítségére. A nagykállói Közkórház abban az időben hat nagyobb és öt kisebb „kórházszobából" (kórteremből), egy műtőből, valamint egy-egy felvételi gondnoki teremből, ruhatárból, mosó-, főzőkonyhából és halotti kamrából állt. A 11 kórteremben 1874-ben 30, később 50 ágy volt elhelyezve, végül 84 lett „beszorítva". A kórházban két orvos dolgozott, az igazgató főorvos és az alorvos. 4 Az évente felvett és ápolt betegek száma 1874 júniusától ismeretes. Fokozatos növekedés után 1880-ban haladta meg első ízben az ezret, majd 1100 és 1500 között ingadozott. A kórház belgyógyászati, sebészeti, szemészeti és bujakóros (szifiliszes) betegeket látott el. 


Szabolcs vármegye székhelyének Nagykállóból 1876-ban Nyíregyházára történő költözése néhány év múlva döntő változást eredményezett Jósa András életében is. 1884ben ünnepélyes küldöttség hívta meg a vármegye főorvosi székébe. Ugyanolyan megtiszteltetés érte, mint amilyenben csaknem 100 évvel azelőtt nagyapja, Jósa István részesült. A kérés elől nem lehetett kitérni, fájó szívvel vált meg az akkor már 84 ágyas kórházától. Bizalmas körökben gyakran mondogatta ekkor: „ledegradáltam önmagamat...". Hiszen abban az időben ez még nem volt kívánatos hivatal, az állategészségügy még mindig előbbre való volt az ember egészségügyénél, a megye főorvosának még mindig kötelessége volt az állategészségügyről is beszámolót tartania. Nyíregyházára kerülve gyorsan átlátta, hogy mit kell tennie. Bevezette a betegségi és halálozási statisztikát, hogy levonhassa belőle a tanulságokat. Hamar észrevette, hogy saját szavait idézve - „Szabolcsmegye a születések arányszámában első eminens, de halálozási arányszámokban a szamárpadon ül. " Átszervezte a halottkém lést, igyekezett megbízhatóbbá és objektívebbé tenni. Elérte, hogy a közigazgatás¡ bizottság a havonta beterjesztett Egészségügyi jelentéseket a Nyírvidék címü napilap hivatalos mellékleteként rendszeresen megjelentesse. Az 1890. évi decemberi havi jelentésében írta: „Idejét látom annak, hogy a gyakran megdöbbentő statisztikai adatokat nemcsak tudomásul vegyük, de azoknak alapján a közegészségügyi viszonyokban javítani is igyekezzünk! "
Ismerte a le nem csapolt vadvizes területeket, ismételten hangsúlyozta, hogy ezek a malária melegágyai. Elég sok - a fekete himlőtől való rettegés miatt - karról-karra oltott gyermeket látott, akiket nem egy esetben így fertőztek meg luesszel. Tíz év telt el, amíg egy 1896-os kongresszuson tartott előadása és az illetékeseknek benyújtott memoranduma nyomán a karról-karra történő oltást országszerte betiltották. Látta a gémeskutak vizéből ivó szomjazókat, a tífusz és a vérhas veszélyeztetettjeit. A jó ivóvíz biztosításáért is komolyan meg kellett harcolnia. Végre, kérésére a vármegye határozott: valamennyi községet fúrt kutak létesítésére kötelezték. A munka közben vízmintákat kért be a községektől, hogy lássa, a fúrással meg lehet-e állni, nincsen-e a vízben szennyeződés, a megengedettnél több só, szerves anyag. Sokszor üzente, hogy „mélyebbre!" A gazdasági cselédek nyomorúságos elhelyezését tapasztalva javaslatot terjesztett elő, kötelezzenek minden nagybirtokost és nagybérlőt egészséges cselédlakások építésére. A vármegye meg is szavazta. A gyermekágyi láz sok tragédiát okozott abban az időben. Jósa András tudta, hogy ez a bábaasszonyok (ahogy emlegette, a „tudósasszonyok") tudatlanságának és tisztátalanságának a következménye. A bábaképző vizsgabizottság tagjaként az első teendőket illetően csak egy választ fogadott el: ,,megmosom a kezem szappannal, vízzel, szublimáttal, körmeimet fél óráig kefélem", s ha a jelölt itt elhallgatott, csóválta a fejét, de ha folytatta, hogy „még egyszer megmosom a kezem... ", akkor nyugodtan hozzájárult tudósasszonnyá avatásához. Munkájuk során minden adandó alkalommal rájuk parancsolt, hogy főzzék ki eszközeiket. S ha mégis felütötte a fejét az anyák réme, drákói szigorral elkobozta vétkes eszközeiket, és hosszú időre eltiltotta őket a gyakorlattól. Egészségügyi Kis Kátét kívánt szerkeszteni és az iskolában kötelező tantárggyá tenni. Benne a higiénia legelemibb szabályait mindjárt a vallás után tanítani. A tízparancsolat
lélekemelő parancsai után a higiénia testet mentő parancsait ¡s betaníttatni - nemzetmentő népművelési feladatnak tekintette. Közben nemcsak mint sebész, hanem mint szemész is egyre ismertebbé vált. Operált kizárt sérvet, megnyitott tályogokat, amputált végtagot, naponta olykor öt-hat hályogműtétet is végzett. Nyíregyházán megint csak két napra - szerdára és szombatra - jutott rendelésre ideje. A várakozók között cédulákat kellett osztani. Várószobája rendkívül egyszerű volt, meszelt fallal, a fal mentén hosszú, támlátlan dívány, sok szék és egy kályha. Aki beljebb lépett és korábban még nem járt nála, legelőbb is elbámult. A szoba közepén nagy íróasztal, rajta hegyén-hátán orvosságos üvegek, kőbalták, írószerszámok, oldalt pipatórium, tajtékpipákkal megrakva, a hátsó fal mellett a saját készítésű régi orgona, a túlsó fal a földtől a mennyezetig tele könyvekkel, az ablakok között nagy üveges szekrény, benne számos orvosi műszer, tetején koponyák, kis asztalon górcső, kémlelő-poharak. Később, az „elfáradni kezdés" idején az egyik ablaktól jobbra esztergapad, mellette drága gyalupadja, köztük finom köszörűkorong. A könyvespolcok tartóléceire fűrészek, gyaluk akasztva. Az íróasztal mögött vizsgálódívány, felette ingaóra, legfelül Kossuth Lajos képe. Beteg nem távozott tőle csüggedt szívvel. Soha nem vette észre, hogy menthetetlen, amit annyi beteg megsejdít, ha fontoskodó orvosra talál. Csak a család fejének mondta meg az igazságot, de mindig hozzátette, hogy „az orvos nem Isten", tehát tévedhet! Ha valaki azt kérdezte, hogy mikor gyógyul meg, azt felelte, hogy „nem vagyok próféta". Nagy könnyelműségnek tartotta az orvosok részéről akár a kedvező, akár a kedvezőtlen dátumokkal való dobálózást. Véleménye szerint: „Minden szervi elváltozáson alapuló betegség olyan, amely ha kezdetben nem is, de lefolyásában rövid idő alatt kétségtelenül megállapítható, vagy gyógyuló, vagy gyógyítható, vagy gyógyíthatatlan... " Az idegességet, ha betegségnek látta, komolyan vette. De az idegeskedést megrótta, mondván: „Ideges vagyok, annyit jelent, mint kiállhatatlan vagyok és megkeserítem környezetem életét. Szüntesse ezt meg ki-ki magában. " - „Az életet nem úgy kell venni, ahogy magunknak elképzeltük, hanem úgy, ahogy adva van " - tartotta. 1891-ben a nagyvilágot az a hír járta be, hogy Robert Koch a tuberkulózis bacilusának felfedezése után a baj gyógymódját is megtalálta. Mint tudjuk, ez ugyan nem bizonyult valónak, de a baj kétségtelen felismerhetése kézbe adta a védekezést. Jósa András az elsők között volt, aki erre a hírre ezer dolgát otthon hagyva Berlinbe sietett, hogy első kézből jusson megbízható információhoz. Berlini útjáról hazatérve a Nyírvidékben saját véleményének is hangot adott: „Én részemről csak olyanoknál leszek hajlandó az új gyógymódot (azaz a ųhereų in ; a szerző) és csak mint egyik faktort alkalmazni, hol a bántalom vagy még igen kezdetleges vagy kétes. "
1892-ben tokaji tutajosok a Tiszán Máramarosból behurcolták Szabolcs megyébe a kolerát. Nagy veszedelem fenyegette nem csupán a megyét, hanem az egész országot. Az alispán által támogatott szigorú intézkedései (a veszélyeztetett falvakat csendőrkordonnal lezáratta, nem engedett gyümölcsöt adni-venni, de még enni sem, valamennyi falusi házat arra kötelezte, hogy napsütésben a ház tejére tegyék ki az ágyneműt, stb.) révén a járványveszély elmúlt. Rövidesen tagja lett az Országos Egészségügyi Tanácsnak. A kolera elleni munkásságáért a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntették ki, amit csupán kötelesség teljesítésének elismeréseként fogott fel. A kitüntetés átvételekor szót emelt a diftéria elleni védőoltás mielőbbi bevezetésének szükségessége érdekében. A kórházügy megyei főorvosként is érdekelte. Komoly szerepe volt a kisvárđai kórház létesítésében és a nyíregyházi Erzsébet Közkórház létrehozásában. Nyíregyháza megyeszékhellyé válása után, különösen pedig az 1890-es évek elejétől mind határozottabban fogalmazódott meg a rohamosan fejlődő városban egy új megyei kórház építésének a szükségessége. A vármegye az építési terv részletes kidolgozására egy öttagú bizottságot jelölt ki, aminek Jósa András volt az elnöke. Az építkezés 1898 májusában kezdődött és másfél év elteltével, 1899. november 20-án - a Szabolcsvármegyei Nyilvános Közkórház betegeinek, személyzetének és orvosi felszerelésének Nagykállóból Nyíregyházára történő átköltöztetését követően - megkezdhette működését a 165 ágyas Erzsébet Közkórház.
Orvosi működésének negyvenedik évfordulóján „nagy családjának", Szabolcs megyének őszinte és gazdag megnyilatkozásai jelentették számára a legnagyobb kitüntetést.
Ahogy írta: „ Igazán csodálom, szinte kábulok, hogy csekély törekvésem 40 éves jubileumom alkalmából olyan elismerésben részesült. - Amit csupán annak köszönhetek, hogy tudatosan senkit nem bántottam meg, ha valaki irigységből nem volt jóakaróm, viselkedését nem toroltam meg, ha korlátolt hatáskörömben valakinek jót tettem, jobban esett nekem, mint pártfogoltamnak. Azon törekedtem, hogy ellenségem ne legyen, mert a békességet tartom a földi jutalom legnagyobbikának. Ezen világnézet mellett nem juthatok ugyan vagyonhoz, de közbecsüléshez igen, amely mégis olyan erkölcsi tőke, amelyre ivadékaim mégis csak előnyükre támaszkodhatnak... " 1904-ben elhatározta, hogy „ha nem is pihenésbe, de nyugalomba" megy. Nagy válságot okozott lelkében ez az elhatározás, de csak arról az örömröl szólt, hogy fiaként szeretett veje, tanítványa, barátja, Dohnál József lett utóda a megyei főorvosi székben. Ha kellett, még egészen idős korában is igyekezett a rászorulókon segítñi. Az I. világháború idején, 81 éves korában népfelkelő főorvosként dolgozott az 1914 végén létesült, egyidejűleg nemegyszer több mint 3000 beteget és sérültet ellátó nyíregyházi katonai szükségkórházban, közismert nevén barakk-kórházban. Naponta konflison döcögött ki a barakk-kórházhoz. Sokszor éjszakára ¡s ott maradt, hogy a háború áldozatain segítsen. A Vöröskereszttől e munkájáért kapott kitüntetésére (Vöröskereszt Díszjelvény 2. osztályú fokozata hadiékítménnyel) volt a legbüszkébb. 

1918. szeptember 6-án bekövetkezett halálakor az Erzsébet Közkórház igazgatója, Korompay-Klekner Károly így búcsúztatta: „ Üstökösként jelentél meg Szabolcsmegye egén. De pályafutásoddal nem múló világosságot terjesztettél. Alkotásaiddal fáklyákat gyújtottál fel, hogy... ezek szolgáltassák azt a fényt, mely megvilágítja nekünk az utat, ahol haladnunk kell... " 
Forrás : library.hungaricana.hu